Isten középarányossági törvénye

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 18. fejezet

Már szolgálatom legelején rádöbbentem arra, hogy egy bizonyos ténnyel számolnom kell. Azzal, hogy gyarló emberi lény vagyok. Istenbe vetett hitem erején keresztül emberek ezrei tértek meg és találtak gyógyulást. De képtelen voltam arra, hogy mindenkin egyaránt segítsek. Néhány esetben nem sikerült.

 Van úgy, hogy agyon gyötröm magam a táborozáson összezsúfolt tömegért való imádkozásaimban. Ha pedig túlságosan kimerülök, akkor a hitem sem végzi munkáját kellőképpen. Van úgy, hogy az emberek nincsenek sem lelkileg, sem szellemileg felkészülve arra, hogy higgyenek Istenben. Ilyenkor egy időre jelen van a hitetlenség, csakúgy, mint amikor Jézus visszatért Názáretbe. Nem is tehetett ott semmi csodát, csak néhány beteget gyógyított meg, úgy, hogy rájuk tette a kezét. És csodálkozott az ő hitetlenségükön. (Mk. 6:5-6) Nem lehetek én sem különb az én Uramnál, hitem nem tud munkálkodni konok hitetlenség közepette.

Megesett, hogy kudarcot vallottam és nem tudtam az okát. Lehet, hogy bennem volt a hiba, lehet, hogy a jelenlévő emberekben. Mindenesetre Isten ereje nem szállt belém, az Ő hatalma nélkül pedig nem szabadíthatok meg senkit. Egyéni hatalmam nincs, gyógyítani egyedül csak Isten tud. Nem szűnhetek meg hirdetni az evangéliumot azért, mert nem minden ember fogadja el azt. Nem szüntethetem be az emberek megmentésére irányuló igyekezetem azért, mert közöttük olyanok is akadnak, akik elutasítják Istent.

Betegekért való imáimat sem szüntethetem be azért, mert némely esetben nem teljesülnek. Megteszem, amit legjobb akaratommal tehetek, az eredményt pedig az Úrra bízom. Az, ami mindenkor segített lelki egyensúlyom megtartásában: Isten középarányossági törvénye, amely szerint jó és rossz váltakozva éri az embert, és ezért a rosszban sem szabad reményt vesztettnek lenni. Én hiszek ebben a törvényben. Érvényesülhet az én életemben is, ha bízom benne.

Babe Ruth, a sportban közismert baseball-matador is vallotta ezt a törvényt. A sajtó előtt több ízben is hivatkozott erre, mikor magyarázatot adott egyes ténykedéseire. Magam is hiszek a középarányosság törvényében. Hiszem, hogy minden gyermeke számára tartogat Isten ilyen törvényt.

Az észak-karolinai Goldsboroban a B-29-es hangárban táboroztunk, 1949. decemberében. A goldsboroi táborozás szolgálatom egyik legnagyobb szabású és legkiemelkedőbb táborozása volt. Bár a nagy hangár 6000 ülőhellyel rendelkezett, túlontúl szűknek bizonyult a hatalmas tömeg számára. Mégis, az egyik estén igen nehezemre esett a prédikáció. A helységet zsúfolásig megtöltötték az emberek. Sok lelkész jött el. Akadtak köztük ridegek, kritikusok. Mialatt prédikáltam, mintha valami gonosz hatalom az arcomba vágta volna vissza a szavaimat. Ha ilyesmi történik velem, mindig különös hatással van rám. Akkor is tovább prédikálok, ha az az életembe kerülne. Most is, összeszedve minden bátorságomat, elhatároztam, hogy elmondom a beszédemet, még ha belehalok, akkor is. Prédikációm végeztével 300 bűnös jelentkezett megtérésre. Majd a gyógyító szolgálat következett. Úgy látszott, hogy senki sem gyógyul meg. Imádkoztam, de imám a semmibe veszett el. Szívem majd megszakadt. Pontosan tudtam, hogy hol a baj. Tudtam, hogy a hallgatóság soraiban figyelő egyes lelkészek rideg kritizálása és közönye megbontotta szolgálatomat, megdermesztette a légkör melegét. Ismerem a hitetlenség hatalmát. Meg tudja Isten népének kötni a kezét, ha csak el nem távolodik az útból.

Egyik beteg a másik után vonult el, láthatólag minden csodálatosabb eredmény nélkül. Az ördög megcsúfolt. Első gondolatom az volt, hogy abbahagyva az egészet, hazamegyek. Majd azt mondtam magamban: nem tehetem. Istennek dolgozom. A gyógyulásra áhítozó emberek nem felelősek azért, mert a hallgatóság között levő egynémely pap rideg és kritikus. Gyógyulásért jöttek ide és én Isten segítségével meggyógyítom őket.

Hirtelen eszembe ötlött a középarányosság törvénye. Kudarcot vallottam, de ha kitartok és tovább hiszek a törvényben, minden jóra fordul. Végignéztem a felvonulók során. Láttam, amint egy asszony jön nyomorék kisgyermekével. Szívemet megdobogtatta. Tudtam, hogy mire elém kerülnek, célt érek.

A mankóin bicegő kisfiú anyja kíséretében nemsokára előttem állt. Egyik lábacskája szíj-félével volt körülcsavarva, amelyet a vállára hurkoltak. Szóltam, hogy bontsa ki a gyermek kötését, vegye el mankóit, és őt magát nyújtsa fel nekem. Olyan fölénnyel mondtam, mintha egy pohár vizet készültem volna kiinni. Néhány perccel ezelőtt félig sem ilyen nehéz esetekkel álltam szemben, és képtelen voltam a gyógyításukra. Most nyugodt voltam, és a sikerben teljesen biztos. Sproul testvér a térdemre tette a kicsi fiút. Átkaroltam a gyermeket, majd feltekintettem Istenre, kérve Őt, hogy gyógyítsa meg a béna kisfiút és engedje meg, hogy járni tudjon. Egyik lába teljesen élettelen volt. Éreztem, hogy bénán lóg le a csípőjéről, amikor megtapintottam a kezemmel. Tudtam, ha Isten úgy akarja, kiegyenesítheti ezt a kis lábat. Életet önthet belé, és lehetővé teheti, hogy a gyermek éppen úgy szaladgáljon és ugrálhasson, mint a többi gyermekek. Imádságom közben Isten hatalma villámként futott át kezemen, és én éreztem, hogy a kisfiú képes lesz a járásra. Visszaadtam Dr. Sproulnak, aki az emelvény felett tartotta. Székemből felkelve leugrottam hozzájuk az alsó emelvényre és véletlenül rápillantottam az anyára, aki magánkívül volt az izgalomtól és így nem lehetett segítségünkre.  Imádkoztam érte is gyorsan, és leküldtem az emelvényről, hogy lent várja meg, amíg a gyermeke odamegy hozzá.

- Dr. Sproul! Hiszi, hogy ez a fiú járni fog?

Majd így szóltam a fiúhoz:

- Fiam! Hiszed, hogy Isten megcselekszi veled még ma este, hogy járni tudjál?

- Igen, hiszem - mondta a gyermek.

- Helyes. Akkor indulj el. Nem azt akarom, hogy járj, hanem, hogy szaladgálj. Fiam! Szaladj anyádhoz!

Szaladni kezdett. Valaki odanyújtotta neki a mankóit, ő a vállára vette azokat és úgy rohant végig az oldalhajókon ezrek szeme láttára.

A B-29-es nagy hangár egész nézőtere egyetlen pillanat alatt talpon volt. Minden kudarcomat elfelejtették. Ugráltak, kiáltoztak, szaladgáltak, dicsőítették Istent. A férfiak a levegőbe dobálták kalapjukat, a nők zsebkendőikkel integettek. Így tartott ez néhány percig. Végül azt mondtam:

- Emberek! Kérlek szépen, nem ülnétek vissza a helyetekre?

Akár a zúgó óceánnak beszéltem volna. Látva, hogy nem csendesednek le, azt mondtam:

- Akkor hát csináljatok, amit akartok!

Lee Braxton később említette nekem, hogy először látott engem olyan helyzetben, amikor elveszítettem uralmamat a néptömeg felett. De ezen az estén senki sem tudta volna féken tartani ezeket az embereket. Hitem győzött.