A nagy sátor

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 14. fejezet

Amikor lezártam a 9 hetes gyógyító szolgálatot Tulsában, meghívásokkal árasztottak el Amerika minden részéből. Kezdtem templomokban és városi előadótermekben, de valamennyi túl szűknek bizonyult arra, hogy befogadja a roppant nagy tömeget, amely mindenhol összegyűlt, ahová csak mentem. A városi előadótermek nem voltak alkalmasak az én táborozásom számára.

A nép csak nagyon korlátozott számban jelenhetett meg bennük, nem volt külön hely, ahol a megtérni akarókkal imádkozzam és a gyógyító szolgálat is többnyire csupán rögtönzött helyen történhetett. Szívemből vágyakoztam egy nagy sátor után. Egy ilyenben gyógyultam meg magam is, 12 évvel ezelőtt az oklahomai Adában. Első sikeres gyógyító szolgálatom is sátorban történt. Steve Pringle sátrában, Tulsában. Isten látomásszerűen tárta elém az új nagy sátor vízióját és megmutatta minden részletét. Ő sugallta, hogy a földkerekség legnagyobb sátrát szerezzem meg, és hogy ezt vigyem el nagyvárosok területeire.

Így érhetem csak el az elveszett és szenvedő emberiség nagy tömegeit, akik mindenünnen eljönnének, hogy lássák és hallják Isten csodálatos munkáját. Eredeti tervemben szerepelt egy Harmond orgona, egy Stenway zongora, 3000 összecsukható szék, egy hordozható világítási berendezés, nagyméretű pótkocsik és kézikocsik. Közöltem hallgatóságommal, hogy mire készülök és ők nem hagyták válaszolatlanul problémáimat. Őszintén és becsületesen beszéltem, és ők hittek bennem. Az új felszerelés összköltsége 50.000 dollárra rúgott, ez ideig. Hallatlan összeg ilyenfajta evangélizációs felszerelésekre. Néhány hónap alatt elegendő pénz jött be a felszerelések oroszlánrészének kifizetésére.

Az új sátrat Durhambe (Észak-Karolina) vittük. Amerika legnagyobb méretű vándorsátra volt ez. A hitnek valóságos csodája kellett ahhoz, hogy létrejöjjön. Külön regényt írhatnék arról, hogy mi mindent kellett művelnem ahhoz, hogy elkészüljön. De végül is 1948. júniusában készen állottunk első táborozásunk elindítására. Egész családomat magammal vittem a kocsimon Durhambe. Akkor még csak két gyermekünk volt: Rebeca Anna és Ronald Dávid. Richard Lee a következő év, 1949. novemberében született, Roberts Jean pedig 1950. decemberében jött a világra. Most négy gyermekünk van.

Geneva és Roberts Milland-ot kértük fel az orgonán és a zongorán való játszásra, Genevát már Tulsából vittük magunkkal, de Roberts csak Durhamben csatlakozott hozzánk. Vasúton jött a nebraskai Lincolnból.

Sohasem dicsekedhettem kézügyességgel. Hiányzik belőlem minden technikai készség. Hozzáláttunk a sátor felállításához, de nem tudtam megmondani embereimnek, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Akkor még nem volt hozzáértő szakemberünk és azt gondoltam, hogy a dolog nem lehet valami bonyolult. Kiderült azonban, hogy egy 100 láb széles, és 220 láb hosszú (31,6 m x 69,5 m) sátor felállítása nem megy olyan egyszerűen. Az újságokban az összejövetelek kezdetét csütörtök estére hirdettük meg. Egyik cég tolószerkezeti rudakat adott el nekünk. Úgy mondták, hogy ezek lényegesen megkönnyítik a sátor felszerelését, felhúzását. Nekiláttunk tehát a sátorvászon feltologatásának és ez csak a talaj és a rúd hegye között lévő különbség egyharmadáig sikerült. Ott maradt lógva a hatalmas vászontömeg félúton. Toltuk, emeltük, az erőlködéstől majdhogynem darabokra szakadt a testünk. Olyan sokáig ügyködtünk a vászontömeg alatt, hogy egyik emberünket ki kellett vinnünk. Elájult a hőségtől. Már besötétedett ezen az első estén, és a sátor csak egyharmad magasságig állt. Képtelenek voltunk tovább boldogulni vele. Emlékszem, hogy amikor kibújtam a vásznak alól, elvonultam, hogy magamban kieszeljek valamit, hogy mit lehetne tenni. Józan kritikám azt mondta, hogy a sátort sohasem tudjuk felállítani. Azt is mondta, hogy sohasem tarthatok sikeres összejövetelt az észak-karolinai Durhemben.  Azt is mondta, hogy a szolgálataimnak nincs sok jövője, és még sok minden egyebet is mondott. Itt álltam az egyharmadáig felhúzott sátorral és semmi reménységem sem volt arra nézve, hogy az valaha is elérje a szükséges magasságot. Pénzem éppen csak arra volt elég, hogy családomat és Robertát meg Genovát vasárnapig élelemmel ellássam. Soha életemben nem voltam tökéletesebben elcsüggedve, mint akkor, a fejem felett függő sátor alatt. Újból zsákutcába kerültem. Ha elég pénzzel rendelkezem, odahivattam volna egy olyan szakembert, aki tisztában van egy ilyen sátor felállításával. De nem rendelkeztem pénzzel.

Azt mondtam: "Uram! Nem tudom, hogyan csinálom meg, de megcsinálom. Ezt a sátort felállítom. Az összejövetelt megtartom."

Nem vettem észre, hogy egy férfi áll a hátam mögött és figyel. Meghallotta imámat. Annyira meghatódott, hogy könnyekre fakadt. Én csak akkor eszméltem fel, amikor a vállamat megérintve így szólt:

- Nézze, prédikátor, ne aggódjék. Felhúzzuk mi ezt a sátrat.

A férfi neve Koo Maynor volt. Sarkon fordult és tovább ment. Majd hallottam, amint magához hívja embereimet. Mire odaértem, azt mondta nekik:

- Emberek! Én szereztem egy kis pénzt. Szerződtetünk még néhány munkást. Ennek a prédikátornak van valami a lelkében, az Úr küldte őt ide. Én mellé állok, és ti, legények?

Az emberek magatartása egy csapásra megváltozott. Elővették erszényeiket és kezdték számolni a pénzüket. Másnap reggel odatelepítettek egy sátor-szakembert és a munka megindult. Csütörtök délben állt a sátor, az emelvény kiegyenesítve, az ülőalkalmatosságok elhelyezve, csak egyetlen dolog volt még hátra. Az egyik velünk tartó pap hozzánk rohant és közölte, hogy a villanytársulat nem kapcsolja be addig a világítást, amíg be nem fizetünk 97 dollár letétet. Ugyanígy kérhettek volna tőlem egymillió dollárt is, hiszen nem volt több pénzem, mint amennyi ennivalóra kellett vasárnapig. Feltekintettem az égre tornyosuló sátorra. Mellettem az egyik ember azt mondta, hogy:

-  Olyan, mint egy óriás sátorkatedrális.

Olyan hatalmas, olyan szép volt, annyira más, mint minden amit eddig valaha is láttam, hogy elszorult a torkom. Magamban ezt mondtam: - Végül is felállítottuk a sátrat és az összejövetelhez elkészült minden, s most nincs világításunk. Mit tegyek?

Hangosan azonban így szóltam: - Emberek! Egy órán belül visszajövök.

Gyorsan a szállodába siettem és elmondtam Evelynnek, hogy mi történt. Megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, mit tehetnénk? Így felelt:

- Oral, én nem tudom!

Majd megkérdeztem:

- Nincs semmi pénzünk azon kívül, ami vasárnapig élelemre kell?

- Nem mondtam neked - válaszolta -, hogy a tulsai bankban van még a nevünkön 97 dollár.

- Írd meg hamar a csekket, - szóltam - megkaptuk a világítást!

- Helyes - felelte - vagy együtt elveszítjük mindenünket, vagy együtt mindent megnyerünk.

Tudtam, hogy igazat mond. Minden javamat kockára tettem. A világítást bekapcsolták és visszasiettem a szállodába, hogy átöltözzem és előkészüljek az esti szolgálatra.

Bezárkóztam Istennel, Bibliát olvastam és imádkoztam. Kis idő múlva éreztem Isten tüzének lángolását. Annyira belemerültem a sátor felszerelésének technikai részleteibe, hogy már úgy tűnt, mintha sohasem érezhetném többé az Ő mindenható jelenlétét. Most pedig, amint fel és alá járkáltam a szobámban, égnek emelt kézzel szólítva Istent, hogy álljon mellém, egyszeriben egész valómat áthatotta az Ő ereje. Úgy éreztem, hogy roppant nagy hegység tornyosul előttem, amelyet azonban hitem könnyedén el tud mozdítani. Sohasem felejthetem el az első este izgalmait.

A kocsiból kiszállva körülnéztem. Rengeteg kocsi állt mindenütt. Emberek sokasága sietett a sátor felé. Összejövetelünk menedzsere Hag Hanson vezette az ének-szolgálatot. Megkerültem a sátrat, úgy mentem be. Fűrészpor szaga ütötte meg az orromat. Remek illat volt. Jeleztem Hansonéknak, hogy ha készen vannak, én is kész vagyok. Aztán elhangzottak Hanson testvér szavai:

- Bemutatom Istennek erre az órára küldött emberét: Oral Roberts tiszteletest.

Az első percben nem tudtam elképzelni, hogy én vagyok az, akit bemutatnak. Nem tudtam teljesen felfogni, hogy a nagy sátor tényleg áll, és hogy a benne lévő óriási tömeg rám várakozik. Felmentem az emelvény hátsó lépcsőjén és kiléptem az embertömeg elé. Emlékszem még, hogy mire gondoltam akkor: ezek az emberek nem éreznek ellenségesen velem szemben. Arcuk sugárzik a várakozástól. Hiszik, hogy lakozik a lelkemben valami, és azért jöttek ide, hogy ezt hallják és lássák. Kezemmel felállásra intettem és akkor elénekeltük ezt az éneket: "Amerre a gyógyulás vizei folynak."

A Szellem megindította munkáját a hallgatóságban. Leültek, majd belekezdtem a beszédbe. Saját tudatom mindjobban elhalványult és én éreztem rámsugározni Isten kegyelmét. Ajkam izzó szénként tüzelt. Jobb kezemben Isten ereje és hatalma vibrált. Másfél órát prédikáltam és amikor befejeztem, megkértem a népet, hogy hajtsák meg fejüket amíg imádkozom. A roppant sátorkatedrálisban olyan csend uralkodott, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Amikor bevégeztem a bűnösökért való imámat és felszólítottam azokat, akik imádságomat kérik még a ma esti megtérésükért, hogy emeljék fel a kezüket, majd hogy álljanak fel és jöjjenek előre, valóban elámultam. Megtelt a sátor felemelt kezekkel, és amikor szóltam, hogy jöjjenek elém az imához, mindenhonnan tolongva áradt felém a nép. Mindig erre vágytam. Vágytam prédikálni és érezni az emberek Isten iránti tiszteletét és hódolatát.

Hanson testvér ezután a gyógyulni kívánókat hívta és én elkezdtem a betegekért imádkozni. Imádkoztam egy mankón bicegő fiatalemberért, aki eldobta mankóit és örömujjongásban tört ki, szaladt sebesen lefelé az emelvényről. Szinte érezhető volt, ahogy fokozódott a jelenlevők hite. Néhány perc múlva egy hatvan év körüli süketnéma férfiért imádkoztam. A jelenlévők közül sokan ismerték őt, és kíváncsian várták, hogy mit tudok érte tenni. Minden szavamat hallotta és ismételte is, legtöbbjét teljesen érthetően. Ha nem is volt ez kifejezetten csoda, de mégis elképesztő valami a mi világunkban, hogy egy süket ember egyszerre hallóvá váljon.

Ennek az összejövetelnek jellegzetes vonása az a speciális szolgálat volt, amelyet Durham színesbőrű lakossága érdekében vezettem. Közülük több százan jelentkeztek telefonon, kérve, hogy egyik estén számukra is nyissam meg a sátrat. Ebben a körzetben olyan nagy számban voltak a színesek, hogy nem engedték őket a fehérekkel vegyesen belépni a sátorba. Így az egyik hétfő estén kizárólag a színesek számára nyitottam meg a sátrat.

Mikor aznap este 8 óra körül megérkeztem, a szertartás már megindult. Hanson testvér vezetése mellett a "Shine on me" című gyönyörű néger spirituálét énekelték. Úgy hangzott, mintha vagy tízezren énekeltek volna. Kocsimból kiugorva, hanyatt-homlok rohantam a sátorba. Láttam, hogy szorongásig megtelt színesekkel. Sokan a külső sarkokban álltak. Soha életemben nem láttam még ennyi színes embert egy helyen összegyűlve. Mikor Hanson testvér észrevette, hogy ott vagyok, jelezte ezt a hallgatóságnak. Erre külön nekem még egyszer elénekelték a "Shine on me" -t. Akkor zendítettek rá, mikor az emelvényre léptem. Olyanok voltak, mint az ébenfából faragott angyalok. A hangjuk is, akár az angyalok hangja. Torkukból és szívükből csodásan gördült a dal gyönyörű szövege: "Ragyogjon rám világosságod". Felnéztem egyenesen a sátor mennyezetére és nem lettem volna meglepve, ha egyszeriben égi zene ontotta volna szét sugarait erre a földi helyre. Hátgerincemen fel-le futott a hideg. Úgy éreztem, hogy a Menny megnyílik és az Úr dicsőségével telik meg a helység.  Hanson testvér odasúgta nekem, hogy 63 néger pap van jelen. Elhozták magukkal a gyülekezeteiket is, hogy végighallgassák prédikációmat. Valamennyien készek Isten szavának befogadására.

Megkezdtem a prédikációmat. Mintha karjukat felém tárták volna, hogy szívükre vonjanak, minden szavam megértésre talált. Csak úgy zengett a sátor az ámenektől. Gyorsan erőt gyűjtöttem magamnak, mert egy órás prédikáció után kezdtem berekedni. Ők ugyanis egyre hangosabbá váltak és így én is kénytelen voltam felemelni a hangomat. Egyszerre csak félbeszakítva beszédemet, így szóltam hozzájuk:

- Emberek, ha nem hagyjátok abba a folytonos ámeneket, én halálra prédikálom magam.

Ők azonban sajnos továbbra is harsogták az ámeneket. A beszéd, mint zuhatag gördült ki számból aznap este. Az oltár elé híváskor 300-an vonultak ki ünnepélyes megtérésre. Ezt követőleg kihirdettem, hogy valamennyi jelenlévő betegért imát mondok. Úgy látszott, hogy a sátorban mindenki beteg. Ezernél többen álltak fel és jöttek felém, hogy meggyógyítsam őket. Fogalmam sem volt, hogy mit is kezdjek a betegeknek ekkora tömegével. Egyenként imádkoztam értük, sorjában. Kimerültségemben már összetörhettem volna, de kitartottam. Elhatároztam, hogy mindegyikükért imádkozom. Tudtam, hogy ez az ő egyetlen estéjük, és ha ezen az estén nem imádkozhatom értük, többé nem nyílik rá alkalom. A négereknek egyszerű a hitük. Mikor azon az estén felsorakoztak hogy imádkozzam értük, azt mondtam nekik, hogy rájuk teszem a jobb kezemet, majd egy rövid imát mondok meggyógyulásukért, és hiszem, hogy az Úr meggyógyítja őket. Láttam, hogy a hosszú sor minden egyes tagja bólintott a fejével. Megértették, hogy itt nem halandó ember gyógyít, hanem maga a Mindenható Úr Isten.

Nem szoktam hozzá az ilyenfajta fizikai megnyilvánulásokhoz, ugyanis amikor megérintettem jobbommal a fejüket és röviden imádkoztam, olyan ugrándozásba kezdtek, mintha puskagolyót röpítettek volna közéjük. Némelyek fel-le ugráltak, mások kiugrottak karjaimból, lerohantak, keresztül vágva a tömegen, ordítozva és kezükkel integetve. Némelyek egyenesen a padlóra zuhantak. Azt megjegyeztem magamnak, hogy kivétel nélkül mindegyiknek sugárzott az arca, ragyogott a szeme, s hogy mindegyik vidám és boldog volt. De zajos megnyilvánulásaik közepette nem tudtam megállapítani, hogy meggyógyultak-e vagy sem.

Egyszerre azonban egy fiatalasszony állt elém vak kisfiával. Sohasem fogom elfelejteni őt. Szívemet facsarta az, amit szünet nélkül mondott: Ó, Istenem, csak azt kívánom, hogy ő lásson! Ó, Istenem, csak azt kívánom, hogy ő lásson! Isten embere!  - így szólt, szemét rám szegezve - Én nem kérek mást, csak azt, hogy ő lásson.

Azt hittem, hogy kiugrik a szívem a helyéből. Belenéztem a gyermek világtalan szemébe és könnyeim patakként folytak végig arcomon. Majd a fiatal néger nő forogni, inogni kezdett előttem és egyre énekelte a kétségbeesett imáját: "Ó, Istenem, csak azt kívánom, hogy ő lásson!" Amikor a kisfiú szemét jobb kezemmel megérintettem és imádkoztam, mintha eleven villanyáramot érintettem volna meg. A gyermek felkiáltott: látok, látok! A kicsiny néger anya reszketett az örömtől és az egész tömeg talpra ugrott. Testüket ide-oda himbálták, kezükkel integettek, volt aki kiabált, volt aki énekelt, volt aki sírt. Lecsillapítottam őket azzal, hogy elénekeltettem velük a "Shine on me"-t. Dráma és öröm váltakozva vonult át a hallgatóságon.

Gyógyító szolgálatom vége felé mulatságos eset történt. Szétnézve, egy mankóján bukdácsoló néger öregasszonyt láttam meg. Isten Lelke azt súgta nekem, hogy az Úr meggyógyítja őt.

Mikor elém került, kezemmel gyorsan megérintettem és elküldtem. Nyilván azt gondolhatta, hogy egyedül az érintésem által nem gyógyulhat meg.

- Ha úgy tetszik, eldobhatod a mankódat!

Tovább bukdácsolt. Újra szóltam neki:

- Ha úgy tetszik, eldobhatod a mankóidat.

Az egyik ajtónálló megállította és felém fordította:

- Ha úgy tetszik, eldobhatod a mankóidat.

Kérdően nézett rám, mire azt mondtam:

- Igen, eldobhatod őket!

Jobb lábát felemelte, megrázta, rendben találta és visszarakta a földre. Bal lábát is felemelte, megrázta, rendben találta és visszatette a földre. Szemeit felém forgatta és mintha valami jelszóra várt volna. Bólintottam a fejemmel és mosolyogtam. Örömujjongásban tört ki. Mankóját eldobva száguldani kezdett végig a sátor hajóján. Az utolsó, amit láttam belőle, a sátorból kifelé kígyózó fekete sávocska volt.