ORAL ROBERTS: Elszököm hazulról

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 4. fejezet

Tizenhatéves koromban megszöktem hazulról. Apám megfogott, és azt mondta:

- Oral, Oklahoma összes rendőrét a nyomodba uszítom!

- Csak csináld, Papa, de ahányszor visszahozol, én annyiszor szököm el újra.

Azután látta, hogy mindenképen el akarok menni - és elengedett. A holmikat csomagoltam, mikor Mama bejött hozzám.

- Oral, - mondta - te elmehetsz tőlünk, de az imádságainkból nem távozhatsz soha. Szeretnélek valamire emlékeztetni. Ha te távol leszel is, mi mindennap megemlítjük nevedet imáinkban az Úr előtt, és nem szűnünk meg addig könyörögni, amíg az Úr haza nem hoz téged.

Már türelmetlenül vártam az elmenetelt és így nem igen figyeltem arra, amit nekem mondanak. Nem gondoltam a bánatra, szívfájdalomra, amelyet okozok. Hebegtem és dadogtam, az iskolában mindenki nevetett és gúnyolódott rajtam, folyton megaláztatásokban volt részem. Sehová sem léphettem, ahol ki ne kacagtak volna. Úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha elszököm. Mindent itt hagyok és kezdem előlről. Azt képzeltem, hogy ha elmegyek Papától és Mamától és az ismerős környezetből, akkor egy csapásra megváltozik minden.

Egy évig voltam távol, de nem szabadultam meg semmitől sem. Mert valójában a hebegő nyelvemtől, satnya testemtől, zátonyra futott életemtől, benső vívódásaimtól, gyötrő félelmeimtől űzve futottam el. De megfutamodásom után láttam, hogy mindezek velem jöttek, s hogy magamról őket lerázni nem tudom. Riporteri munkát kaptam egy újságnál, de a fizetésemből nem tudtam megélni. Egyéb munkát is vállaltam mellette, de még elegendő élelemre sem futotta. Sokszor maradtam éhesen és sokszor nem volt rendes helyem az alvásra. Rossz társaságba keveredtem, és éjszakánként két - három óránál többet nem aludtam. A város főiskoláját is látogattam, és beléptem a kosárlabdacsapatba. Gyakran olyan gyönge fizikai állapotban játszottam, hogy még állni is alig volt erőm.

Egy éjszaka kellős közepén felriadtam, magas láz, köhögés gyötört és vért köptem. Hazatérésre nem gondoltam. Valamilyen őrültség ragadott meg, és sodort magával egy vad és fergeteges körforgásban. Egyre mélyebben zuhantam a bűnbe. Egy este az állami kosárlabdatúrán összeestem és elterültem. Valaki felsegített, a fiókos szekrényhez cipelt és segített utcai ruhámba átöltözni. Csapatkapitányom odajött és így szólt: "Hazamész, fiam." Berakott a kocsijába és elvitt Adába. Megérkezve kisegített a kocsiból, bevitt a házba és ezt mondta: "Roberts tiszteletes, hazahoztam a fiát!" Papa és Mama egyetlen pillantást vetettek rám és sírva fakadtak. Halálosan beteg voltam. Lehúzták a ruháimat és én keresztül estem az ágyon. Megjártam az út utolsó mérföldjét. Úgy éreztem, hogy valaki késsel vagdossa darabokra a tüdőmet. Nem bírtam lélegezni. ha köhögtem, szám mindkét sarkából vér folyt. Néhány nap múlva reggeli ébredéskor a párnám és az ágyam véres volt. Még a fal is tele volt vérfoltokkal. Vért hánytam az éjszaka. Papa újra tapétázta a hálószoba falát és hívott három orvost, akik nagy körültekintéssel megvizsgálták a véremet, köpetemet, tüdőmet. A diagnózis tuberkolózis volt. Azt tanácsolták Papának, hogy küldjön az Oklahoma államban lévő Talihina-beli tüdőszanatóriumba. Az én világomnak befellegzett.

Mindenkor becsvágyó voltam és kemény munkás. Fiatal fiú létemre igen magas célokat tűztem ki magam elé. Ügyész akartam lenni és államunk kormányzója. Azt csak Isten tudja, hogy elértem volna-e valaha ezeket a célokat, mert sohasem került sor álmaim megvalósítására. Egyik nap Mama így szólt:

"Fiam, imádkozzál, meg kell térned!"

Nem akartam megtérni, nem akartam imádkozni, nem akartam, hogy zaklassanak. ugyanebben az időben Papa és Mama az oklahomai Stratfordba költöztek, 19 mérföldre Adától. Papát a stratfordi egyházhoz hívták meg lelkipásztornak.

 Valamivel javult az állapotom, úgy hogy képes voltam egyfolytában néhány órát ágyon kívül is tölteni. Ez azonban nem tartott sokáig, másodszor is összeestem és most már 5 hónapig nyomtam az ágyat. Ez alatt a 163 nap alatt egyetlen jó percem sem volt. Köhögtem, vért hánytam, gyötrődtem. Állapotom egyre rosszabbodott. Papa tele volt aggodalommal. Fel és le járkált imádkozva és Istent szólítva. Mindenkinek, aki tudott imádkozni, levelet írt. Többen közülük, mint a "Lindsay-beli szentek", eljöttek hozzám, hogy imádkozzanak értem. Semmi sem hozott rám szabadulást és én tovább haldokoltam. Egyik ima-összejöveteli estén Papa bejött hozzám a hálószobába és így szólt:

- Oral, én ma este nem megyek el az ima-összejövetelre. Megkértem valakit, hogy vegye át a szolgálatomat.

- Miért, mi a baj, Papa?

- Fiam, ma egész éjszaka az ágyad mellett térdelve imádkozom. Addig nem kelek fel térdeimről, amíg te meg nem térsz, és át nem adod a szívedet Istennek!

Odahívta Mamát és az ápolónőt és imába kezdtek. Néhány perc múlva Mama és az ápolónő bevégezték imájukat, felkeltek és leültek. De Papa csak akkor kezdett igazán bele. Egyszerre csak rajtakaptam magamat, hogy figyelem apám imádságát, majd úgy éreztem, hogy valami hirtelen átfut rajtam. Papa arcába néztem és azt hiszem, hogy látomást láttam, mert Jézus arcát pillantottam meg az ő arcában. Azelőtt nem akartam megtérni, nem akartam Jézust. Amit mondtak Róla, hatás nélkül ment el a fülem mellett, de most, hogy az Ő arcát láttam apám vonásaiban, - sírva fakadtam. Nem tehettem semmit, a szívem darabokra tört és kértem Istent, hogy mentse meg a lelkemet.

Mialatt megtérésemért imádkoztam, elmúlt éveim peregtek le előttem. Otthonról való távollétem alatt elvittem néhány jogi könyvet, amelyek egy bíró tulajdonát képezték. A főiskolán jogot kezdtem tanulni, és mivel hozzáférhettem a bíró könyveihez, kiválasztottam néhányat és magammal vittem. Nem akartam ellopni a könyveket és nem is gondoltam arra, hogy tulajdonképpen lopást követek el. De most, hogy meg akartam térni, fenyegetően láttam a könyveket magam előtt és ígéretet tettem az Úrnak, hogy ha megment engem és megszabadít ettől az ágytól, úgy visszaviszem a könyveket. Megmondtam az Úrnak, hogy ha engem megvált, akármilyen kevés maradjon is az életemből, én azt Neki szentelem. Így szóltam: "Jézus! Nekem semmim sincs, amit felajánlhatnék. Egészségem tönkre ment, testem roncs. Semmim sem maradt, de ha Te megváltasz, amim van, Neked adom!"

Ekkor történt, hogy fizikailag is éreztem az Ő jelenlétét. Megérintette a lábamat, majd az egész valómat. Arcom világítani kezdett, láttam a fény visszaverődését és kiáltottam Papának: "Nézd a fényt az arcomon!" Pehelykönnyűnek éreztem magam és boldogságomban szerettem volna hangosan kiáltozni. Isten ereje hatalmas erővel ragadott meg, felkeltett az ágyból és én az ágy előtt állva találtam magamat, felemelt karokkal dicsőítve Istent, és egyre azt mondva: "Megtértem! Megtértem! Megtértem!"