Az elégedetlenség Istenhez kergetett engem.

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 7. fejezet

Ezekben az időkben történt velem, hogy Enidben súlyos elégületlenség fogott el. Úgy találtam, hogy templomba járni éppen csak magáért a templombajárásért, a legostobább dolog, amit az ember tehet. Ha Isten kegyelme nem árad a nép fölé, ha az Ő személye nincs jelen, nincs ami az ember lelkét érdekelhetné. Ilyen alkalmakkor gyakorta kívántam, hogy bár volnék valahol egészen máshol.

Gyülekezetem meghallgatta prédikációimat. Amikor a bibliai idők nagy csodatételeiről beszéltem nekik és arról, hogy mennyire szomjazom hasonló erők után, szép figyelmesen hallgatták, majd felkeltek és hazamentek. Sokkal inkább érdekelte őket búzatermésük, munkájuk, apró-cseprő dolgaik, életük kis problémái, mint az, hogy isteni erők után kutassanak. Az egyházhoz hűséggel viseltettek, megfizették adóikat, eljöttek az Istentiszteletekre, és jóravaló emberek voltak, rendes életet éltek. Szerettem őket és ők is engem. De hát ez volt egész vallási életük. És nekem nem volt elég hatalmam ahhoz, hogy hitüket újjá változtassam. Hogy hinni tudjanak Istennek MAI erejében úgy, ahogy az ősi egyház hitt Őbenne akkoron.

         Ha nem is szállott rám Istennek ereje, hogy betegeket gyógyíthassak, kétségbeesetten szomjaztam Utána, Istent kerestem éjjel és nappal. Megdöbbentem attól, hogy híveimből mennyire hiányzik a jelek és csodák iránti vágyakozás. Egyszerűen nem törődtek azzal, hogy a betegek meggyógyulnak-e, vagy sem, vagy hogy a démonok kiűzetnek-e? Nem lángoltak Istenért, de nem voltak ellene sem. Lelkészük nem tudott jeleket és csodákat felmutatni, hogy megszabadítsa őket, de ők megelégedtek velem, úgy, ahogy voltam.

Ha én magam meg nem változom, valószínű, hogy a templomukban maradok a következő 10 vagy 20 évre is. Ameddig látogattam őket, temettem halottaikat, eskettem az élőket, templomukban beszéltem, mindenben rendelkezésükre álltam, és jó keresztény életet éltem, teljesen meg voltak velem elégedve. Fizetésemet heti 55 dollárra emelték, - ez a legnagyobb fizetés, melyet lelkész valaha is kapott.

De én nem voltam elégedett. Nyomorultul boldogtalan voltam. Isten szava fülembe csengett és minden, amit magam előtt láttam, nem volt egyéb, mint az a látomásszerű elképzelés, amit Isten gyermekei cselekedtek az ősi egyházban. Mikor elfoglaltam a szószéket, hogy prédikáljak, úgy ahogy azt híveim elvárták tőlem, úgy éreztem magamat, akár egy elítélt.

Lelkileg már elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy érezzem: Nincs jogom prédikálni addig, amíg Isten meg nem erősíti az Ő szavát a "követő jelekkel". Az a tudat, hogy nem vagyok olyan, mint az ősi egyház igehirdetői, lesújtott. A Bibliát olvasva összehasonlítottam az ő szolgálataikat az én egyházaméival. Ez pedig meggyőzött arról, hogy egészen rossz úton járok és egy napon felelősséggel terhelten állok majd Isten színe előtt, mert nem volt bennem az Ő ereje, hogy híveimet felszabadíthassam.

Híveim körében akadtak olyanok, akik nem tartották szükségesnek azt, hogy mi a mostani időkben betegeket gyógyítsunk. Olyanok is akadtak, akik szerint Isten küldte a betegségeket egyesekre. Mások úgy vélekedtek, hogy Isten nem is akarja, hogy minden beteg meggyógyuljon. Mások pedig úgy hitték, hogy ha Isten akarja, úgyis meggyógyulnak. Sohasem jutott eszükbe, hogy a személyes hit, döntő szerepet játszhat testi tagjaik gyógyulásában. Istenre vártak - Isten pedig rájuk. Így sohasem történt semmi. Mégis, ezekben az időkben is állandóan éreztem valami gondviselésszerű rendeltetést. Kezem ügyében volt a csodás erő. Éreztem, bár átitatódtam és megteltem lelki vívódásokkal, de mégis megsejtettem, hogy az isteni erő belép az életembe. És hogy általa felszabadíthatom az emberiséget. Nem könnyű dolog ellentmondások, vívódások, megoldatlan kérdések közepette élni. Az egyetlen mód, hogy kivonjam magamat Isten felszólító hangjának hatása alól, az volt, hogy belemerültem a munkába.

Elláttam a templomunk lelkészi teendőjét, egyetemre jártam, hetenként egyszer az Oklahoma City Southeastern College -ben tanítottam. Tizennyolc órát dolgoztam naponta és így sem erőmből, sem időmből nem futotta további gondolkodásra. Ilyenmódon sikerült egy kevéske békét teremteni a lelkemben. Ennek ellenére, ha magamba térve gondolkodni kezdtem, összehasonlítva saját életemet az ősi igehirdetőkével, ismét felettem lobogott a kárhozat. Fel és alá futkosva, kezemet égre emelve könyörögtem: Uram, mindent megtennék, ha megadnád a hatalmat. Ha Te megajándékozol kegyelmeddel, és felszabadítom az emberiséget, úgy prédikálok, hogy jelek kövessék a szolgálatomat!

Mintha csak körbe-körbe keringtem volna. Szomjaztam Istent, de nem tudtam elérni Őt. Olyan szerencsétlen voltam, hogy a munkába kellett menekülnöm a gondolataim elől. Azután egy napon csodálatos dolog történt velem.

         Rájöttem, hogy ezt az én nagy problémámat sohasem oldhatom meg azáltal, hogy a saját fejemet töröm rajta, vagy, hogy más emberekkel beszélek róla. Elhatároztam, hogy belekezdek Jézus Krisztus és az Ő apostolai életének személyes és bensőséges tanulmányozásába. Visszatérve a négy evangéliumra és a Cselekedetek könyvére, innen első kézből tanulmányozom az életüket. Ma már elmondhatom: ha nem tértem volna vissza a 4 evangéliumra és a Cselekedetek könyvére, Jézusról és az apostolokról való tudomásaink eredeti forrására, sohasem láttam volna meg a Biblia felszabadító világosságát, nem kaptam volna meg ennek a szolgálatnak a megértését, amelyet Isten kívánt tőlem.

Sokszor végigolvastam már a Bibliát, az Újtestamentumot legalább vagy százszor, de most úgy kezdtem bele a négy evangélium és a Cselekedetek olvasásába, mintha ezelőtt sohasem olvastam volna őket.

Többnyire térden állva végeztem tanulmányaimat. Bementem a szobámba, magamra zártam az ajtót, azután ágyam elé térdelve kitettem magam elé a Bibliát és úgy kezdtem meg olvasását. Akkor hagytam csak abba, amikor térdeim már annyira elmerevedtek, hogy alig bírtam felállni. De mialatt olvastam, szívem imádsággal telt meg, és egészen csodálatos dolgok történtek velem. Amíg így olvastam, és imádkoztam, Jézusról azt a benyomást szereztem, hogy erőteljes, részvétteljes és tettrekész ember volt. Minden bonyolultság nélküli, egyszerű ember. Azért jött, hogy levegye a népről azokat a terheket, amelyeket a sátán rakott rá. Felfedeztem, hogy nem életet megrövidítő, hanem életmentő szándékkal jött. Az emberiség négy ellensége ellen jött megküzdeni. Ez a négy ellenség a bűn, a démonok, a betegség és a félelem.

Ő az emberek embere volt. Erős testben, erős lélekben, erős gondolataiban: szeretettel és gyengédséggel teljes.

Gyógyító volt és csodatevő. Idejének kétharmadát betegek gyógyításával töltötte. A betegségre úgy tekintett, mint gonosz hatalomra és az Ő saját hatalmával küzdött ellene. Ezeket olvastam most ki a Szentírásból. Amit Ő cselekedett, azt kívánta tanítványaitól is. Ugyanezt a hitet és részvétet várta el a szenvedő emberiség megszabadítására, mint amilyen az Övé volt. Hatalmát és erejét rájuk ruházta és ők tovább folytatták munkáját. Ördögöket űzve ki, betegeket gyógyítva, evangéliumot hirdetve, népeket térítve meg. 70 embert rendelt erre a tisztségre. S egy általános megbízást adott azok számára, akik hisznek az Ő nevében, hogy kezüket a betegekre rátéve azok meggyógyuljanak, és hogy az Ő nevében való hitükön keresztül képesek legyenek a démonok kiűzésére is. Ami Jézus személye körül leginkább megragadta képzeletemet, az Ő hatalma volt és hogy Ő ezt a hatalmát miként használta fel.

Tanítványaiban is megvolt ez a hatalom és ők ezt a hatalmat a népek lelki, szellemi és testi felszabadítására fordították. Megvilágosodott bennem az a tudat, hogy a mai egyházak túlságosan elvonatkoztatva tüntetik fel Jézus Krisztus életét. Elvették tőle az Ő hatalmas, betegségek és a démonok feletti fizikai, valóságos erejét. Csak egyik oldalát mutatják a népeknek, a szellemit. Nem fektetnek elég hangsúlyt a betegek gyógyításának szolgálatára. Emlékszem, hogy mennyire kívántam, bár élhettem volna Vele egyidőben, beszélhettem volna Vele, hogy tegyen vállamra a kezét és bízzon meg a betegek gyógyításával. Hittem, hogy fizikai közellétét érezve, az Ő dicsőségére bármilyen csodára képes lettem volna.

Azután az egyik napon kijelentést kaptam Istentől. János evangéliumát olvastam, ahol Jézus így szól: "Ha majd elmegyek... nem hagylak titeket árvákul. Én kérem az Atyát és más Vigasztalót ad majd néktek, hogy veletek maradjon mindörökké, az igazságnak a Szellemét" (Jn. 14:3, 18, 16, 17.) Ez annyit jelent, hogy amíg Jézus a tanítványokkal volt, Ő volt vigaszuk, támaszuk. Azért tudtak betegeket gyógyítani, mert fizikailag is mellettük volt. Ő azonban tudta, hogy testben nem maradhat továbbra is velük. Ezt Ő soha nem tervezte így, mert ha az emberek hite nem az Ő testi jelenléte körül épül fel, akkor igen kevesen válnak képessé az Ő erejével cselekedni. Azt mondta, hogy "másik Vigasztalót" küld nekik, aki majd UGYANAZT jelenti számunkra, mint amit Jézus Krisztus fizikai jelenléte jelentett. Ha velük van a Szent Szellem, az annyi, minha az Úr testileg is együtt volna velük.

Feltámadása után Jézus megparancsolta nekik, hogy ne menjenek el Jeruzsálemből, hanem várják meg az Atya ígéretét... És felmentek a felső szobába. (Csel.1:4, 12) Engedelmeskedtek. És pünkösd napján megteltek Szent Szellemmel, új nyelveken kezdtek beszélni, amelyeknek kiejtését a Szellem sugalmazta nekik. A Szent Szellem megjelenése életükben annyi volt, mint Jézus fizikai jelenléte. Amíg a hús-vér Jézussal jártak, igen bátrak voltak. Most, pünkösd napján, Szent Szellemmel az életükben, ugyanolyan bátrakká váltak. Szétszéledtek Jeruzsálem utcáin, prédikálva és bizonyságot téve; és pünkösd napjától kezdve térítették és gyógyították az embereket. A Szent Szellem erejével bensejükben sok jelet és csodát cselekedtek az Úr Jézus nevében.

Tizenkét évvel ezelőtt én is megkereszteltettem SzentSzellemmel, de akkor nem fogtam fel teljes jelentőségét annak a pünkösdi eseménynek. Most az Úr megérttette velem, hogy a Szent Szellem keresztsége ugyanazt jelenti a szívemben, mint Jézus személyes jelenléte. Nem kell visszatérnem a bibliai időkbe, Jézus személyes körébe azért, hogy betegeket gyógyíthassak, mert megkaptam a Szent Szellem-keresztséget, és ez annyi, mint Krisztus személyes jelenléte. Így tehát a Szent Szellem dicsőséges jelenléte képessé tehet engem a betegek gyógyítására és a démonok kiűzésére. Mindezt egyszeriben világosan láttam. Azt kérdeztem magamtól: mire is vártam eddig? Hiszen a hatalom már megvolt bennem. Jézus azt mondta a tanítványainak: "Amikor a Szent Szellem eljön rátok, vesztek erőt." (Csel. 1:8) És megkapták ezt a hatalmat. Ugyanez a hatalom bennem is megvolt 12 év óta már, és én nem tudtam róla.

Most már Jézust magát tanulmányoztam. Mit mondott, merre járt, mit csinált és hogyan viselkedett az emberekkel szemben. Azután ismét nekiestem a Cselekedetek könyvének, amely nem más, mint az ősi egyház működésének története. A Cselekedetek könyve Istennek erő-tárháza. Olvasása közben szinte hallottam a szentgépezet moraját. S rájöttem, hogy tulajdonképpen nincsen befejezése. Vajon miért? Mert mai napig sem fejeződött be. A Cselekedetek könyvét vérükkel, hitükkel, munkájukkal, még továbbra is írják Isten szentjei.

A Cselekedetek könyvében még a következő dolgokat fedeztem fel. Az ősi egyház vezetői, Péter és János, betegeket gyógyító hatalommal voltak felruházva. Péter árnyéka rávetődött a jeruzsálemi betegre, amitől az meggyógyult. Az ősi egyház némely diakónusa is bírt csodetevő erőkkel, úgymint István és Fülöp.

Pál olyan gyógyító hatalommal rendelkezett, hogy egyedül testén viselt kendője, meg kötője is gyógyulást hozott a betegekre, vagy démoni megszállottakra.

A gyógyítási csodák nem ritkaság, hanem általánosság számba mentek az ősi egyház igehirdetésének szolgálatában.

A 4 evangélium és a Cselekedetek könyvének tanulmányozása arra késztetett, hogy egyházi felekezetekkel hasonlítsam össze őket. Lesújtott az ijesztő ellentét. Úgy találtam, hogy a hivatalos egyházi világ egyre távolodik a jelektől és a csodáktól, és egyre közeledik a materiális valláshoz, rítusokhoz, szertartásokhoz, külső formaságokhoz.

Láttam, hogy az ősi egyházban közönséges gyakorlat volt a beteggyógyítás, az ördögűzés és a prédikáción keresztül a jelek és csodák elvárása. Láttam, hogy a mi hivatalos egyházi világunkban ilyesfajta gyakorlatról, várakozásról szó sincsen. Láttam, hogy az egyetlen dolog, amely a mai egyházunknak újraéledést hozna: a pünkösd megismétlése. Jelek és csodák újraéledése, Isten hatalmának reánk zúduló látogatása a Szent Szellem szerteömlésén keresztül.

Amikor megláttam ezeket az igazságokat, kinyílt a szemem. Lelkem szabadon szárnyalt. Elhatároztam, hogy mindaddig nem hirdetem az igét, amíg jelek és csodák nem kísérik a szolgálatomat. Ha nem tudok Jézushoz és az Ő tanítványaihoz hasonlóvá válni, akkor nem állok fel többé szószéken, mint holmi hivatalos visszhang. Vágytam cselekedni valamit egyházamért, híveimért, de nem láttam ennek lehetőségét, ha olyan szerettem volna lenni, mint a Megváltó és az Ő apostolai.

Egyházunk egyes vezetői nyugtalanságomat állhatatlanságnak vélték és egész egyszerűen azt mondták, hogy maradjak nyugton és legyek megelégedve. Milyen balgák voltak! Vajon őket soha nem égették lobogó gondolataik? Sohasem hallották Isten hangját fülükbe csengeni, vagy az elveszettek és szenvedő emberiség kísérteties sírását szívükben jajdulni? Úgy, mint én? És éppen ez a nyughatatlanság, ez a kielégületlenség hajszolt egyre tovább, hogy végre feleletet találjak az emberi szenvedés kérdéseire, hogy megkapjam Istentől a hatalmat a betegek gyógyítására, démonok kiűzésére és hogy tehessek valamit embertársaimért.