...körülfogták... Jósáfát azonban kiáltozni kezdett, és az
Úr megsegítette; Isten másfelé terelte őket. (2Krón 18,28-34)
Lezajlott hát a csata, amitől Isten óvta a királyokat.
Szörnyű vereség lett a vége, Aháb ottmaradt a harcmezőn, és Jósáfát is csak
isteni csoda révén menekült meg.
Ennyire igaz az, hogy Isten az ő beszédével meg akar menteni
minket. Ha azt komolyan veszik, elkerülték volna ezt a tragédiát. De Ahábot nem
is érdekelte, Jósáfát pedig nem mert hallgatni Isten világos intésére.
Szívszorító jelenet: két felelős vezető ott tántorog a szakadék szélén, ha
belezuhannak, magukkal rántják a népet is, s Isten nyújtja feléjük a kezét, de
ők ellökik maguktól. Háromszáz évvel később ugyanez történt, megvetették Isten
igéjét, és bekövetkezett a babiloni fogság. És mi mit teszünk Isten életmentő
igéjével?
Aki nem engedi, hogy Isten szava bölccsé tegye, az egyre
balgább lesz. Aháb azt javasolja, hogy Jósáfát maradjon királyi ruhájában, ő
pedig páncélba öltözik. És Jósáfát nem lát át a szitán! Persze hogy őt támadják
a csatában, s csak az menti meg, hogy végre Istenhez kiált, és az Úr elviszi
onnan támadóit.
Előbb is kiálthatott volna, de eddig nem volt szava
Istenhez. Ő azonban olyan kegyelmes, hogy az ilyen segélykiáltást is
meghallgatja. Így hallotta meg Jézus a vele együtt megfeszített lator kiáltását
is. Mert „mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik"
(ApCsel 2,21 - Károli).
De aki nem hívja segítségül, hanem magában bízik, az elvész,
mint Aháb. Ha páncél van rajta, akkor is.
Így van ez a mi örök sorsunkkal is. Kilátástalan helyzetbe
kerültünk, ahol nem tudunk magunkon segíteni, mint Jósáfát. De aki Isten
kegyelméért kiált, üdvösséget kap. Aki pedig a maga álruhás huncutkodásában
reménykedik, elpusztul. Hisszük-e mind a két megállapítást?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.