Milyen kedvesek nekem a te gondolataid, ó Isten! Mily nagy
azoknak summája!
(Zsoltár 139, 17)
A zsoltáríró a teremtés alkotásaiban Isten testet öltött
gondolatait látja. Minden egyes teremtett dolog Isten egy-egy gondolatának
kifejezõje. Milyen üres és sivár is e világ a hitetlen ember szeme elõtt. A
balga ember nem tudja, nem érti Isten gondolatait (Zsolt 92, 7); úgy látja,
hogy a vaksors ural mindent és érzéketlenül megy el a teremtés csodái mellett.
Csak a hivõ ember elõtt nyer mélyebb értelmet minden.
A zsoltárírót különösen az ember, a teremtés e legnagyobb
csodája foglalkoztatja. Ellentétben a nemekbe és fajokba sorolható állatokkal
és növényekkel, minden egyes ember Istennek egy külön, testet öltött gondolata.
Mint ahogy a sok millió ember közül minden egyesnek sajátos és a másokétól
különbözõ arcvonásai vannak, így minden egyes lélek is a Teremtõ külön
pecsétjét viseli magán. Persze a bûn ezt az isteni pecsétet eltorzítja,
letörli. Hasonlóvá válunk a sokat forgatott pénzdarabokhoz, melyeken a kép
elmosódott és a felirat olvashátatlanná vált. A legtöbb ember már csak azért
sem õrzi meg eredeti, isteni vonásait, mert másokhoz idomul. Így lesznek
eredeti egyéniségüket elveszített tucatemberekké.
Sok hiba esik a nevelés és az emberek kölcsönös egymásra
való hatása tekintetében is. Nem vesszük figyelembe kinek-kinek sajátos
jellegét. Szeretünk mindent és mindenkit egy kaptafára húzni. Pedig nevelni
annyit jelent, hogy Isten gondolatát ragadom meg, ismerem fel a másikban és
minden más mellékestõl eltekintek. A lelkét akarom kiszabadítani a bûn
romhalmaza alól. Minden egyhangúság és egyformaság a bûn következménye.
A Szentlélek mindig valami eredetit alkot. Mindenkivel
különleges módon bánik. Teljes kibontakozáshoz akarja segíteni az emberben
elrejtett isteni gondolatot. Isten gyermekeit az Ige drágakövekhez hasonlítja
(Zak 9, 16; Jel 21, 19), melyek csiszolás alá kerülnek, hogy sajátos ragyogásuk
és színük jobban érvényesüliön. Közben érdességüket és kellemetlen éleiket is
elveszítik. Így veszi a Szentlélek munkába az embert, kihozva belõle az isteni
tervet. Ki akarja ábrázolni bennünk Isten vonásait, hogy az õ dicsõsége
ragyogását sugározzuk. Bízzuk magunkat egészen a Mester kezére és ne rontsuk el
ellenállásunkkal bennünk végzendõ munkáját!
Carl Eichhorn: "Isten műhelyében" c. könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.