„Többet ér a jó hírnév a nagy gazdagságnál, a jóindulat jobb
az ezüstnél és az aranynál.”
Példabeszédek 22,1
Értékválságban szenvedő világunkban sokan bolyongnak
céltalanul, keresve valamit, ami betölti az életüket, vagy kisebb dologra
gondolva értelmet ad számukra a pillanatnak.
Az egyik ismerős kis falucskában volt egy ház, ahol nagyon
sokan megfordultak, nap, mint nap. Sokszor volt ez a hajlék az ilyen emberek
gyűjtőhelye. Betért ide az álhatatlan barát, aki sokszor volt haszonleső, mégis
megtapasztalhatta mindig a szíves vendéglátást. Jó szóért betért a
javasasszony, kinek átkára nem hízott, hanem fogyott a jószág. A magányos
harmadik szomszédasszony, hogy valaki meghallgassa a határból hozott pletykát
és ne feleljen rá. Láttam ott kisiklott életű vesztest, aki akkor mégis
embernek érezte magát; előítélettől menedéket kereső asszonyt, aki otthagyta
rendes urát, gyermekét egy pénzes piásért; nagyhatalmú hivatalnokot, ki
őszinteségre vágyott; vagy megközelíthetetlen orvost, ki csak barátságra.
Mit gondoltok milyen volt az a ház, palota? Szeretetotthon
vagy csoda-vár? S még sorolhatnám.
Egyik sem. Egy tanácsi bérlakás volt, enyhén salétromos
fallal. Nem volt benne vízvezeték, csatorna; így sem WC, sem fürdőszoba. Az
előszobából nyílt a konyha, a spájz, és a szoba. Hiányzott belőle az új bútor,
de még középosztálybeli kényelem is.
Nem tette azt vonzóvá semmi sem, csak akik benne laktak:
szeretetteljes, kedves emberek.
Mégis gazdagok voltak-e? Szerintem igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.