Carl Eichhorn: Tévelyegve, elveszve

http://keresztenydalok.hu/ahitatok/eichorn

Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az õ útára tértünk.
(Ézs 53, 6)

Úgy hangzik ez az Ige, mint valami gyónás. Mindnyájan elmondhatjuk, hiszen mindnyájan, kívétel nélkül utat tévesztettünk. S nem kell valamiféle súlyos eltévelyedésekre gondolnunk. Elég vétek már a valamennyiünkben megbúvó önzés is. Ki-ki a maga útját nézi.

Benne van ez már a természetünkben. Az ember elsõsorban mindig önmagára gondol, a maga szívének gondolatait és terveit dédelgeti s mindenekelõtt a maga elõnyét keresi. Még a legrendesebb, legderekabb embereknek is be kell vallaniok, ha lelki látásra jutnak, hogy az önzés legsötétebb útjait járták. Természettõl fogva önmagunknak és legszûkebb családi körünknek élünk."Ti pedig siettetek, ki-ki a maga házához" (Agg 1, 9).

Kedveseink felé még csak van szeretet bennünk, de másokat már nem igen veszünk észre, vagy csak önzésünk szemüvegén keresztül látjuk õket. Nem azt kérdezzük, mit tehetnénk másokért, hanem hogy mit várhatunk mi tõlük. Ha valaki természet szerint rokonszenves elõttünk, szívesen közeledünk feléje. De ha nem kellemes egyéniség, távol tartjuk magunkat tõle. Mivel saját énünk ennyire hatalmában tart minket, önszeretetünk valóságos betegségként nehezedik reánk. Azonnal ingerlékenyek és kedvetlenek leszünk, amint valaki énünket érinti. Önzésünk annyira megfertõzte lényünket, hogy szinte lehetetlen tõle megszabadulnunk.

Az önszeretettõl csakis az Úr iránt való szeretet tehet szabaddá. Saját énünktõl csak úgy szabadulunk meg, ha átadjuk magunkat Neki. Így is mondhatnánk, hogy énünktõl csak a halál révén van szabadulás. Önmagunkat kellene állandóan öldökölnünk, ami elég fájdalmas és kilátástalan dolog! De mikor kiszolgáltatjuk magunkat az Úrnak, õ a maga életébe és halálába von bele minket. Elfoglalja énünk helyét és mi ismét önmagunkra találunk õbenne. Nem tévelygünk többé, mert az õ útját járjuk. Neki élünk, aki értünk meghalt és feltámadott. Most már az õ szeretete szorongat és hajt minket. Minden emberben azt a lelket látjuk, akiért Megváltónk a vérét adta.

Bárcsak valamennyiünknél valósággá válna ez az Ige: "olyanok voltatok, mint a tévelygõ juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselõjéhez" (1 Pét 2, 25).

Carl Eichhorn: "Isten műhelyében" c. könyvéből