Pancsinelló kilépett pici házikójából, felnézett a felkelő
nap által beragyogott égre, hallgatta a madarak dalát, és jókedvűen
fütyörészett. „Gyönyörű napunk van, Éli!” – kiáltott fel készítőjének. Éli
feltekintett és integetett neki. Az ő háza a legmagasabb dombon állt, de elég
közel ahhoz, hogy láthassa és hallhassa a famanókat, akiket készített. „Vedd
úgy, hogy ez egy ajándék!” – szólt vissza Pancsinellónak, majd bement a
műhelyébe.
Amikor Pancsinelló kinyitotta a postaládáját, egy piros
csomagot talált benne. „Hűha, ez meg micsoda? Csak nem ajándékot kaptam?”
Gyorsan kicsomagolta. „Egy kalapács! Nagyon szeretem a kalapácsokat! De vajon
ki adhatta?” Kinézett az utcára, jobbra is, balra is, de senkit sem látott. Nem
messze, egy másik házikóban Lúcia, Pancsinelló barátja is ugyanezt kérdezte
magában: „Ki adta nekem ezt a gyönyörű ajándékot?” Közben levette a bejárati
ajtó mellett talált doboz tetejét. „Egy ecset, meg egy festékkészlet! De vajon
ki tudhatta, hogy én úgy szeretek festeni?!”
Fafejű és Forgács Lúcia szomszédságában éltek. Ők meg az
ágyuk szélén találtak ajándékokat. „De szuper! Köszi, Fafejű!” – lelkendezett
Forgács. „Nem tőlem van” – mondta Fafejű, majd megkérdezte: „Ezt te adtad
nekem?” Közben magasra emelt egy sárga masnis zöld dobozt. „Én ugyan nem. De
bontsuk már ki őket!” „Varrókészlet!” – kiáltotta Fafejű, és egyik kezével egy
tűt, másikkal pedig egy spulni cérnát emelt magasra. „Úgy szeretek varrni!”
Forgács is nagyon izgatott volt: „Egy gitár! De jó, hogy tudok gitározni!
Szerinted ki adta nekünk az ajándékokat?” „És vajon miért adta?” – firtatta
tovább Fafejű. De nem csak Forgács és Fafejű volt kíváncsi.
Henrik, a pék, büszkén szólt oda feleségének: „Nézd csak,
egy új fakanál!” A virágkötő Viola egy gyönyörű vázát talált a küszöbön. Még a
polgármesterék is kaptak ajándékot! „Nézd már, egy vödör kisseprűvel!” – mondta
ragyogó ábrázattal a polgármester. „Nagyon szeretek tisztogatni. Mert amikor
még kicsi voltam…” „Na, én meg nem” – szakította félbe a felesége. „Ki nem
állhatok takarítani. Úgyhogy ez az ajándék biztosan neked szól!” „Ez viszont
neked!” – szólt a férj, miközben valamit kiemelt a doboz mélyéről. „Egy könyv!
– Történetek kismanóknak. Még ilyet! Kitől lehet?” – csodálkozott az
asszonyság. „Fogalmam sincs” – mondta a polgármester, és közben az ablakhoz
ment. Kinézett kétszintes házuk emeleti szobájából. „De látok odalent néhány
kis famanót, akinek jól jönne most egy mese.”
Egy nagyon fáradt famanó-család volt odalent. Az apuka és az
anyuka egy kocsinak támaszkodott. A három vacogó, szomorú kicsi pedig a kocsi
hátuljában bújt meg. Mire a polgármester és a felesége leért hozzájuk, néhány
famanó már körülvette őket. Ugyanis Pancs, Lúcia, Forgács és Fafejű behozta az
ajándékát a faluba, azt remélve, hogy megtalálják az ajándékozót. De amikor meglátták
a kocsit, lepakolták az ajándékokat, és már el is feledkeztek róluk. „Mi
történt?” – kérdezte Lúcia a családfőtől. „Minden rosszul sült el” – válaszolt
az apuka. „Az egyik kocsikerék eltört, miközben a hídon átjöttünk.”
„Amikor a kerék eltört, a kocsi megdőlt – folytatta –, és az
összes ruhánk a folyóba esett. Az esőben teljesen elázott az ennivalónk.
Fáradtak és éhesek vagyunk, meg koszosak.” „Hová mentek?” „Élihez jöttünk,
nagyon messziről” – mondta az anyuka. „De nem hiszem, hogy eljutunk hozzá. Túl
fáradtak vagyunk, és nagyon éhesek…” Hangja elcsuklott, és fejét szomorúan
hajtotta le. Néhány pillanatig senki nem szólt semmit. Senki nem tudta, mit is
mondhatna. Aztán Pancsinellónak eszébe jutott valami.
Barátai felé fordulva kijelentette: „Igazán segíthetnénk
nekik Élihez jutni!” „Tényleg” – mondták egyetértéssel, és az összes famanó
megrohamozta a törött kereket. Forgács és Fafejű próbálta levenni, de meg sem
moccant. „Majd én!” – jelentette ki Henrik, a pék. Ám amikor Henrik megrántotta
a kereket, az kettétört. „Látja, mit csinált? Inkább engedjen ide engem!” –
mondta a polgármester megrovóan. De amikor felemelte, a kerék apró darabjaira
hullott.
Ez így nem lesz jó, gondolta Pancsinelló. De nem tudta, mit
tehetne. „Nagyon fázunk, és éhesek vagyunk” – sóhajtozott az anyuka. „Hát nekem
vannak ruháim!” – mondta Henrik, és már futott is haza.
„Én meg tudok főzni!” – kiáltotta a polgármesterné, mire a
férje nagyot nézett. Az asszony elindult hazafelé, de még visszaszólt: „Igen,
valaha főztem. Egyszer. Jó régen. Legalábbis segítettem valakinek a főzésben.
De azért megpróbálhatom…” De nem tudott ám főzni. Megégett kenyérrel és hideg
levessel tért vissza. Henrik meg hozott ugyan ruhákat, de nem lettek jók
senkire a családban. Az ő alacsony, tömzsi testére voltak szabva. Ez így nem
lesz jó, gondolta Pancsinelló újból. De nem tudta, mit tehetne. Senki sem
tudta. A család még mindig vacogott, és hangosan korgott a gyomruk.
Ráadásul a famanók elkezdtek vitatkozni egymással.
„Ehetetlen a főztöd!” – mondta Forgács a polgármester feleségének. „A te
kereked meg nem működik!” – vágott vissza az asszony. Amikor Lúcia ezen
kuncogni kezdett, Forgács leszidta: „Te meg még segíteni se próbáltál!” „Mert
nem tudom, mit tehetnék.” „Mi sem tudjuk. Pont ez a baj” – mondta Pancsinelló,
majd lehuppant egy dobozra, és a térdére könyökölve gondolkodni kezdett:
„Valami nem stimmel.” Néma csend lett. „Persze, hogy nem” – mondta Lúcia
egyetértően. „De mit tegyünk?” Hirtelen felcsillant Pancs szeme. Reményteljes
hangon szólalt meg: „Tudom már! Menjünk, kérdezzük meg Élit!”
Ez az ötlet mindenkinek tetszett. Így aztán elindultak, fel
a dombra, Éli műhelyéhez. Pancsinelló kopogott a nagy faajtón. Éli kinyitotta.
Rajta volt a köténye. Széles mosollyal fogadta kis látogatóit. „Szervusztok,
barátaim!” – mondta, és közben leült a ház előtti kis padra. „Mit segíthetek
nektek?” Beszámoltak neki az utazó családról. Mikor szóba került, hogy eltört
az egyik kocsikerék, Éli bólogatva mondta: „Tudom.” Amikor elmesélték
készítőjüknek, hogy a víz elvitte a család ruháit, és odalett az ennivalójuk
is, megint csak bólogatott: „Tudom.” „Hozzád tartanak!” – tette még hozzá
Lúcia. „Tudom” – mondta Éli mosolyogva. „Tudod?!?” – kérdezett vissza Lúcia.
„Tudtál a kerékről, az ennivalókról meg a ruhákról?” „Igen” „Tudtad, hogy
jönnek hozzád?” Megint csak bólintott. Lúcia Pancsra nézett. Pancs meg a
többiekre. Aztán mindenki Élire nézett, és egyszerre kérdezték: „Akkor miért
nem segítettél rajtuk?” „Segítettem.”
A famanók nem értették. „Segítettél?!? Mit segítettél?!?”
„Odaküldtelek titeket.” „Minket?!” „Igen, titeket. Bevezettem őket a faluba,
hogy segíteni tudjatok nekik.” Egy pillanatig néma csend volt. Majd Pancsinelló
megszólalt: „Pont ez a baj, Éli. Szeretnénk segíteni, de nem tudjuk, hogyan. A
kerék eltört, a család még mindig fázik, és az ennivaló azóta is ehetetlen.”
Még a polgármesterné is egyetértően bólogatott. „Úgy tűnik nekem, hogy mindenki
tenni szeretne valamit, de senki nem azt teszi, amit kellene” – mondta Éli.
„Micsoda?!?” – kérdezte Forgács és Fafejű egyszerre. „Próbáljátok meg, hogy
mindenki csinálja azt, amit a legjobban tud!” A famanók eltűnődtek. Mit is
jelenthet ez?!?
„Azt kell csinálnotok, amit a legjobban tudtok!” – ismételte
meg. Majd megkérdezte: „Ugye vannak ajándékaitok?” Először senki nem szólt
semmit. Majd Pancsinelló észbe kapott: „Igen, persze! Nekem van egy
kalapácsom!” „Nekem meg egy gitárom!” – szólalt meg Forgács is. „Én meg cérnát
és tűt kaptam valakitől!” – tette hozzá Fafejű. A famanók egyenként
felsorolták, hogy ki mit kapott, és akkor Lúcia hirtelen rájött valamire.
Rögtön meg is kérdezte a mestertől: „Tőled kaptuk azokat az ajándékokat, Éli?”
Ő mosolyogva bólogatott, és így szólt: „Használjátok az ajándékokat, amit adtam
nektek! Ne azzal próbáljatok segíteni, amitek nincs! Azt kell tennetek, amit a
legjobban tudtok!” Hazafelé már sokkal jobban érezték magukat. Egyenesen oda
mentek, ahol az ajándékok hevertek. Pancsinelló fogta a kalapácsát, és a
kocsira nézve boldogan kiáltotta: „Ezzel meg tudom javítani a kereket!”
Forgács fogta a tűt és cérnát, és bejelentette: „Itt az
ideje, hogy nekilássak varrni.” Henrik, a pék, nekiállt főzni az új fakanállal.
A polgármester letisztogatta a kocsit a kisseprűvel, Lúcia meg kifestette az új
ecsettel. Amíg a család jóízűen megette a pék főztjét, Forgács is elkészült az
új ruhákkal. Közben a polgármesterné felolvasott a gyerekeknek, Fafejű meg
énekelt pár dalt a gitárjával. De nem sokáig hallgatták, mert olyan fáradtak
voltak, hogy hamarosan elaludtak. A famanók megegyeztek, hogy másnap reggel
megint találkozni fognak, és elkísérik Élihez az utazókat.
Alighogy a nap felkelt, vidám famanók kis csoportja ment
felfelé a domboldalon a csillogó-villogó kocsival. A madarak énekeltek, a
famanók mosolyogtak. Éli örömmel fogadta a kis társaságot. „Úgy látom, jó
munkát végeztetek!” – mondta. „Bizony ám, Éli!” – válaszolt Pancsinelló
lelkesen. „Köszönjük az ajándékokat! Tudsz esetleg másról is, akinek szüksége
van a segítségünkre?”
Mert: „A Szellemi
ajándékokat mindenki azért kapja, hogy használjon vele” (1 Kor. 12,7)
Fordította: Királyné Ficsor Lilla
.bmp)
.jpg)
.jpg)
