Dr-Kováts György: ÁTMENTÜNK

 – 5. (Bizonyságtétel… amit velem tett Jézus. Ahogy nekem odaadta az Ő szeretetét. Ez hosszú. De így egyben van értelme.

1Jn 3,14.

Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad.

Egész életemben „jó fej” voltam – legalábbis az osztálytársaim között, és az ő számukra. Ez volt, amire ügyeltem, ami fémjelezte az életemet. Nem kerestem tudatosan sohasem a bosszút, nem akartam rossz kapcsolatot fenntartani senkivel. Kisebb konfliktusokon kívül, nem is voltam rosszban huzamosabban a környezetemmel – kivéve egy valakivel. Ez a személy az önzést, ami bennem volt, közvetlen közelből tapasztalhatta. Újra és újra. Sok boldog pillanatára rátörtem, sok szépet elvettem tőle. És azt hiszem, hogy amint az évek múltak, ez az önzés egyre inkább jellemző lett az életemre, és egyre többen „kaptak belőle ízelítőt” – legalábbis, akik elég közel kerültek hozzám.

Mivel otthonról jó nevelést kaptam, és némi vallásosság is szorult belém, hát jól „kozmetikáztam” az ilyen viselkedéseimet, s nem sokan vették észre azonnal, mi is lakik belül, meg „amúgy” szerettem is az embereket. Persze voltak hullámvölgyek, de környezetem – mint mondtam – nagyszerű volt, szüleim sok-sok toleranciával szenvedték el életem hétköznapjait, úgyhogy alapvetően olyan „szeretet-szerű” állapotban éltem végig életem első húsz évét.

Persze az önzés megköveteli a magáét, ugye… úgyhogy azok, akik azért elég közel kerültek hozzám, tapasztalták a hűtlenséget is, egy idő után, és azt, hogy voltak, akiket „kihasználtam”. De a „jó-fejség”, ami általában körülvett és jellemzett engem, sok mindent el tudott takarni. És a segítőkészség, az őszinte szimpátia az emberek iránt, a felemelés vágya is ott volt. A „világon segíteni akartam”, méghozzá úgy, hogy „az emberek boldogok legyenek”. Politikával nem sokat foglalkoztam, de a „szabadság szerelem e kettő kell nekem” elv azért áthatott. Ez az elv a hetvenes évekre amúgy is jellemző volt, úgy a zenében, mint a közlégkörben. Ragadt azokra, akik a családjukból amúgy hasonló hozzáállást hoztak.

Amikor újjászülettem, valami újat tapasztaltam meg. Először is, le kellett lepleződnie az önzésnek és az ebből fakadó sok bűnnek az életemben. Ezt a csodát Isten maga végezte el. Feltámasztotta bennem a vágyat Önmaga iránt, akartam meggyőződni arról, hogy Ő VAN, és hogy Ő OLYAN, amilyennek hallottam az igehirdetésekben, bizonyságtételekben (ébredési közösségbe „vetődtem el”, ahol hiteles tanúbizonyságtételeket hallottam és láttam magam körül). Meg akartam győződni arról, hogy NEKI TÉNYLEG VAN TERVE az életemmel. Tényleg személy, Aki személyesen ismer és szeret engem, és tényleg akar velem valamit.

Amikor ezekről meggyőzött, átadtam Neki az életemet.

S innentől valami elindult. Valami, amit tényleg „felfedeztem” csupán. A „jó-fejség” képében elrejtőző sok önzés egyre inkább fájt saját magamnak is. Egyre inkább rájöttem, hogy Istennek nem csak velem van terve, hanem „általam másokkal” is. Vagyis, Ő tényleg SZERETI az embereket. És nem csak úgy „ÁLTALÁBAN” akarja, hogy „boldogok legyenek”, hanem egészen konkrétan is, ott, a saját környezetemben is. Bocsánatot kértem az emberektől. Elkezdtem bocsánatot kérni – ez így pontosabb – és nem tettem függővé ezt attól, hogy mások megteszik-e szintén.

Ahogy megismertem a „testvéreket”, egy olyan új szeretetet fedeztem fel, amire rácsodálkoztam. Nekem VANNAK testvéreim. Szerte a világon. Vannak fekete testvéreim is, vannak idősek is, és vannak olyanok, akik Romániából, vagy orosz területekről származnak. (Ez akkor, a nyolcvanas évek elején nagy szó volt számomra…)

A szeretet nagyobb, mint a politika. Nagyobb, mint a történelem. Felette van minden előítéletnek. És ez a szeretet „nagyban és kicsiben” elkezdett áthatni.

Azután bekerültem – egy idő múlva – a gyülekezeti életben zajló feszültségek közé is. Volt hely, ahol – szolgálatunk kapcsán, amit az Úr bízott ránk újra és újra – körülvett minket az előítélet. Tanítási harcok, és szellemi félelmek az emberek szívében, és kapcsolataiban. Itt volt az idő, az Úr megmutatta, hogy OTT LAKIK BENNÜNK a szeretet.

Szeress. És bocsáss meg. Szeress. És adj nekik új lehetőséget a jóra. Szeress. És kezdj te is újat. Ne várd tőlük a rosszat. Ne add oda magad arra, hogy olyan légy, amilyennek be akarnának skatulyázni téged. Te akkor is szeress, és ne beszéld ki őket. Szeress, és ne kövesd rossz viselkedésüket. Szeress, és MINDIG CSODÁLKOZZ RÁ, hogyha esetleg ők szeretetlenül viselkednek. Szeress, és ne félj, ne féltsd magadat – az Úr az, Aki személyesen vigyáz rád. Nem fog hagyni elveszni, nem fog hagyni megszégyenülni téged (lehet, hogy meghurcolnak majd, vagy igazságtalanok lesznek veled, ilyesmi előfordul – de nem maradsz soha egyedül, veled lesz mindenben, és megdicsőíti az Ő nevét végül).

Kezdtem megérteni – olyan ez, mint egy nagyobb fajta család. Pontosabban, mint egy egészen nagy család. Nem egyféle emberekből. Sokfélékből. Sokféle családi háttérrel. Sokféle szülővel, sokféle szocializációval, sokféle tanult viselkedéssel, hozott sérülésekkel. Mindenki a saját korábbi múltjával, és ezen vagy átlépnek, vagy hurcolják magukkal. De a családhoz tartoznak. Testvérek. És ezért a szeretet az alap, mindenfajta kapcsolatunkban, akármilyenek voltak is, vagy legyenek is éppen. A szeretet.

És ez Istentől van.

Ahogy ezt megértettem, és elkezdtem gyakorolni, az Úr újabb és újabb „helyzetekbe” vitt bennünket. Sőt, szinte már azt éreztük, hogy ez a dolgunk. A „helyzetekben” helyesen megállni, és mindenkor megmaradni a szeretetben. Szinte már mást sem tettünk – és teszünk – mint „MEGMARADUNK” A SZERETETBEN. Ez a dolgunk.

Néha nem könnyű, néha kifejezetten nehéz, néha rájövünk, hogy szinte nincs is bölcs megoldás, bármit teszünk, valami „baj lesz” belőle, néha csak kiáltunk az Úrhoz: de ebből nem engedünk. Meg akarunk maradni a szeretetben.

Mert ez a világ az önzés felé tart. Eddig is önző volt, de most a kereszténység, a testvérek világa is elindult az önzés felé. Azt mondja az Úr az utolsó időkről, hogy akkor az emberek „magukat szeretők” lesznek. És nem csak a „világról” mondja. A hívőkről is. Azokról, akiket amúgy kivett a világból, kiszabadított a halálból, és átvitt az életbe. Úgyhogy ez a misszió, a „szeretet missziója” mindenek felett való. Mindent megelőző. Mindennél fontosabb. A hétköznapok missziója.

És olyan misszió, amihez nem kell túl sok „előzetes felkészülés”, teológiai iskola, és szervezet. Nem. A te, saját hétköznapjaidban zajlik. Ma, most, ezekben a percekben, és holnap, és ameddig a földön élsz. És sok-sok minden bontakozhat ki belőle, új missziók, új kapcsolatok, emberek életének helyreállása, sok-sok érték és kincs, amit az Úr eléd hoz, mindenféle, amit most elképzelni sem tudsz, emberek megmenekülése, csodálatos missziós kilépések, és új vállalkozások – de itt indul.

Most, a te, saját életedben. Azzal, hogy eltökéled, és újra és újra elkötelezed magad a szeretet mellett. Amellett, hogy szeretsz, szeretni fogsz, és CSAKAZÉRTIS szeretsz, bárki, bármit mond és tesz körülötted. Ha a hívők elfordulnának is a szeretettől, ha a kibeszélés, az ítélkezés, a harag és a gyűlölködés sodró hullámokban törne is rád – te akkor is szeretni fogsz. Miért? Mert ott lakik benned. Az új élet, amibe átmentél a halálból, a szeretet élete. És nem tudsz mást tenni. Pontosabban: ez lakik benned, és te nem is akarsz mást tenni, más lenni. Így van?