Az átlagember nem szereti a pusztát. Az
óceánok mélyétől a kozmosz titkáig kutat, a tengerfenék rejtett élővilágától a
hófedte hegycsúcsokig mindent megfigyel, felfedez, tényeket tár fel vagy
megcáfol.
De a „pusztát” nem kedveli.
Ott nem számíthat senkire, nincs társaság, tréfa vagy ünnep. Csak ő egyedül. A
lemeztelenített valóság, csontig lecsupaszított gondolatok. Fonákjára
kifordított szív és büszke térdek meghajlása.
A hívő ember sem vágyik a kietlenbe. Mégis
elengedhetetlen, hogy elérkezzen arra a helyre, ahol számot kell vetnie. Ahol
már nincs takargatnivaló, nincs szükség dobogóra, díszletekre vagy más
kellékre. Mélységes csend emeli ki szívdobbanásának ritmusát. Megtanulja
letenni ambícióit és önző magánszféráját. Leteszi életét, felveszi a keresztet
és követi Mesterét.
Olykor ki kell lépni a pusztába! A zsúfolt
szorításból, a nyüzsgő tömegből, dicsérgető zajból, vitákból, félreértésekből,
ki az éljenezés gyűrűjéből, a rakásra halmozott féligazságok nyomása alól, vagy
a megbántottság fájdalmaiból.
Bár a puszta kétségbeejtő azoknak, akik
mindenáron menekülni akarnak, mégis az a hely, ahol Isten az ember szívére
beszél. Ahol a makacs én megadja magát. Az Úr hangja szól és az óember szava
elakad. Nincs más, csak felismerés, megtérés majd vigasztaló öröm. Megalázkodás
és megbékélés, fegyverletétel és felfegyverzés: az önigazság porba hull és az
igazság napja felragyog. Gyógyulás a Mindenható szárnyai alatt.
Lehet nagy elbizonytalanodások és
helyreállítások közege, ahol összedőlnek tervek, vágyak és álmok, viszont
sziklaszilárd alapokon felépülhet valami egészen más, ami olyan, mint a kohóban
megtisztított ezüst. Értékek átrendeződése. Megállások, Istenre várakozások és
újra elindulások startvonala ez. Esetleg barátoktól elhagyatva, mégis társakra
találva.
A lelki puszta a szembesülésnek, a
megtisztulásnak is a helye. Élet vagy halál választható. Pusztulás, vagy az élő
víz elfogadásával kivirágzás. Új szív, új cél, új vágy. Értelmét veszti sok
külsőség, míg a belső teljesen átformálódik, és Jézus Krisztus lesz a
gyönyörűség forrása.
Megtapasztaltam többször, hogy különösen
fontos leckéket tanulhatok meg itt: magamat feladva imádkozni, esedezni, örülni
a kegyelemnek. Semmi felesleges maszlag nem veszi el a figyelmemet az Élő
Igéről. Kiég szívemből a salak, aszottan hull le a hiúság. Isten jelenlétében
nem kell és nem is lehet magyarázkodni, jól ismeri a legelrejtettebb zugokat is
a lelkemben. Nem kell szégyenkeznem senki fia előtt: kiálthatok, zokoghatok,
jajgathatok, de örvendezhetek is a kisgyermek felszabadultságával. Lényegtelen
a kényelem, de az őszinte kitárulkozás annál inkább.
A puszta magányos csendjében
lekerül minden álarc, meghal az én, és nincs más, csak Krisztus.
Természetesen, ez az írás nem a puszta
felmagasztalása, hiszen ott nem életvitelszerűen töltünk időt. Lehet ez
rövidebb-hosszabb lelki krízis, betegség, üldöztetés vagy elhagyatottság a
mások általi meg nem értésben - mind csak átmeneti útszakasz. Küldetésünk a
gyümölcstermés, világítás a sötétben, sóként hatni az elközömbösödött világban,
felemelni és követni az igazságot még a környező hamissággal szemben is,
irgalmasságot gyakorolni az elesettekkel, és alázatosan, szentségben járni
Istennel a mindennapokban.
Épp a pusztában járok… Sok minden fáj… De
szerető Atyám keze tökéletes pontossággal dolgozik szívem rücskös
kiszögellésein, és a puszta végül áldássá válik.
"Azoknak, akik Istent szeretik, minden
a javukra van." Róma 8:28.
2014. április 22.
http://www.gutitunde.eoldal.hu/cikkek/egyeb-irasaim/a-puszta-aldasai.html
agyon szép,megtapasztalás..ami mindnyáunknak,a javára válik.mégha nehéz is.
VálaszTörlés