"Hallottam az Úr szavát,
aki ezt mondta: Kit küldjek el?" (Ézs 6,8)
Isten hívásáról beszélve
hajlandók vagyunk elfelejteni a legfontosabbat: annak az Egyetlennek a
természetét, aki hív. Hívnak a tengerek, a hegyek, a nagy jégmezők is, csak
kevesen hallják meg. A hívás kifejezi a hívó természetét és mi csak akkor
értjük meg a hívást, ha bennünk is ugyanaz a természet van.
Isten hívása az Ő természetét
fejezi ki - nem a mienket. Ő gondoskodott arról, hogy hívásának sok kis
hanghulláma rezdüljön meg felénk és ezeket rajtunk kívül senki más nem foghatja
fel. Így jut el hozzánk az Ő hangja bizonyos egyéni ügyekben is, ilyenkor nincs
értelme, hogy másokat kérdezgessünk. Meg kell őriznünk ezt a mély
egybekapcsolódást Isten és a saját szellemünk között.
Isten hívása nem az én
természetem visszhangja: figyelembe se veszi hajlamaimat és vérmérsékletemet.
Amíg adottságaimmal tanácskozom, mérlegelve, hogy mire is volnék alkalmas,
addig sohasem fogom meghallani Isten hívását. Csak amikor vele kapcsolatba
jutottam, akkor vagyok abban az állapotban, amiben Ézsaiás volt. Ézsaiás egy félelmetes
válságon át annyira összehangolódott Istennel, hogy megrendült azelleme fel
tudta fogni Isten szavát.
Közülünk a legtöbben csak
saját hangunkra figyelünk, ezért nem hallhatjuk meg, amit Isten mond. Alaposan
meg kell változnunk ahhoz, hogy bejuthassunk Isten hívásának hangzónájába.
Oswald Chambers
"Krisztus mindenekfelett" c. könyvéből
http://keresztenydalok.hu/ahitatok/chambers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.