Késő bánat

Tavasz volt. A cseresznyefa virágos ága bekukucskált Margitka ablakán. De hiába füttyögtek a rigók, hiába szeretett volna fogócskázni Kormos, a hűséges puli: a vidám játszópajtás bent feküdt a szobában, és birkózott a fojtogató lázzal.

Margitka édesanyja egész nap az ágy szélén ült, és váltogatta a hideg borogatásokat. A kis beteg állapota azonban nem javult. Már nem egy, hanem kettő, sőt három doktor bácsi is állt mellette. Végül úgy határoztak, hogy Margitkát be kell szállítani a kórházba.

Anyuka a legkedvesebb játékokat válogatta össze.

- Mit tegyek még a csomagba, Kicsikém?

- A nagy babát -- suttogta a kislány.

A nagy babát, mely beszélni és aludni is tudott, Enikő kapta karácsonykor. Soha nem adta húga kezébe.

- Ez az enyém! Ott a magadé! Te még kicsi vagy!

Anyuka hiába kérlelte Enikőt, hogy szerezze meg ezt az örömet Margitkának, hiába magyarázta, hogy álljon ott mellette, vigyázzon a játékára - a kislány nem engedett.

- Én kaptam keresztanyitól.

Ezért a szép hajas babáért könyörgött ma is Margitka.

Anyuka sóhajtva állt föl a bőrönd mellől.

 - Kislányom, Margitka kórházba megy. Azonnal jön a mentőautó. A nagy babádat kéri. Talán ez az utolsó kívánsága.

Enikő csinos arca eltorzult. Szívére szorította a babát.

- Igen, neki mindig az enyém kell!

Anyukának nem volt ideje válaszolni. A mentőautó szirénája felbúgott a ház előtt. Egykettőre hordágyra fektették Margitkát, és már vitte is a fehér kocsi. Enikő az ablaknál állt, és még mindig a babáját szorongatta. Látta, hogy, a kicsi felmutatott hozzá lesoványodott kezével. A félelem végigsuhant a lelkén. Hátha Margitka nem jön vissza többé. Vagy csak anyukáék aggodalmaskodnak annyira?

Mégis: valahogyan nem volt kedve tovább játszani a babával. Betette a szekrény aljába. Legalább anyukának sem jut az eszébe, hogy minduntalan szemrehányást tegyen érte!

Anyuka azonban nem szólt semmit. Sem most, sem később, csak egyre szomorúbban járt a lakásban. Apuka arcáról is eltűnt a mosoly, Enikő hiába hozta haza a legjobb osztályzatokat.

Egy nap anyuka is, apuka is feketébe öltözött. Enikő dús, sötétszőke hajába fekete szalagot fontak. Margitka meghalt. Nem kéri többé a nagy, alvó babát, nem hangzik vidám kacagása az udvar felől. Elment a család kis napsugara örökre.

Enikő hangosan zokogott a temetésen. Ó, most odaadta volna a nagy babát szívesen, de már nem kellett senkinek.

Ettől a naptól kezdve gyakran láttak a temetőben egy gondosan öltöztetett, vállig érő hajú kislányt. Karjában gyönyörű babát tartott, és mindig egy kicsi, de friss sírhantot keresett fel. S ha valaki jobban megfigyelte volna a gyermeket, azt is észrevehette volna, hogy addig, amíg a virágokat rendezgeti, a nagy alvó babát odafekteti a fejfa tövébe.

http://albar.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=445075