John G. Lake: Kalandok Istennel. 2. rész

Egyszer részt vettem egy összejövetelen Los Angelesben. Egy idősebb fekete tartotta. A legmókásabb kifejezéseket használta, de állítom, hogy doktorok, ügyvédek és professzorok csüggtek a szavain, olyan csodálatos dolgokat mondott.

Nem is annyira a szavai hatottak rám. Ahogy a szelleméből a szívemhez szólt, az mutatta meg nekem, hogy jobban ismeri Istent, mint bárki, akivel addig találkoztam. Isten élt benne, és Ő vonzotta az embereket magához.

Egy férfi időnként felállt és közbekotyogott. (Egyeseknek mániájuk, hogy fecsegjenek.) Az öreg fekete testvér sokáig türtőztette magát. Egyszer csak az ember megint talpra állt, mire az öreg rábökött az ujjával: „Jézus Krisztus nevében, üljön le!” Az illető nem ült le. Elvágódott a földön. A barátai vitték ki onnan.

Ez csak egyike a kereszténység lényegét adó eleven tényeknek: Jézus Krisztus isteni ereje a Szent Szellem által betölti az emberek testét ésszellemét, és szent lángként átlobbanva a természetükön keresztülviszi Isten akaratát.

Van egy keresztség, amely Jézushoz tartozik, az Ő kizárólagos hatáskörébe. Sem angyal, sem ember nem adhatja tovább. Egyedül Tőle származik.

Ő az, aki „Szent Szellemmel keresztel”. (Jn 1:33) Tehát annak a személynek, aki Szent Szellemet akar, magával Jézus Krisztussal kell határozott és tudatos módon kontaktusba lépnie. Dicsőség Istennek!

Alig egy évvel az előtt, hogy Afrikába mentem, egy éjszaka imádkozás közben az Úr Szelleme teljesen elborított. Az Úr különböző helyeket mutatott, ahol azután öt éven át dolgoztam, és a mennyei megvilágosodás fényében előre láttam, hogy mindegyik területen mekkora kiterjedésű munkát végzek majd el. Utolsó színhelyként Dél-Afrikát láttam.  Miközben a földön térdeltem akkor éjjel, hirtelen Dél-Afrikában találtam magam, egy johannesburgi gyülekezetben, ahol egy ismerősöm volt a pásztor. Besétáltam a gyülekezet ajtaján, teljes hosszában végigmentem a helyiségen a frontoldalig, és ott beléptem egy kis szobába. Ott körülnéztem, és mindent megfigyeltem: a bútorokat, magát a szobát és mindent. Mindez úgy történt, hogy közben Chicago közelében, a szülővárosomban imádkoztam.

Egy év sem telt bele, s már ott voltam abban a gyülekezetben - és én voltam a pásztor! Isten művelte ezt a dolgot; nekem az egészhez semmi közöm sem volt.

Isten egy munkát kívánt elvégezni az egész földön, s miután megvilágította számomra ennek a munkának csodálatos kiterjedését és jellegét, hitre jutottam azzal kapcsolatosan, hogy amit Ő megmutatott nekem, valóra fog válni - és meg is éltem a beteljesedését.

Egy este a Sátorban Isten Szellemének ereje egyszerre csak betöltött egy Hilda nevű fiatal lányt - tizenhat-tizennyolc éves lehetett. Felkelt a székéről, és odaállt mellém az emelvényre. Azonnal felismertem, hogy Isten valamilyen üzenetet adott a lánynak, tehát egyszerűen abbahagytam a prédikálást, és vártam, míg Isten Szelleme leszáll rá.

Egyhangúan beszélni kezdett valami ismeretlen nyelven, majd olyasféle taglejtést tett, amilyent a mohamedán papok szoktak, miközben imát mormolnak.

A ház hátsó részében egy fiatal kelet-indiai férfira lettem figyelmes, akit ismertem is. Teljesen eksztázisba jött, és elkezdett közeledni a folyosón. Senki sem tartóztatta föl, így hát egészen előrejött, és mély csodálkozással a lány arcába bámult.

Amikor az üzenet véget ért, megszólítottam a férfit:

- Mi történt?

- Ó, ez a lány beszéli az anyanyelvemet! - felelte.

- Mit mondott? - kérdeztem.

Ő is fellépett mellém a pódiumra, és ismertette az üzenet velejét:

- A lány azt mondta, hogy az üdvösség Istentől származik. Hogy megmentse az embereket, Jézus Krisztus, aki Isten, emberré lett. Azt mondta, hogy az ember nem válthatja meg az embertársát, és Mohamed ugyanolyan ember volt, mint bárki más; nem volt rá hatalma, hogy bárkit is megmentsen a bűneitől. Jézus viszont Isten, akinek van arra hatalma, hogy felruházzon a Szellemével, és Istenhez hasonlóvá tegyen.

Amikor egy héten át az egyik dél-afrikai gyülekezetben prédikáltam, egy este egy amerikai hölgy is jelen volt, akinek a fia Iowa államban lakott.

Mielőtt az összejövetel elkezdődött, behívott a szolgálati helyiségbe. Elmondta, hogy éppen akkor kapott levelet a menyétől; azt írta, hogy a hölgy fia, aki egyetemi professzor volt, a jelek szerint tüdőbajos lett. Arra kényszerült, hogy föladja az állását, és már igen elgyengült állapotban volt.

Ahogy az anyával beszélgettem, láttam, ő is úgy hiszi, hogy tüdőbajos a fia, és meg fog halni, hacsak meg nem gyógyul gyorsan.

Visszamentem a gyülekezeti terembe, és amikor imádkozáshoz készültünk, odaléptem az anyához az emelvény végén, és elkértem tőle a levelet. A kezembe vettem és letérdeltem, közben minden jelenlevőt arra kértem, hogy ők is csatlakozzanak hozzám abban a hitben, hogy Isten meggyógyítja a férfit.

Mintha az Úr felemelte volna a szellememet, már egyáltalán nem voltam tudatában mindannak, ami körülöttem zajlott.

Egyszerre csak ott álltam a fiatalember otthonában, Johannesburgtől közel tízezer mérföldre. Egy szénkályha mellett ült, az ölében egy két év körüli kisfiúval. Alaposan szemügyre vettem. „Az arcod kemény - mondtam magamban -, a lelki érettség vagy a szellemi élet nyomai nem láthatók rajta, de ahogy a fiadhoz ragaszkodsz, az javít a képen.”

A felesége vele átellenben ült az asztalnál, és egy magazint olvasott. „No, veled aztán törököt fogott” - jegyeztem meg magamnak, őt figyelve.

A férfi mögött állva kezemet a fejére tettem, és csendben imádkoztam, hogy Isten járja őt át gyógyító kenetével, és állítsa helyre az egészségét - hogy maga is áldásul lehessen, és az édesanyja szíve megvigasztalódjon.

Nem tudom, hogyan tértem vissza. Egy pillanat alatt tudatosult bennem, hogy ott térdelek a pódiumon a gyülekezetben. Hallhatóan imádkoztam, és Isten Szellemének sűrű jelenléte nyugodott az embereken.

Úgy hat héttel később hírét vettük, hogy a fiatalember egészen jól van. Felépülése pontosan abban az időben kezdődött el, amikor tízezer mérfölddel távolabb a gyülekezetünkben imádkoztunk érte.