Freda Longstaff: VIGYÁZZ, HOGYAN IMÁDKOZOL!

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Freda Longstaff gyógyulása olyan nevezetes volt, hogy az United Press International (UPI) közölte, tekintettel a csodára. Én nem találkoztam Fredával a gyógyulása előtt, mert a lábának meghosszabbodása a saját otthonában, a hálószobájában történt, nem a „csodaszolgálaton”. Ezt senki se tudja jobban elmondani, mint ő maga.

Drága Jézus, kérlek, segítsd meg Billt! Olyan nagyon szükségünk van rá, és annyi baja van! Kérlek, Jézus, nem azt kérem most, hogy gyógyíts meg engem, ha mindjárt meggyógyítod Billt! Ez volt az első igazi imádság, amit életemben imádkoztam, de már végére értünk a türelmünknek.

Bill, férjem, 1945-ben Angliában megsebesült. Ez hét évvel ezelőtt volt. Fő rádiós volt a háborúban, és egy légi bevetés során Ramsburyben megsérült a hátán. Ezt akkor nem jelentette, mert nagyon nagy hiány volt az ő szakmabeli emberekben. Állapota a háború után mind rosszabb lett. Most nagyon rossz volt. Az orvos azt

mondta, hogy semmit se tud tenni, kivéve, ha megkötözné. Gyorsan közeledett az az idő, mikor élete végéig tolószékhez lesz kötözve. Bill számára az egyedüli vigasztalásnak látszott, hogy állandóan kiropraktikai (orvos szakember „csontkovács”) kezelést kapott.

Bill nagy férfi volt, de sokszor sírt, ha járnia kellett, olyan erős fájdalmai voltak. Egyikünk se volt nagyon vallásos. Bill egy szektában nőtt fel Andersonban, Indianaban, én pedig metodista

voltam egész életemben. De nemrég kétségbeesve kutattunk valami reális dolog után a lelkiéletünkben. Szellemi éhséget éreztünk. És ez annál intenzívebb volt, mert Bill szenvedett.

Én is deformált voltam. Sokkal nyomorékabb, mint Bill. Mindkét csípőm és a gerincem születésemtől fogva elferdült. Hét éves koromban a szüleim kórházba vittek és az orvosok megoperáltak. Mindkét csípőmön korrekciót hajtottak végbe. Járni majd tud – mondták – de mindig deformált lesz. Igazuk volt. A bal csípőm az egyik oldalra csúszott, és ennek következtében a bal térdem minden lépésnél csúnyán kidobta a lábamat. Ennek dacára két gyermekem

van, bár az orvos azt mondta, hogy nem szabad lennie. Nem búsulok a saját deformáltságom miatt. Bill miatt aggódom.

Hideg, esős reggel volt. Arra ébredtem, hogy cseng a telefon. Hallottam, amint Bill az anyjához és apjához beszél. Azt akarták, hogy menjünk velük Pittsburghba. Bill lekiáltott a lépcsőn, kérdezve, akarok-e én is velük menni. Ha Audrey vigyáz a gyerekekre, mennék. – Így nagyon hamar útban voltunk Pittsburgh felé, ami 60 mérföldnyire volt. Billy szülei az egész úton nem beszéltek másról, mint Kathrin Kuhlman szolgálatáról, a „csodaszolgálatokról” Pittsburghban. A szemem sarkából Billre néztem. Megszólalt: Odamegyünk? Az apád utánam szintén eljött egy ilyen szolgálatra – mondta Bill mamája ártatlanul – és úgy gondoltuk, te is velünk kívánnál jönni.

Bill kinézett az ablakon az állandóan permetező esőre. Gyerünk, papa... kezdte, de meglöktem a könyökömmel. Már túl messzire jöttünk, hogy visszaforduljunk, és láthattam, hogy a szülei szívből kívánják, hogy velük menjünk. Keserves nap volt. Bill apja ragaszkodott hozzá, hogy azonnal a Carnegie Hallhoz menjünk. Az ajtókat még nem nyitották ki, nem is fogják délután öt előtt. Most reggel nyolc óra volt.

Apám, az Isten szerelmére, egész nap itt fogunk rostokolni? – kérdezte Bill kétségbeesetten. De apja makacsul kitartott, és nekünk nem volt mit tennünk ellene. Ha nem jöttünk volna korán, nem kapnánk ülőhelyet. Tudom, de 9 órát... kérdezte Bill. A leghosszabb várakozás volt, amit életemben átéltem. Az eső esett és mindenkinek volt esőkabátja és esernyője. De mivel én alacsonyabb voltam mindenkinél, úgy tűnt, hogy az eső az esernyőkről mind az én

hátamra csurgott, meg a nyakamba. A derekam fájt, a lábam ugyancsak. Szegény Billt sajnáltam. Egy ideig a széles, szilárd korláton ült, de hideg és nedves volt, és otthagyta, hogy kedvetlenül a falhoz támaszkodjék.

Bill apjának néhány barátja, katolikusok Warwoodból, hozzánk csatlakoztak. Mindenféléről fecsegtek, különösen sokat az esőről. Most már zúzmara esett, és én nagyon kényelmetlenül és nyomorultul éreztem magam. Délre már olyan nagy volt a tolongás, hogy alig bírtuk elviselni. Majdnem laposra nyomtak minket a bejárati kapun. Mivel elsők voltunk, előnyben lettünk volna, ha nem egy akadály előtt lettünk volna. Nagyon keservesen éreztem magam. Mikor végre megnyíltak az ajtók, a tömeg az előcsarnokba sodort minket. Nem

lehetett tétováznunk, sem visszafordulni. A tömeg tolt és lökdösött. A középső emeleten szerettünk volna ülni, de a tömeg valahogyan a jobb erkélyre sodort. Nem volt választás: vagy előre megyünk, vagy eltaposnak. Bill apja és az egyik ismerős megfogták Billt a könyökénél és a szó szoros értelmében felvitték a lépcsőn, hogy megmentsék a lökdöséstől. Fantasztikus volt.

A szolgálat néhány perccel hat előtt kezdődött. Azonnal elkezdődött az események sorozata. Nem velünk, hanem körülöttünk. Bill nem tudta levenni a szemét egy kis asszonyról, aki néhány székkel tőlünk jobbra ült, és aki erősen reszketett. Próbáltam elterelni a figyelmét, hogy hallgassa miss Kuhlmant, de valahányszor felnéztem rá, mindig azt a szegény asszonyt nézte, aki oly nagyon szeretett volna uralkodni a remegésén. Mi lehet a baja? – suttogta Bill hangosan. Nagyon hangosan, mert a környékünkön mindenki megfordult és minket néztek. Én féltem ránézni az asszonyra.

Akkor miss Kuhlman kikiáltotta, hogy valaki meggyógyult a gerincferdüléséből, és ekkor a kis asszonyka felkelt és lement.

Láttad? – suttogta Bill hangosan. Reszketett, és most meggyógyult. Nézd. Ott van, lemegy az emelvényre. Többen Billre néztek inkább, mint az asszonyra. De ő csak ott ült, és a szemei akkorák voltak, mint egy csésze. Pszt! – mondtam Billnek, és próbáltam lecsillapítani. De ő csak nézett rám és hitetlenül rázta a fejét. Nem tudom elhinni – morgott.

Az, ami mindennél nagyobb hatást tett rám, egy mondás, egy kijelentés volt, amit miss Kuhlman tett: Úgy tűnt, mintha direkt nekem mondta volna: „Semmi sem lehetetlen Istennél!” Ezzel mentem haza, és velem maradt ezután is: Semmi sem lehetetlen Istennél.

Akkoriban egy ikerlakásban laktunk Bill nővérével és annak férjével, Audreyval és Sherl Tyrree Warwoodban, West Virginiában. A következő kedden Bill és a sógora elhatározták, hogy újra elmennek Pittsburghba egy másik szolgálatra – ez prédikáló szolgálat volt. Mikor este kilenc órakor hazajöttek, Audrey és én vártuk őket. Nagyon izgatottak voltak, nem tudtak vacsorázni sem. Mindketten jegyzeteket készítettek, és a zsebük tele volt papírdarabokkal. Bill azt mondta: Drágám, ezt láttuk mind ma este. Tudom, ez a válasz a kutatásunkra. Hát ez volt a válasz. Bill és Sherl olyan izgatottak voltak a bibliai tanítás miatt, amit miss Kuhlman mondott a szolgálat alatt.

Mindaz olyan uj volt számukra, olyan meglepő, hogy mind a ketten egyszerre akartak beszélni. Szórói-szóra elismételték, amit tőle hallottak. Olyan különös volt, mert így még nem hallottuk magyarázni a Bibliát.

Ezen az éjszakán sokáig fennmaradtunk és utánanéztünk a Szentírásban annak, amit miss Kuhlman mondott a szolgálata alatt. A szívem kissé gyorsabban vert és Bill felindultabb volt, mint amilyennek valaha is láttam házasságunk ideje alatt. Isten hirtelen nagyon reális lett számunkra, és úgy éreztük, mintha jelen lenne ott a szobában. Egyikünk se tudott aludni, senki se volt álmos. Nem voltunk éhesek, nem voltunk fáradtak. Találtunk valamit, amit egész életünkben kerestünk.

Hajnali két óra volt, mikor Audrey és Sherl végül vonakodva eltávozott. Felmásztam a hálószobámba kis duplex lakásunkban a lépcsőn. Bill csak úgy tudott felmenni a lépcsőn, hogy a térdein és könyökén mászott, így hát lent aludt az ebédlőasztalnál összekuporodva. Sokszor töltötte az éjszakát egy széken ülve, párnával az ölében, meghajolva, hogy könnyítsen fájdalmán.

Felérve a hálószobámba, térdre hulltam, a nyomorék térdemre, és imádkozni kezdtem. Hirtelen valami elkezdődött ott az ágy szélén. Olyan volt, mintha valamiféle sátor ereszkedett volna le körém, és teljesen betakart volna. Teljesen el voltam zárva a külvilágtól. Úgy éreztem, mintha emelkednék. Abbahagytam az imádkozást, mert az a különös érzésem volt, hogy többé nincs rá szükségem. Nem volt szó többé, hanem emelkedni kezdtem ... fel, valami ismeretlen nagy magasságba. Lassú emelkedés volt, s mintha egy nyitott

emelőn lettem volna. Semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy emelkedem. Akkor, mintha valamiféle csúcsra érkeztem volna, a csípőmben különös bizsergést éreztem. Aztán zajt, valami dörzsölés hangját. A csípőim csontjai voltak. Éreztem, hogy mozognak, összedörzsölődnek. Éreztem, hogy mozognak, de tehetetlen voltam ellenőrizni őket, sőt a térdeimen is mozgott az egész testem, úgy

himbálózott, mintha egy hatalmas, de nagyon szelíd erő egyensúlyba hozná. Aztán a térdeim – melyek éreztem, hogy visszatoltak a helyes állásba – odadörzsölődött a padlóhoz, míg a csípőmmel egy vonalba

került. Úgy éreztem, mintha sérült lennék, féltem megmozdulni. Tudtam, hogy meggyógyultam, de féltem kiejteni egy szót is. Könnyeim kezdtek folyni. Nem csináltam zajt, csak tovább térdeltem és sírtam. Sejtelmem sincs, meddig tartott ez a folyamat. Úgy látszott, mintha nagyon soká, pedig azt hiszem az egész néhány pillanat alatt játszódott le. Aztán végre csontjaim abbahagyták a mozgást és más érzés futott végig az egész testemen. Olyan volt, mintha az ujjamat valami elektromos hüvelybe dugtam volna, és az áram végigszaladt volna rajtam a fejem búbjától a lábam hegyéig. Éreztem, hogy a testem vibrál az áramtól. Aztán az is elenyészett. Éreztem, hogy lassan süllyedek. Éppen úgy értem le, mint ahogy felemelkedtem. Mikor leértem a padlóra, a takaró lassan eltávolodott. Kíváncsian néztem körül. Az ágy átellenében volt egy tükör. Milyen másképp néztem ki! Hangosan megszólaltam: Meggyógyultam! Meggyógyultam!

Bill – kiáltottam. Azonnal fel kell jönnöd ide! – Hallottam, amint felkel. Mi az, Freda? – mormogott. Nem tudom elmondani – csaknem sírtam. De kérlek, siess! Hallottam, amint mászik felfelé a lépcsőn.

Tudtam, mennyire kínos és nehéz ez neki. Végre felért és hallottam, amint nyög, mikor feláll. Az ajtóhoz jött és bekopogott. Mi az, Freda? Nincs valami bajod? Remegett a hangom, míg felnéztem térdelő helyzetemből. Bill ott állt az ajtóban. Bill meggyógyultam! Megpróbált felém jönni, de mintha megállította volna valami láthatatlan erő. Megint felém próbált jönni, de visszaesett az ajtóba.

Bill, kérlek, hívd Audreyt és Sherlt. Valami történt velem. Meggyógyultam.

Bill kihátrált az ajtón és hallottam, amint oly gyorsan, ahogy csak tudott, a gyerekek szobáján keresztül a szomszédos emeletre rohant a Tylerék lakásához. Verte az ajtót. Freda azt mondja, meggyógyult. Mind gyertek ide, amilyen gyorsan csak tudtok. Bill húzta a karomat, hogy segítsen felkelni a térdemről. Nem, Bill, félek felállni. De tudom, hogy Isten megérintett engem. Éreztem. Audrey már pizsamában volt, de térdre esett az ágyam mellett. Pillanatok múlva Sherl térdelt mellettünk, aztán Bill, nyögve kínjában, ügyetlenül térdelt mellém. Egyikünk se volt keresztyén, de mind megpróbáltunk

imádkozni valahogyan. Emlékszem Audrey imájára: Drága Istenem, kérlek, bocsásd meg a bűneimet. Én pedig ezt gondoltam: Igen, én is ezt akartam mondani. Így is tettem, és míg ezt tettem, éreztem, hogy az elektromos áram újra végigszalad rajtam. Felelt az imádságomra – gondoltam. Meg vagyok váltva. De nem tudtam, hogy mondjam meg ezt és mit kell tennem.

Bill feltornászta magát a lábaira és próbált engem is felhúzni. Végül képes voltam lábra állni úgy, hogy magam alá húztam a lábaimat és lassan felálltam. Végigjártattam kezemet a csípőm mentén és le a lábaimon, ahol percekkel azelőtt a szörnyű torzulások voltak. A vonalaim teljesen normálisak voltak. Az ajtó felé kezdtem menni, és még mielőtt tudatára ébredtem volna, már futni kezdtem. Le a lépcsőn, a kapu felé, a nappali szobába, keresztül a konyhán, vissza az ebédlőbe, ahol Bill párnája és takarója még mindig az asztalon volt; futottam ... nevettem és futottam.

Hallottam, amint Bill és azután Sherl telefonálnak. Nemsokára kopogtak az utcai ajtón és bejöttek a szüleim, majd Bill szülei, aztán Sherlé. Mind csatlakoztak ahhoz a különös örömhöz, amivel én ide-oda futkostam a házban, mint egy divatmodell egy csodálkozó családi társaság előtt. És éjfél után három órakor megtartottuk Warwoodban a pizsama-partyt.

A következő héten Bill és Sherl újra elmentek Pittsburghba. Semmi se tarthatta volna őket vissza. Mikor visszatértek Warwoodba, ima-összejövetelt tartottunk Audrey nappalijában éjfélkor.

Bill elkeseredett lett. Isten láthatólag meggyógyított engem, aki nem is kértem azt. Most Bill is szeretett volna meggyógyúlni. Még sohase láttam őt ilyennek, mint ezen az éjszakán. Valósággal harcolt Istennel,

hogy tegyen valamit. Bár én semmit se tudtam az imádkozásról, megborzongtam, mikor rákerült a sor, hogy imádkozzék. Nem mondott köszönetet Istennek, mint mi mindannyian. Majdnem kiabált vele: Isten, miért van az, hogy itt mindenki tudja, hogy Te és én nem ismerjük egymást. Te meggyógyítottad Fredát – miért nem gyógyítottál meg engem? Meg kell, hogy mutasd magad nekem! – Csaknem sikoltozott. Hirtelen, mintha egy óriás láthatatlan keze felkapta volna őt, a szó szoros értelmében az ajtófélfához vágta. Bill

majdnem kétszáz font súlyú volt abban az időben, de az az erő könnyedén lökte keresztül a szobán. Úgy feküdt ott, szinte élettelenül, odakenve az ajtóhoz.

Emlékszem, én sikoltoztam, Audrey pedig tágra nyílt szemekkel meredt rá nagy rémületében. Csak annyit tudtunk, hogy hallottuk Bill szörnyű imádságát, utána pedig átrepült a szobán, neki a falnak olyan erősen, hogy összetörhetett volna.

Sherl hirtelen így szólt: talán azért, mert nem evett. Ezért nem tud felállni. Nagyon jól tudtam, hogy az étel hiánya nem okozta Bill átrepülését a szobán. De azt gondoltam, hogy talán jó ötlet valami ételt belediktálni. Így mindhárman megkíséreltük őt lábra állítani. De túlságosan nehéz volt. Mozdítani sem tudtuk. A teste élettelennek látszott, nem mozdult. Megijedtünk és én könyörögni kezdtem neki, hogy keljen fel: kérlek, Bill, próbáld meg. Ajkai megmozdultak és azt mormogta: nem tudok megmozdulni. Tehetetlen vagyok. Amíg mi elszaladtunk, hogy valami fagyos szalonnát és tojást hozzunk neki, láttam, hogy Bill egyszerre felegyenesedik a székben, és akkor mintha egy óriás keze tenné, megragadta a hátát, átvonszolta a konyhán, majd a hűtőszekrényhez lökte. Hitetlenül álltunk ott. Akkor elkezdett halkan, szelíden imádkozni, és elkezdte dicsérni az Urat, áldani Jézust, és köszönetet mondott Neki jóságáért. A bűnbánati imádságot mondta el. Úgy kérte a bocsánatot, mint ahogy egy kis gyermek bocsánatért könyörög a szülőjéhez.

Lehajoltam meggörbült testéhez. És biztos vagyok benne, hogy hallottam, amint a csontjai ropognak a hátában. Tudtam, hogy Bill meg fog gyógyulni. Percek múlva lábra állt, egyik kezével a hűtőszekrényhez támaszkodva. Egyenesen állt a konyha közepén és

lassan elmosolyodott. Juj! – mondta kissé megrázva a fejét. Akár mi volt, megerősítette a hátamat. A fájdalom elmúlt. Nézzétek! Ezzel elkezdett hajlongani, tekergette magát, megérintette az ujjhegyével a padlót. Ezen az éjjelen, hónapok óta először, ki tudott nyújtózkodni az ágyán, és fájdalom nélkül aludt.

A többi már magától ment. Egy ismerősünk értesítette az újságot. A riporterek kijöttek, lefényképeztek minket és az újság első oldalán közölték. Az United Press szintén felvette és mindenüvé megtáviratozták. A szívünk annyira megtelt örömmel és hálával, hogy azt mondtuk, követni fogjuk Isten vezetését mindenhová, ahová csak kívánja, mindenben feltételek nélkül engedelmeskedünk Neki. Billnek lelkészi végzettsége volt, és megkérték, hogy legyen egy kis egyház pásztora. Elfogadtuk, és azóta mindig így szolgál.

Az orvosom intett, hogy ne legyen több gyermekem. Az ön csípője és medencéje nem bírná el – mondta. De egy év múlva kislányom született. Nem volt semmi komplikáció. Azután Isten még megengedte, hogy hét évvel később fiúikreknek adjak életet. Mikor előbbi orvosom megtudta, összecsapta a kezét és azt mondta:

Fizikailag lehetetlen! – Bill és én nevettünk. Mi jobban tudtuk.