Walter Bennett: ORVOSILAG GYÓGYÍTHATATLAN 1-ső rész

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Walter és Naurine Bennett a Palos Verdes félszigeten laknak, Los Angelestől délnyugatra. Mindketten  mesteri fokon végezték el az egyetemet. Mr. Bennett ingatlanügynök, akinek az irodája Beverly Hillsben van. Mrs. Bennett főasszisztens egy főiskolában Centincla Valleyben, és ugyanott dékán a Szépművészeti  Társaságnál. Díjat is nyert.

Naurine és én tipikus baptisták voltunk. A városunkban, Paducahban (Kentucky) ha valaki nem volt baptista,  nem is számított. Így, mikor elvettem Naurinet, aki a „Unité Brethren”ek közül való volt Sumnerből  (Illinois) – ez egy kisváros – megmondtam neki, hogy ő is baptista kell, hogy legyen. Mindenesetre a

mennyországba akarsz jutni, ugye? – mondtam neki.

1947-ben költöztünk Kaliforniába, és később mind a ketten beiratkoztunk az egyetemre, hogy elnyerjük a mesteri fokozatot. 12 évig tanítottam az iskolában, mielőtt ingatlanügynökséget vállaltam Los Angelesben. Naurine adminisztrátor volt egy iskolában, ahol 19 évig dolgozott. Mivel mindig aktív egyháztagok voltunk, a helybeli baptista egyházhoz csatlakoztunk. Mindenesetre Naurine gyógyulása óta... de ne vágjunk a dolog elé. Menjünk vissza két nappal 1954. Hálaadási Napja előttre.

Korán keltem fel és borotválkoztam a fürdőszobában, mikor hallottam, hogy Naurine felkiált. Azt gondoltam, tréfál, és visszaugrottam a fürdőszobába és tréfásan mondtam valamit az ünnepekről és az öregségről.

Aztán láttam, hogy nem tréfált. Arca elfehéredett és a szája eltorzult a nagy fájdalomtól. A derekam – lihegte – valami baj van vele.

Próbáltam talpra állítani, de a fájdalomtól felkiáltott és visszaesett az ágyba, képtelen volt felállni. Kinyújtóztattam az ágyban és felhívtam telefonon családunk orvosát. Hozza őt a rendelőmbe – mondta az. 30 perc múlva besegítettem Naurinet a kocsiból az orvos rendelőjébe. Képtelen volt állni a bal lábán, és elviselhetetlen fájdalomról panaszkodott.

Az orvos megvizsgálta és fejét rázta. Nem hiszem, hogy szervi baja lenne –mondta. Szakorvoshoz kell vinniük.

A Centinela Hospitalba küldtek minket, Inglewoodba. Még pedig azonnal.

A röntgen kimutatta, hogy a csípőízület tele van folyadékkal, ami kimozdította a csípőt az üregéből. Az ortopéd orvos Naurint a műtőbe vitte, ahol egy hosszú tűt szúrt be az ízület hátsó részébe, hogy levezesse a folyadékot. Ez sikertelen volt, és megkísérelte előlröl. Ez sem sikerült, a folyadék nem jött le. A következő az

volt, hogy a bal lábára nehéz súlyt raktak – és vártunk.

Három hétig maradt a súlyban. Mindig, ha elmozdították a súlyt, az erős fájdalom visszatért. Ebben az időben a fájdalom nem volt lokalizálható a derékban, hanem szétterjedt az egész testében. Ezen kívül az orvosok felfedezték, hogy a hasürege alsó részében egy nagy kiterjedésű vizenyő van. Ez feszítette és gyorsan terjedt. Az ortopéd orvos visszahívta a mi orvosunkat és megmondta, hogy nincs sikere ennek a kezelésnek. Talán – mégis szervi baj áll fenn.

Váltakozva adtak különféle drogokat és orvosságokat, de nem volt hatásuk.

Néhány nappal karácsony előtt megkértem a doktorokat, hogy hazavihessem az ünnepekre. Beleegyeztek. Hazavittem. Nem volt képes járni, és állandóan ágyban volt. Újév után, mikor hazamentem az iskolából, kínok közt találtam. Borzasztó húzó érzésem van. Sírt, mikor megfordult az ágyban. Telefonáltam a

doktornak, aki azt mondta, hogy amint lehet, vigyem vissza a kórházba. Ebben az időben magas láza volt és a vérnyomása veszedelmesen magasra szökött, és a fájdalom szétterjedt az egész testében.

A doktoroknak egész serege vizsgálta meg, és a lelet szerint általános keményedés állt be a külső bőrén, sőt a testének egész belső részében is. Ugyanaz volt a helyzet a testének epidermiszén is.

Tíz nap múlva – mely idő alatt a régi Methodista Hospital-ban volt Los Angelesben – családi orvosunk a rendelőjébe hívott: Walter, minden jel arra mutat, hogy Naurinenak egy ritka betegsége van, amit lupusnak (bőrfarkasnak) hívnak. – Szünetet tartott, mialatt próbáltam megérteni, amit mondott. – Nem tudom biztosan, hogy mondják ezt – mondta, lehajtva a fejét, de tudom, önök mindketten keresztyének és másféle életfelfogásuk van, mint a többieknek, akiket kezelek. – Vontatottan beszélt és a szívem a torkomban dobogott. Nem könnyű erről beszélnem, Walter. A baj gyógyíthatatlan, és ha nem tévedtünk a

diagnózisunkban, talán sohase fogja élve elhagyni a kórházat.

Megmondta. De én mégse tudtam hinni a fülemnek. Gyógyíthatatlan ... Sohase fogja elhagyni a kórházat... Nem! – törtem ki, és próbáltam felállni, mert a lábam remegett. – Ön téved.

A doktor hozzám jött, aki csendben, félelemmel eltelve ültem. Vállamra tette a kezét. Walter, nem valószínű, hogy tévedtünk. Többféle vizsgálatot végeztünk. Talán még kiderül valami más is. De az ön felesége nagyon beteg, és ha az a baj, amire mi gondolunk, nincs az az orvosi tudás, ami segíthetne rajta.

Tovább vizsgálták. A combjából mintát vettek, izmot, int, bőrréteget és bőrszövetet. Ezeket megvizsgálták a kutatók, akik jelentést küldtek az eredményről a doktoroknak. Február első hetében az orvos újra behívott a

rendelőjébe. Walter, megmondtam önnek, hogy lehet, hogy tévedtünk az első diagnózisban. Most úgy látszik, úgy volt. Pozitíven megállapítottuk, hogy Naurinenak sclerodermája (bőrkérgesedése) van. Határozottan úgy éreztem, hogy könnyíteni akar rajtam – reményt nyújtani, pedig ő tudja, hogy nincs

remény. Mi az a scleroderma? – kérdeztem.

Az a test szerveit érinti. Ezeknek a szerveknek a bőrszövete keményedni kezd.

Ön a belső szervekről beszélt – mondtam, és a szám kiszáradt. Úgy gondolja, hogy a szíve is? Igen, a szív, vesék, máj, tüdő. Mindezeknek a szerveknek a külseje fokozatosan megkeményedik és kevésbé rugalmas lesz. Persze, ez intenzív fájdalommal jár az egész szervezetben, de mi majd csillapítót adunk... Szünetet tartott, mintha nem akarná folytatni.

Mi a prognózis? – kérdeztem halálos félelemben a válasz miatt, ön azt mondta, hogy a lupus halálos. Hát a scleroderma?

Az orvos felkelt a székéről és az ablakhoz ment. Háttal állt nekem. A scleroderma is gyógyíthatatlan orvosilag. Egy kissé tovább tart a folyamat, de ha a kezelés helyes lenne, három évig is eltarthat... Újra szünetet tartott, aztán hozzátette, szinté magának: ha el tudja viselni addig a szenvedéseket.

Három év: Istenem, nem tudom ezt elviselni! – gondoltam. Miért, miért? A gondolataim arról szóltak, hogymi jó emberek voltunk. Hozzá tartoztunk egy egyházhoz. Tizedet adtunk. Tevékenyek voltunk az Úr munkájában. Nem dohányoztunk, nem ittunk. Imádkoztunk és Bibliát olvastunk. Miért engedi Isten, hogy ez történjék Naurinenal? Az orvos tovább nézett ki az ablakon. Éreztem, hogy szenved a saját tehetetlensége miatt, nemcsak ezzel a gyógyíthatatlan betegséggel szemben, hanem az én hallgatásom miatt is.

Úgy látszott, senki se tud választ adni. Másnap, mikor Naurinenel együtt voltam, bejött a belgyógyász és a háziorvosunk.

Mr. Bennett, van egy kipróbálás alatti program New Yorkban, ami némi sikerrel kecsegtet, hogy késleltethetjük a betegség lefolyását. Nem gyógymód, és még csak kísérleti stádiumban van. A tény az, hogy nekünk az ön engedélyét kell kérnünk, hogy használhassuk a gyógyszert. Mivel nincs mit tennünk, nagyon

ajánlom, hogy adjon engedélyt ennek a kezelésnek a megkezdésére most mindjárt. Naurinera néztem. Arca eltorzult a kíntól és a teste remegett.

Igen – mondtam, tegyen, amit ön akar, és gyorsan tegye meg. Nem hiszem, hogy sokáig el tudja ezt viselni. Az orvos felhívta New Yorkot még a reggel folyamán, és az új gyógyszert repülőgépre tették. Éjfélkor megkezdődött a kezelés. Az új gyógyszer keverve volt glükózzal és intravénásán kellett beadni, ami cseppenként került a beteg szervezetbe.

Kezdetben javulás állt be Naurine állapotában. A huszonhét napos periódus végén teljes volt az adagolás, és hasonló gyógyszert kopott szájon át is. Április közepére eléggé megjavult, és az orvos mondta, hogy hazavihetem. Ez az első, mintegy négy hónapos kórházi kezelés csak a kezdete volt több más kórházi, évekig tartó kúrának. Naurine javuló állapota nem volt tartós. Minden új gyógymódot, amiről tudomást szereztünk, kipróbáltuk, de semmi se változott. Újra és újra visszaesett eredeti állapotába és fájdalmaiba.

Kétségbeesésemben Írtam a Mayo Klinikának. Az orvos, aki válaszolt, azt írta, hogy ott nincs kifejezetten scleroderma-kezelés, hanem ajánlja, hogy kövessük a saját orvosunk utasításait. Más szóval, ők is azt mondták, hogy reménytelen. Természetesen Naurine nem tudott dolgozni tizenöt hónapig. Akkor az orvos

azt mondta, hogy a tétlenség hamarabb megrövidíti az életét, mint akármi más. Mozognia kell. Tornáznia kell, mert ha nem, az izmai feszesek lesznek, és ágyhoz kötözik. Ezért azt ajánlotta, menjen vissza az állásába napi két órát dolgozni. Szükséges, hogy naponta injekciót kapjon.

Amint múltak a hónapok, az injekció mellett otthon naponta 53 pirulát is szedett. Tudtuk, hogy a szíve már feszes lett – az injekciók fájdalma pedig jobban megviselte a karját, mint egy szívroham. A veséi, tüdeje, szeme és a bőre mindjobban feszes lett.

Naurine megpróbált dolgozni naponta két órát, és ezt felfokozta napi négy órára. Néhány hónap múlva, 1956. szeptemberében, majdnem két évvel az első

szimptómák után, erőltette magát, hogy napi nyolc órát dolgozzék, bár a fájdalmai majdnem elviselhetetlenek voltak. Erőltesse magát – mondta az orvos. Ne hagyja abba, mert ha abbahagyja, rosszabbodik az állapota. Erőltetnie kell magát.

Én ezt elfogadtam és minden reggel felkeltettem őt, hogy munkába menjen. Borzasztó rendelkezés volt ez, mert az éjszakai alvás után a merev izmokban elviselhetetlen volt a fájdalom. A feszítés emelkedett. Tudtam, hogy erőltetnem kell őt, mégis úgy éreztem, mintha gonosztevő lennék. Igazán nem bírom tovább – mondta sokszor, de én csupa szeretetből erőszakoltam tovább.

A fájdalmai mind nagyobbak lettek, mint ahogy az orvos megjósolta. Gyakran változtatták a gyógyszereit és három különféle cortisont adtak. Naponta folytatódtak az injekciók, vagy ha egyszer elmulasztották, másnap

dupla adagot kapott.

Már eltelt a három év, amit az orvos megjósolt, és mi hálásak voltunk érte. Évente legalább kétszer kórházba kellett mennie, de minden héttel rosszabbodott az állapota. Időnként az izmai görcsbe húzódtak, és a lábujjai hátrahúzódtak egészen a sarkáig, és néha ebben a helyzetben maradtak, mikor is masszírozni kellett, míg visszatértek rendes helyzetükbe. A nap sugarai vagy a meleg erős fájdalmat okozott, és folyadék halmozódott fel benne. Csupán a hideg fürdőt tudta kiállni és hónapok multával jégpakolást kellett a lábára tenni, így nyert kissé enyhülést és tudott aludni éjjelenként.

Meg kell mondanom, hogy kerek harmincezer dollárt költöttünk orvosi kezelésre. Mikor összeszámoltuk, kiderült, hogy 19 ezer dollárért vettünk gyógyszereket ez alatt a 11 év alatt.

Ekkor Naurine elhatározta, hogy felkel. Nem akart rokkant lenni. Inkább lábon akarok meghalni, de nem akarok ágyban fekvő lenni – ismételte makacsul. Csak Isten tudja, mennyire csodáltam küzdelmeit, mert volt, amikor láttam, amint lépcsőn lemenve a veríték átnedvesítette a ruháját. De erőltette a járást. Mindig

előtte volt az ágybanfekvő beteg élete, így hát összeszorította a fogait, és tovább küzdött. Még ha ült, akkor is mozgott, karjait, lábait, nyakát és fejét, sőt ujjait és lábujjait is mozgatta. 1965. novemberében, 11 évvel az első roham után utoljára ment kórházba. Lábain és combjain nagy, májszínű foltok jelentek meg. Két-három hüvelyk átmérőjük volt. Az orvosok sokat vizsgálták, végül azt mondták, hogy a baj végső stádiumba érkezett. Már nem volt orvossága, csak várnunk kellett a véget.