A fiú, akiben senki sem hitt.

ORAL ROBERTS:  Ö N É L E T R A J Z. 3. fejezet

Mama és Papa minden este házi istentiszteletet tartottak. Minket, gyermekeket is bevontak és sohasem felejtették el, hogy nevünket az Úr előtt megemlítsék. Papa körülbelül így imádkozott: "És most drága Urunk áldd meg Elmert, áldd meg Vadent és áldd meg Oralt. Őrizd meg őket a sátán hatalmától és tartsd kezedet életükön!

Mama imádsága ilyesféle volt: "Drága Jézusom, én felajánlottam neked ezeket a gyermekeket, amikor megszülettek, az oltárra helyeztem és szolgálatodra áldoztam őket. Áldd meg Elmert, Jewelt, Vadent és Oralt, és csinálj belőlük olyan férfiakat és asszonyokat, akik felrázzák a világot!"

Ha véletlenül kihagyták a nevemet, felálltam és így szóltam: "Papa, nem mondtad a nevemet Jézusnak." Vagy ha Mama tévedett, őt is figyelmeztettem! "Mama, kifelejtetted a nevemet." Erre ők visszatérdeltek és felsorolták az én nevemet is. És mintha jóvá akarták volna tenni a hibát, még egy kicsit külön is imádkoztak értem, megmondva az Úrnak, hogy mit szeretnének kérni Tőle a számomra.

Engem mindig villamos ütésként ért, és valósággal végigbizsergetett, ha ima közben meghallottam a nevemet. Papa és Mama hittek abban, hogy gyermekeik valamilyen különös jelentőséggel bírnak Isten előtt, és azt akarták, hogy Ő tartsa rajtunk a kezét, őrködjön felettünk, és hogy egy napon az Ő segítségével áldássá váljunk a világ számára. Mire már elég nagy voltam arra, hogy megértsem, furcsa történetet mondott el nekem:

- "Oral, még a szívem alatt hordoztalak, amikor az Úr megmondta nekem, hogy te az Övé vagy. Azt mondta, hogy a kezét rajtad tartja, még mielőtt a világra jössz, és később is, amíg csak élsz. Fiam, te Isten tulajdona vagy! Az Övé vagy!"

Egy napon Papa kijelentést kapott a jövőmmel kapcsolatban. Úgy emlékszem a szavaira ma is, mintha csak tegnap mondta volna. Szemembe nézett és így szólt:

- "Oral, te valamikor prédikátor leszel. Isten azoknak az időknek legnagyobb hallgatóságát adja neked. Olyan hatalmasak lesznek ezek az összejövetelek, hogy mások készítik elő az odavezető utadat. Neked csak prédikálnod kell és megtartanod az Istentiszteletet a tömeg számára."

Emlékszem, hogy ezt kérdeztem erre:

- Papa, de hát miről beszélsz te tulajdonképpen?

- Fiam, rólad beszélek. Isten keze rajtad nyugszik, és tudom, hogy ezek a dolgok valóra válnak, majd meglátod!

- De Papa, én még csak beszélni sem tudok. Hebegek és dadogok, annyira, hogy még iskolába sem szeretek járni és most te ilyesmiket mondasz.

- Fiam, jegyezd meg a szavaimat, minden úgy történik majd veled.

Az emberek, ha minket gyermekeket megnéztek, gyakran mondogatták: "Ez az egyik, ez még egyszer sokra viszi." Vaden bátyám mindig remek egyéniség volt és az emberek szerették. Kedvence volt az egész rokonságnak, de nekem is ő volt a kedvencem. Én Vadennek pontosan az ellentéte voltam. Gyenge testalkatú, dadogó beszédű, és senki sem vágyott velem együtt lenni. Ha Vaden meg én valami kis zűrbe keveredtünk, mindig Vaden volt az, aki beszédével kimentett bennünket. Ha Papától vagy Mamától kérni szerettem volna valamit, mindig Vaden kérte helyettem. Ha társaságban voltunk, mindenki csak Vadenhez beszélt. Ha szólni próbáltam valamit, csak nevettek rajtam, és csúfoltak. Tudom, hogy hebegésem nevetséges volt számukra, számomra viszont egyáltalán nem. Nagyon sok ízben elszaladtam, hogy elbújjak a ház mögé, ahol nem találnak rám. Ha Vaden erőteljes alakját láttam, ha beszédét hallgattam, ha elbűvölő személyiségét figyeltem, szerettem volna felkiáltani: "Olyan szeretnék lenni, amilyen Vaden!"

Vaden mindig kiállt értem, és sohasem nevetett rajtam. Nem az ő hibája volt, hogy az emberek nem törődtek velem.

Egy vasárnap néhány vendég jött hozzánk és rajtam szórakoztak. Folyton hallani akarták, hogy miként dadogok. Mivel nem szűntek meg engem gyötörni, hátraszöktem és elbújtam a ház hátsó bejárata mögé. Mikor láttam, hogy senki sem keres már, kiálltam a bejárati lépcső szélére, és kezemet a kabátom hátsó zsebébe mélyesztve, átnéztem a távoli dombok felé, találgatva, hogy vajon lesz-e belőlem egyszer még valaki? És látom-e valaha, hogy mi is van odaát, a dombok másik oldalán?

Volt olyan eset, hogy Vadennek meg nekem ki kellett maradnunk az iskolából az első hat hétre, hogy gyapotot szedhessünk. Az így keresett pénzből vettük meg az iskolába járáshoz szükséges ruháinkat. Egész eddigi életünkben rövid nadrágot viseltünk, és ábrándozva gondoltunk az első hosszú nadrág gyönyörűségére.

Most, hogy volt elég pénzünk, már kora reggel felkeltünk és bementünk a városba, hogy megvegyük az első hosszú nadrágunkat. Meg is cselekedtük, és ha élt még két büszke kisfiú a világon, azok mi voltunk. Először vidéki kis faházunkba mentünk, ott átöltöztünk új ruháinkba, majd kivonultunk az elülső udvarba, s ott járkáltunk fel és alá, abban reménykedve, hogy arra jön valaki és meglát bennünket.

Hamarosan megérkezett a nagybátyánk és a leányai közül is kettő vele jött. Felvonultunk előttük, mutogatva hosszú nadrágunkat. Elragadtatással nézegették Vadent s azt mondták, hogy olyan szép ruhát mint az övé, soha életükben nem láttak. Mivel engem észre sem vettek, tüntetőleg közel mentem hozzájuk, hogy végre meglássanak. Egyetlen pillantással végigmértek, és nevetésben törtek ki. Az egyik leány azt mondta: "Ez aztán a legfurcsább figura, akit valaha is láttam." A másik meg így szólt: "Oral, hol a rövid nadrágod?" - és majd meghaltak a nevetéstől.

Néhány nap múlva Vadennek születésnapja volt. A leányok eljöttek hozzánk, hogy meghívják Vadent magukhoz, mert sütöttek neki születésnapi tortát és fagylaltot is készítettek a tiszteletére. Engem nem hívtak meg. Majd megszakadt a szívem, de két órával később elhatároztam, hogy elmegyek én is. Felvettem a hosszúnadrágomat és félmérföldnyi gyaloglás után megérkeztem a házuk elé. Leültem a főbejárat lépcsőjére és addig üldögéltem ott, amíg kijöttek és behívtak. Az emberek többször mondogatták Papának:

- Roberts testvér! Vadenből prédikátor lesz.

Papa erre így válaszolt: Vaden derék fiú és egy napon lesz is belőle valami, de Isten keze ezen a kis hebegő, dadogó gyermeken nyugszik.

Ilyenkor magához vont engem, megsimogatta a fejemet és rám mutatott! Ez az a gyermek. Senki sem hitt apámnak. A legidősebb testvére, Willis ezt mondta:

- Ellis, elment az eszed. Hiszen Oral még rendesen beszélni sem tud! - de Papa így felelt:

- Várj csak, Willis, majd meglátod!

E barátságtalan és hitetlen világban hallottam apám hangját: "Várj és meglátod! Isten keze rajta van!"

Ez is egyik oka annak, hogy ma apámnak és anyámnak annyira gondjukat viselem. Mert mellettem álltak megpróbáltatásokkal és mellőzésekkel telt hosszú gyermekéveimen keresztül. Betegségem alatt megígértem nekik, hogy ha valamikor felgyógyulnék és Isten megsegítene, ők soha többé nem éheznének, soha többé szükséget nem látnának. Soha sem volt egy rendes kocsijuk, amivel kényelmesen közlekedhettek volna, soha nem volt rendes otthonuk, ahol kényelmesen lakhattak volna, egészen addig, amíg Isten engem fel nem emelt és segített jól élnem. Ma már van jó kocsijuk, új otthonuk és havonta annyi pénzük, hogy nyugodtan élhetnek belőle. Amíg nekem jól megy a sorsom, addig Papa és Mama is ugyanolyan jó viszonyok között élhetnek majd, mint én.

Ezt az ígéretet akkor tettem, amikor azt hittem, hogy meghalok. És ezt az ígéretet ma is betartom. Azt azonban, ahogyan a rokonságom vélekedett rólam serdülő gyermekkoromban, soha nem tudtam lerázni magamról. Ők nem hittek benne, de nem is szántak rám időt, hogy velem egyáltalán foglalkozzanak. Gyötörtek és bosszantottak. Talán nem is akartak vele rosszat, de magatartásuk nyomait egész életemen át viselni fogom.

Hatalmas "katedrális" sátorunknak olyan óriási befogadóképessége volt, hogy rendszerint csak nagyvárosokban rendeztünk benne összejöveteleket. Ám most arra vágytam, hogy ezt a sátrat elvigyem abba a városkába, ahol felnőttem: Adába, Oklahomába. Adától 12 mérföldnyire születtem, kinn a környékbeli erdős vidéken s ott is éltem kamaszkoromig. Akkor apám átköltöztetett bennünket Adába, amely Tontosso megyében van, s itt több Roberts nevű család él, mint más nevű.

Elvittem tehát a sátrat Adába és azon a helyen állítottam fel, ahol a tbc-ből felgyógyultam... Barátaim azt jósolgatták, hogy Adában sohasem telhet meg a sátor. Ada akkoriban csak 15.000 lakossal bírt, és így senki sem bízott abban, hogy ez az óriási méretű sátor megtelhet. Mégis égető vágy hajtott ide. És Isten már az első éjszakán kiárasztotta az emberekre Szent Szellemét, küldve őket hozzám mindenfelől.

Megtelt a sátor és ezrek állottak köröskörül. Még sohasem fordult elő a város történetében ekkora tömeg-összejövetel. Földieim még a megye legtávolabbi részeiből is összesereglettek. Ismertek még mint gyermeket, most hallották rólam, hogy az evangéliumot prédikálom, és hogy nagy tömegeket gyűjtök egybe. De ilyen nagy hallgatóságra még se számítottam. Sokaknak állni kellett. Ezen okulva, az összejövetel többi estéjén a Robertsek már délben megjelentek, hogy jó helyet kapjanak és ott várakoztak az esti fél nyolckor kezdődő Istentiszteletre. Prédikációim lenyűgözően hatottak rájuk.

Willis nagybátyám is, aki egykor azt mondta apámnak, hogy sohasem prédikálhatok, mert hiszen még beszélni sem tudok, eljött egy összejövetelre, s mivel nem kapott ülőhelyet, végigállta az Istentiszteletet. Az első estén a "Negyedik férfi"-ről beszéltem és Isten valóban áthatotta szavaimat. Két órán át megállás nélkül prédikáltam, és a hallgatóság az Úr hatalmának igézete alá került. Willis bácsi sohasem járt valami sűrűn templomba, de most ott állt a sátor hátsó sarkában az emberek között és minden szavamat szomjasan itta. Még azt is elfelejtette, hogy hol van. Elragadtatásában még a száját is nyitva felejtette. Az Istentisztelet után még mindig ott állt egyhelyben. Még gyűrűzött a tömeg a sátor körül, amikor Papa rátalált Willis bácsira, aki úgy állt ott, arcát kezeibe temetve, s a szeméből patakzottak a könnyei. "Mi baj Willis?" kérdezte Papa tőle. Willis bácsi feltekintett és látva Papát, így szólt:

- Ellis, ezen csodálkozom, hogy ez vajon ugyanaz a hebegő kisfiú-e, akiről én azt mondtam, hogy sohasem prédikálhat?..."

- És most mi a véleményed róla? - kérdezte apám.

- Ellis, ez a legnagyszerűbb dolog, amit valaha is tapasztaltam. Minden tulajdonomat, mindent, amim csak van ezen a világon, odaadnám azért, ha olyan lelkem lehetne, mint amilyen az övé.

Mikor vidékről a városba költöztünk, és én a városi iskolába kezdtem járni, tanulótársaim rám sütötték, hogy dadogok. Szünet és tízórai szünet alatt körém gyűltek és csúfoltak. Minden seregben van egy vezéregyéniség, és ezt itt Brumleynek hívták. Egy fejjel magasabb és három évvel idősebb volt nálam. Nevetett rajtam, gúnyt űzött belőlem, hátba vágott és mindenáron beszédre akart bírni. Többnyire sarkon fordultam és elmenekültem előle. Egyik napon hazafelé menet utánam rohantak és ordítva kergettek végig az egész úton. Házunkhoz érve végigvágódtam a kapunk lépcsőjén. Mama meghallotta és elém sietett, hogy felsegítsen. Mikor a fiúk meglátták őt, elszaladtak. Mama ekkor így szólt hozzám:

- Oral, ne törődj velük, ne is figyelj rájuk. Egyszer majd minden megváltozik. Te majd nem dadogsz már, és meglátod, hogy ezek a fiúk akkor milyen másmilyennek neveznek.

Azt mondtam anyámnak:

-  Ezzel a Brumleyvel egyszer még elbánok, akármi legyen belőlem.

Hogy hogyan fogom ezt véghezvinni, arról fogalmam sem volt, de hogy megteszem, abban biztos voltam.

1950 augusztusában elvittük a nagy sátort Oklahoma Citybe. A sátort amelyben 7000 ülőhely volt, Oklahoma állam vásártelületén állítottuk fel. Egész Oklahomából odajöttek az emberek és a sátor zsúfolásig megtelt. Egyike volt ez a legnépszerűbb Istentiszteleteimnek. A város polgármestere kijelentette, hogy ilyen hatalmas vallásos összejövetel még nem volt Oklahomában. A táborozás második felében már két órával az Istentisztelet előtt minden helyet elfoglaltak, és fél nyolckor hatalmas tömeg állta körül a sátrat. A záró összejövetelen 20.000 ember vett részt, és több mint 5000 ember tért meg ezen a táborozáson. Egyik este, amikor a sátor sarkában álltam és vártam, hogy megkezdjem a prédikációimat, egy vaskos, nagytermetű fickó lépett hozzám, a vállamra ütött és megkérdezte tőlem: "Oral, tudod-e ki vagyok?" Ránéztem, és láttam, hogy az a bizonyos hetvenkedő volt, azoknak a vezére, akik annyit gyötörtek és csúfoltak iskolásfiú koromban. Majdnem kicsúszott a számon, hogy 'hát elfelejthetlek-e valaha?' De ehelyett azt mondtam:

- Te a Brumley fiú vagy, mit csinálsz itt?

- Oral, - válaszolta - hallottam, hogy itt vagy, gondoltam megnézem, hogy mi történik itt, de ami itt történt, te fiú, én még ehhez hasonlót sohasem láttam!

- Nagy lelki adományokat kaptam - szóltam - azóta, mióta az Úr megtérített és meggyógyított, s beszélni is tudok.

- Nem tudtam - folytatta - több estén itt voltam, és engedd meg, hogy megmondjam: soha még így prédikálni nem hallottam senkit. Brumley még tovább is akart volna velem beszélni, de prédikálásra hívtak, s így otthagytam őt.

Beszédemet bevégezve felszólítottam a bűnösöket, hogy lépjenek előre és adják át a szívüket Jézus Krisztusnak. Négy-ötszázan jelentkeztek megtérésre. Mikor kezüket felemelték, hogy utánam mondják a bűnösök imáját, végignéztem a soraikon. Közöttük ott állt a Brumley fiú is. Könnyek folytak végig az arcán, amikor ezt mondta: "Isten légy irgalmas hozzám, bűnöshöz." (Lk. 18:13)

Elbántam tehát vele... Igen. Igaz, hogy másként, mint azt valaha gondoltam.