ifj.Lehotzky József: Bábel tornya 2 rész!? Isten temploma!?

Az Úr első utasítása Noé számára az volt, hogy széledjenek szét, és hajtsák uralmuk alá a Földet. Ez az utasítás nagyon hasonlít arra, amit Jézus mondott tanítványainak a Mt.28,19-20.-ban (misszióparancs) azaz, hogy „menjetek széles e világra, és hirdessétek az evangéliumot ...” Az első tanítványok ezt is tették. Így jutott el az evangélium az egész akkor ismert világba. Később a missziói aktivitás csökkent, és az evangéliumnak a világ minden tájára való eljuttatása helyett az összegyülekezés vált elsődleges céllá. Hogy a hívők ne széledjenek szét, a vezetők igyekeztek emberi eszközökkel összetartani a közösségeket. Hasonlóan ahhoz, ahogy Noé dédunokája (Nimród) idejében az emberek már letelepedtek. Az Úrban való bizalom helyébe az emberi biztonság keresése lépett. Ez megérthető, hiszen a 2. és 3. században igen erőteljes üldözés érte a hívőket. Minden ember biztonságra vágyik, és szüksége is van rá. Míg az ember (Ádám) Istennel jó kapcsolatban volt, Isten biztonságot adott neki, nem vette észre, hogy meztelen (kiszolgáltatott), hiszen az Úr gondoskodott róla. A bűneset óta az emberek állandóan emberi biztonságot igyekeznek keresni. Ezért alkotnak különböző szervezeteket. A toronyépítésnek is ez az egyik indítéka.

Miután Nimródék letelepedtek, azt mondták: „Szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk a Földön!” Úgy gondolták, hogy valami külső dologgal biztosíthatják az egységüket, a fennmaradásukat és az „identitásukat”. Ez jelenthet számukra biztonságot. Az ember becsvágya jut kifejezésre abban, amikor magának nevet akar szerezni. Az édenkerti kísértésnek is ez volt az egyik összetevője, és hasonló történt szellemileg az Eklézsiával is. Az egységesített szervezet lett a gyülekezet biztonsága. Biztonság a támadások ellen. A tömegben az ember biztonságban érzi magát, de ez egy hamis biztonságérzet. A történelem is azt bizonyítja, hogy a tömegek általában nem jól döntenek, nem a jó dolgok mellé állnak, és a vezetők által nagymértékben manipulálhatók.

Az apostoloknak nem ez jelentette a biztonságot: a börtönből angyal szabadította ki Pétert; Pált a megkövezés után a szentek imáira Isten feltámasztotta. Az élő Isten jelentette az egyedüli biztonságot, a megtartó, és egyben összetartó erőt. Nem külső erő, nem teológia (dogmák), vagy jól szervezett közösség, vagy akár közös anyagi célok jelentették az egységet. Szívük, lelkük volt egy; köztük valóság volt, hogy „egy testbe merítkeztek be” és „egy Szellemmel itattattak meg”. Kívülvalók így tettek bizonyságot erről: „Az Isten van közöttetek”, és nem tudtak újjászületés nélkül csatlakozni a gyülekezethez. Még látásbeli különbségek sem tudták őket szétválasztani vagy egymással szembefordítani, ahogy ezt Péterék és Pál közt is látjuk: A különbözőség ellenére egységben maradtak.

Az első század végén már mutatkoztak az elhajlás jelei. Erről az Igében is olvashatunk, hiszen a Szentírás említést tesz arról, hogy némelyek nem tiszta szívből, hanem versengésből hirdették az evangéliumot. Voltak, akik a gyülekezetben különbnek kezdték tartani magukat a többieknél. A 3Ján.9.-ben olvassuk, hogy Diotrefész elsőbbségre vágyott, és ezért másokat kizárt a gyülekezetből. Még János apostolt sem fogadta el.

Mindez párhuzamba hozható azzal a történelmi helyzettel, amikor Nimród hatalmaskodni kezdett az emberek fölött a korabeli világban. Az Ige azt írja, hogy Bábel volt az ő országának a kezdete. (1Móz.10,10.) Tehát az ő hatalomra való törekvése és Bábel tornyának építése szorosan összefüggött. A korai gyülekezetben hasonló folyamatok mentek végbe: a presbitériumokban némelyek a többiek véleményét elnyomva diktálni kezdtek.

Erről ír Pál a 2Kor.11,19-21. „Hiszen ti okosak vagytok, mégis szívesen eltűritek az eszteleneket: mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket. Szégyenkezve írok, minthogy ehhez mi gyengék voltunk.”

Egyre többen kezdtek a hívők közül evilági gazdagságra, elismerésre szert tenni. Egyre kevesebben voltak, akik teljes erővel szolgálták az Urat. Így azokat, akik ezt tették, különbnek tartották. Ami mindenkinél természetes kellett volna, hogy legyen; - hogy teljes odaszántsággal szolgálja az Urat, és az Úr bizonyságot tesz jelekkel és csodákkal - az egyre kevesebbek kiváltsága lett. Őket különleges felkenteknek kezdték tekinteni.

A Jelenések könyvében a gyülekezeteknek szóló részekben olvasunk a nikolaitákról. Watchman Nee: A hét gyülekezet című könyvében részletesen kifejti, hogy a „nikolaosz” szó jelentése az, hogy a „népet legyőzni, uralkodni”. Az efézusi gyülekezetnek azt üzeni az Úr, hogy „az megvan benned, hogy gyűlölöd a Nikolaiták cselekedeteit, amelyeket én is gyűlölök.” (Jel.2:6) A pergamoni gyülekezetnek azt írja: „Nálad is vannak olyanok, akik szintén a Nikolaiták tanítását tartják. Térj meg tehát!” (Jel.2:15) Két dologról olvasunk itt: cselekedetekről ill. tanításról. Tehát a Nikolaiták cselekedetei, amikor egyesek különleges felkentnek tartva magukat, a véleményükkel elnyomják mások vélekedéseit. A folyamat így alakult a századok során is: először némelyek kezdtek mások felett uralkodni, majd később a Bibliából tanításokat hoztak arra, hogy rajtuk keresztül Isten különleges módon tapasztalható meg, ami őket a többi hívő fölé helyezi. Sőt aki nem ért egyet velük, az Isten ellen lázad. Azt tanítják, hogy Kóré fiaihoz, illetve Mirjámhoz hasonlóan, betegségek, sőt még halál is lehet ennek a következménye. Isten a Jelenések könyvében határozottan kifejezi, hogy Ő ezeket a cselekedeteket gyűlöli, és hogy ezekből a tanításokból meg kell térni. Az apostoloknál ennek a cselekedetnek, és tanításnak nyomát sem találjuk, pedig ők mindenkinél különbnek tarthatták volna magukat, hiszen együtt jártak Jézussal, ismerték Őt személyesen. A folyamat ma is általában így zajlik, hogy mások kezdik a sikeres szolgálónak mondani, hogy az Úr rajtad keresztül különlegesen cselekszik, és Ő talán gyenge ezeknek a testvéreknek azt mondani, hogy ne mondjatok ilyeneket, mert nem akarja őket megsérteni. Mivel aztán sokan mondják ezt, kezdi elhinni, és kezd egyre arrogánsabban vezetni. Mások eleve hatalomvágyból ragadják meg a vezetést. Pál kicsit ironikusan Péteréket fő-fő apostoloknak nevezi, és azt mondja: velük én nem törődtem, hanem azt tettem, amit Isten mondott. Nyilván nem Péterék tartották magukat fő-fő apostolnak, hanem a testies testvérek, és Pált sokszor hozzájuk hasonlították, és lenézték, mivel testileg nem ismerte Jézust.

Ma is sokszor a gyülekezetnövekedési ambíciók mögött a vezetők hatalomvágya áll, ahogy Nimród hatalomvágya összefüggött a torony építésével. Nyilván ha egy vezető mögött egy nagy gyülekezet áll, az nagyobb tekintélyt jelent az emberek előtt, hiszen a demokráciában a szavazatok száma a döntő, s így a népszerűség igen fontos. Jézus ellenben azt mondja: „Jaj nektek, ha minden ember jót mond felőletek!”  Jézus a Mt.20,25-27.-ben (Mk.10,42-43.) azt mondja: „Tudjátok, hogy a népek fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.”

Péter pedig ennek értelmében így ír: (1Pét.5,1-4.) „...Legeltessétek az Isten közöttetek lévő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.”

Az Istenhit önkéntes, arra senkit sem lehet kényszeríteni, mert ezáltal értelmét veszti. Aki helytelen indítékból fogadja el a keresztyén tanítást, és az Isten országát nyerészkedésre akarja használni, az nem lehet kedves az Úr előtt. Isten nem a külsőt nézi, hanem látja az ember szívét, legrejtettebb szándékait. Még magadat is be tudod csapni, de Őt nem lehet becsapni. Keresztyénné válni elsősorban nem külső változást jelent. Az csak következménye a belső szabadulásnak.