Sanford Silsby: A BOHÓC ISMÉT NEVET

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Sandy Silsby tanító egy iskolában Escondidoban, Kaliforniában. Kizárólag a tehetségesebb növendékekkel foglalkozik.

Michiganban született és egyetemi végzettsége van. Felesége, Margie, ápolónő, és három gyermekük van. Ez a történet nem rólam szó! – legalább is nem egyedül rólam. Inkább egy barátomról akarok beszélni, Virgilről (Tiny), Virgil Poorról. Talán jobb lenne, ha maga Tiny mondaná el, mi történt vele, de ő nem valami bőbeszédű és engem kért meg, hogy írjam le úgy, ahogy történt.

Jobb napjaiban Tiny Poor bohóc volt, de az utóbbi húsz évben egyik helyről a másikra vándorolt, végig az egész Keleten, hogy valami módot találjon a nyomorúságból való szabadulásra.

Először feleségem, Margie révén találkoztam vele, aki a helybeli kórházban ápolónő volt. Ő beszélt erről a szegény emberről, aki megkínzott testét felvonszolta a kórházba, hogy segítséget kérjen. Egy klubnak volt az őrizője San Diegoban. Mérnöki képzettsége volt, de – nevetett – csak gondnok vagyok.

1964-ben egy este Tiny a hátsó lépcsőn egy óriás kosár szemetet hozott le a hátán. Sötét volt és elvétette a lépcsőt, és tizenöt lábnyira lezuhant. Egy kőkorlátnak esett a hátával és a nyakával. A következő napokban megpróbált dolgozni, de abbahagyta, mert mindjobban erőt vett rajta a fájdalom. Tiny egyszerűen belenyugodott a fájdalomba, de különösnek találta, mikor egyéb szimptómák kezdtek rajta mutatkozni. Észrevette, hogy csuklóin fájdalmas daganatok keletkeznek, majd térdein, hátán, csípőjén és a bokáján. Végül is elment egy orvoshoz, aki köszvényt állapított meg. Fájdalomcsillapító tablettákkal látta el.

Egyedülálló volt, s képtelen volt fenntartani magát, mert ötvenes éveiben járt. A valamikor tehetséges kezeinek ízületei formátlanná dagadtak. A nyakát csupán tizenöt foknyira tudta fordítani minden irányban. A háta annyira telítve volt köszvénnyel, hogy csupán fogcsikorgatva tudott ülni, és a felkelés is csupa kin volt. A csípői, gerince és térdei annyira elmeszesedtek, hogy még a járás is kínos próbálkozás volt számára.

Az orvosok megröntgenezték és pirulákkal látták el, de nem tudták meggyógyítani. A köszvénynek ez a típusa gyógyíthatatlan és progresszív. Könyörtelenül uralma alá veszi áldozatát, végül is nyomorékon ágyba dönti.

Gyerekkoromtól kezdve szerettem Tinyt, mert olyan magányos és elhagyatott volt, aki Escondidon kívül egy bérházban lakott. Egy este, iskola után kimentem hozzá és ott találtam a szobájában ülve, sötétben. Az arca könnyektől volt nedves. Ma délután gyomlálni akartam a kertben - mondta. Kihúztam két gyomot, de oly nagy fájdalmaim voltak, hogy nem bírtam tovább. Úgy sírtam, mint egy gyerek, és ha puskám lenne, megöltem volna magamat.

A szívem fájt Tinyért, de tehetetlennek éreztem magam a betegségével szemben. Az egészségügyi ellátó intézet Los Angelesbe küldte kivizsgálásra. Teljesen munkaképtelennek ítélték. Kapott kis nyugdíjat, de ez a pár dollár sovány ellenszolgáltatás volt a kínokért és a munkaképtelenségért. Csupán Isten tud segíteni Tinyn – mondtam Margienak, mikor hazamentem este. Hittem Istenben. Mindig szilárdan hittem, hogy nem akarja a szenvedésünket, betegségeinket és az emberi nyomorúságot. De nem voltam egyháztag, és életemből

hiányzott a szellemi erő. Hogy tudnám bátorítani Tinyt, mikor nekem sincs szellemi erőm?

Nemrég Margie fivére, Frank Hines, egy chicagói ügyvéd egy könyvet küldött nekem, John Sherryl könyvét: „Más nyelveken szólnak.” ő már olvasta és ajánlotta, hogy én is olvassam el. Először láttam szavakba öntve azt, amiről úgy véltem, már régen tudom – Isten ereje működik a Szent Szellem által.

Abban az időben még nem értettem, de Isten munkálkodott az életemben és Tinyében is. Aznap, mikor befejeztem a könyvet, levelet kaptam Franktól. Ebben közölte velünk, hogy az életében hatalmas átalakulás ment végbe, amit Jézus cselekedett ugyanazon erőforrás, a Szent Szellem által. A könyv és a levél arra indított, hogy vágyakozzam ez után a hatalom után. Keresni kezdtem másokat, akik osztoznak velem ebben az érzésben.

Ez alatt állandóan imádkoztam Tinyért. Azt sejtettem, hogy ha a saját lelki problémáimra választ nyerek, megoszthatom ővele. Ő már elfogadta Krisztust személyes Megváltójának, és mikor azt ajánlottam, hogy próbálkozzunk Szellem általi gyógyulással, beleegyezett.

Megígértem, hogy keresni kezdek valakit, aki elnyerte a gyógyítás szellemi ajándékát, aki a Szent Szellem által szolgál Tiny érdekében. Így indíttatva saját kívánságomtól, hogy elnyerjem a Szent Szellem erejét, hogy segítsek Tinyn betegségében, meglátogattam egy összejövetelt a Full Gospel Businessben (Fellowship in Oceanside.). Megkérdeztem az első embert, akivel találkoztam, nem ismer-e olyan valakit, akinek megvan a gyógyítás ajándéka? A Szent Szellem küldte önt hozzám – mondta. Én ajtónálló vagyok a Kathrin Kuhiman összejöveteleken Los Angelesben. Ő nem mondja, hogy gyógyító, de az ő szolgálatai alatt csodák történnek. Beszéltem neki Tiny állapotáról és megígérte, hogy a legközelebbi alkalommal felkeresi a Shrine Auditórium bejáratánál és segít neki, hogy ülőhelyet találjon a kezdet előtt.

Visszagondolva, kis csodának látom a csodák láncolatában, hogy Isten direkt ehhez az ajtónállóhoz küldött. Lehetetlen lett volna Tiny

számára az ajtón kívüli órák hosszat várakozás, mikor csak rövid ideig tudott állni. Szóltam Tinynek és előkészületeket tettünk az április hóban tartandó szolgálatra.

Már olvastam Kathrin Kuhiman könyvét, a „Hiszek a csodákban”, amelyben szó van számtalan betegről, akik a Szent Szellem ereje által gyógyultak meg. Felolvastam a köszvényről szóló részt Tinynek. Szemét elborították a könnyek és azt kérdezte: Azt hiszi, velem is megtörténhet ez?

Mindennap imádkoztam Tinyért, és másokat is kértem, hogy imádkozzanak érte.

Végül eljött a vasárnap, mikor Kathrin Kuhiman Los Angelesben volt. Margie nem tudott eljönni, de jó ebédet csomagolt be nekünk. Elvittem a két fiamat, Charlest és Fordot, és kikocsiztunk Tinyért, majd megkezdődött a hosszú utazás Los Angeles felé.

Annyira részt akartunk venni a szolgálaton, hogy egy órával előbb odaértünk, mint tervbe volt véve. Tinyt a bejárathoz vittem és beszéltünk a kapussal. Igen, ő ismeri ajtónálló barátunkat, és azt ajánlotta, hogy Tinyt ültessük a bejárat mellé egy ódivatú fa pótszékre. Ő majd megmutatja az ajtónállónak, aki majd talál neki helyet az auditóriumban. Bizakodva abban, hogy minden jól van, a fiukkal együtt körülmentünk az auditórium elejére. Már több mint ezer ember érkezett, bár még csak 11 óra 45 perc volt, és az ajtókat 1 óra

előtt nem nyitják ki. Mind a hárman éreztük, hogy ezen a napon Tinyvel történik valami. Isten egész bizonyosan meg fogja gyógyítani.

A szolgálat gyönyörű volt. Az ének után miss Kuhiman első megállapítása ez volt: Az orvosi tudomány azt mondja, hogy a köszvény gyógyíthatatlan. Ezen a szolgálaton sokan meggyógyultak köszvényből a Szent Szellem által. Ez Tiny napja! Ó, siess, Istenem, siess meggyógyítani őt! – imádkoztam. Nem tudtam, hol ül Tiny, de tudtam, hogy valahol itt van ebben a nagy tömegben, várakozással eltelve, hogy ráhull a Szent Szellem ereje.

Aztán elmerültünk a prédikáció hallgatásában. Amíg miss Kuhiman prédikált, észrevettem, hogy gyógyulások megkezdődtek körülöttünk. Isten Szelleme átsuhant a nagy termen és megérintette emberek

testét. Nemsokára kezdtek szállingózni az emelvényre, kérdezve, hogy bizonyságot tehetnek-e a gyógyulásukról, a csodáról.

Az első, aki a mikrofonhoz lépett, egy nő volt, aki köszvényből gyógyult meg. Hajlongott, megérintette a talajt, amit – szavai szerint – már évek óta nem tudott megtenni. A szívem a torkomban dobogott, mikor nyújtogattam a nyakamat, hogy Tinyt lássam. Minden percben reméltem, hogy meglátom őt is az emelvényen. Aztán a bizonyságtevők olyan gyorsan jöttek, hogy majd lesodortak a lábamról. Egy hatéves kisfiú meggyógyult gerincferdülésből. Anyja sírt örömében. Egy prémbe öltözött hölgy jött fel, kezében két

hallókészüléket tartva. Beverly Hillsből való volt. Egy férfi jött, lábtámaszt hozva. Szótlanul ültünk, Isten csodálatos tetteit bámulva.

Egy öregecske hölgy jött tolószékben. Folyton azt ismételgette: meggyógyultam.

Miss Kuhlman azt mondta: jól van, akkor keljen fel és járjon.

Mereven és legnagyobb erőfeszítéssel feltolta magát a tolószékből. Először a térdei csak részben hajlottak meg, és a háta meghajlott, de keresztül sántikált az emelvényen. De térdei és a háta fokozatosan

kiegyenesedtek és fel-alá járva nevetgélt magában, könnyek peregtek végig az arcán, és dicsérte Istent. Azzal végezte, hogy valakit beültetett a tolószékébe és végigkocsikáztatta az emelvényen. Sokan, sokan meggyógyultak. Voltak a körülöttem ülők közül egyesek, akik meggyógyultak, de ez túlságosan felizgatta őket, és így nem tudtak az emelvényre menni. Mások pedig nem vették észre, hogy meggyógyultak. Nagyszerű látvány volt.

Sokat olvastam a Bibliában a gyógyulásokról. Hallottam prédikátorokat beszélni Isten hatalmáról a szószékről. De most volt először, hogy a valóságban láttam Isten hatalmát a saját szemeimmel. De hol volt Tiny? Mi történt vele? A fiuk körülnéztek a teremben, de sehol se láttuk őt. Elhangzott az áldás és a nép oszladozni kezdett. Tiny eltűnt. Megkerestük az ajtónállót, de ő se látta Tinyt. Mind keresni kezdtük, de sehol se találtuk. Végül a kocsihoz mentünk és vártunk. 45 perc múlt el, és az auditórium körüli oldalsó kijáratok is majdnem üresek voltak már. Tiny még mindig nem mutatkozott. Most már nagyon nyugtalankodtunk.

Visszamentem a főbejárathoz, ahol hagytuk. Az ajtó nyitva volt, bent a terem sötét. Bekukkantottam és ott volt Tiny – ugyanazon a fa pótszéken ült, ahol hagytuk őt. Mikor kijött, fejét rázta és azt mondta: ez a legrosszabb hely. Fokról-fokra kiderült minden. Nemsokára, hogy ott hagytuk őt, a kapust felváltották. Az új kapus nem tudta, kire vár Tiny, nem ismerte az ajtónállót. Az ajtónálló, aki nem ismerte Tinyt, mikor megérkezett, engem keresett. Mikor nem látott, azt gondolta, hogy bevittük Tinyt valahogy másképp és elment, hogy a kötelességét teljesítse. És Tiny csak ült ugyanazon a pótszéken delelőt 11-től délután fél hatig és várta, hogy valaki megmondja neki, hogy mit tegyen. Nem hallott semmit abból, ami az auditóriumban történt, sem nem látta miss Kuhlmant. Ott ült azon a kemény széken hat és fél óráig.

Zavart voltam, csalódott és dühös. Annyira izgatottak voltunk a szolgálat miatt, hogy nem néztük meg még egyszer, hogy Tiny bejutott-e. Pedig ez volt jövetelünk fő oka. Elsősorban magamat okoltam. Aztán haragudtam az ajtónállóra. Aztán elkeseredésemben már nem is tudtam, kit okoljak.

Hazautazásunk közben Tiny nemigen szólt. A fiuk és én arról fecsegtünk nagy izgalom közepette, amit láttunk és hallottunk. Kissé bizonytalankodtunk, mert Tiny ott volt és elmulasztott mindent. Próbáltuk megmagyarázni, mi történt a szolgálaton, de mivel elmulasztotta, nem tudta maga elé képzelni a csodálatos dolgokat, amik végbementek.

Mikor letettem a kis háza előtt, még mentegetőztem. Terveket szőttünk, hogy újra elmegyünk és jobb lesz a rendezés. Margie éppúgy méltatlankodott, mikor megtudta, mi történt. Másnap reggel iskolába mentem, de a máskor érdekes munkám a gyerekekkel lehangolónak tűnt. A valóságban annyira türelmetlen voltam, hogy alig vártam, hogy a nap elmúljon. Ebéd után Margieval együtt elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Tinyt és próbáljuk vigasztalni. Ha engem ennyire elkedvetlenített, gondold el, mit érez ő – mondtam. Letértünk a főútról. Nemsokára megláttuk Tiny kis házát. A frontra vezető kapu nyitva volt és a nyíláson keresztül láthattuk Tinyt, aki a szobájában ült.

Margie és én megpróbáltuk mentegetni magunkat, amennyire tőlünk telt, de egy idő múlva abbahagytuk, és hagytuk, hogy Tiny beszéljen. Úgy tűnt nekem, hogy az előző napi fél hat óta nem beszélt. Tudják, mit csináltam? – mondta. Egész délután a kertben ástam. Nézzék, nézzék! – Felállt a székéről, lehajolt, megérintette a padlót és felkiáltott: Meggyógyultam! Alig tudtam hinni a szemeimnek. Még a bokáján lévő daganat is eltűnt. De hogyan, Tiny? Hogy történt? – kérdeztem rémülten. Nos, tegnap történt, a Shrineben. Tegnap? De hiszen be se ment az auditóriumba! – jegyeztem meg. Tudom, mondta. Akkor történt, míg ott kint ültem azon a széken. De mért nem szólt, mikor hazafelé jöttünk, az úton? Féltem, hogy nem igaz. Féltem, hogy elmúlik. De ma reggel, mikor felkeltem, olyan volt, mintha tavasz lenne a lábaimban. Kimentem és elővettem az ásót, gyomláltam, és erősen dolgoztam egész nap. Másfél év óta először tudok dolgozni.

Tiny – szólt Margie – mondja el, mi történt. Jó – mondta. Nevetett és megvakarta a tarkóját. – Sandy és azok otthagytak engem egy

széken a teremajtónál kívülről. Nem álltam fel. Egyszer fel akartam kelni és a fürdőszobába menni, de féltem, hogy akkor az ajtónálló, akit vártunk, nem talál meg. Valahányszor egy férfit láttam felém jönni, azt hittem, az ajtónálló, de senki se jött hozzám. Szünetet tartott, látszott, hogy gondolkodik a hiteles részleteken. Tudtam, hogy a szolgálat folyamatban van odabent, de semmit se hallottam. Nem láttam az emelvényt, nem tudtam, mi történik. Csak ott ültem.

Akkor, úgy fél ötkor nagy elektromos sokkot éreztem, ami megrázta egész testemet. Belülről bizseregtem és égtem. – Zavartan nevetett, aztán folytatta: ugyanaz az érzés volt, mint mikor egy jó adag erős whiskyt iszom és érzem, hogy a vérembe kerül. Csak most nem volt részegség, hanem csak csupa öröm és béke. A kezeimre néztem. No, mozgatni tudom – mondtam hangosan. Ott ültem, mozgattam az ujjaimat. Megpróbáltam mozgatni a térdemet. Oly soká ültem ugyanazon a helyen, hogy mindenem egészen béna lett. De végül felkeltem és vagy húsz lábnyit mentem az egyik oldalon és minden tökéletesen működött – épp úgy, mint amikor még bohóc voltam húsz évvel ezelőtt. Tiny vállat vont és nagyot nevetett.

Akkor fél hatkor Sandy értem jött. Nem értettem mi történt. Tudtam, hogy valami történt velem. De féltem szólni róla. Azt hiszem, mindenesetre Isten volt, aki tette. Margie és én éneklő szívvel tértünk haza.

Mindenki megfeledkezett Tinyről – mindenki, kivéve Istent. És Isten jóvátette az emberek hibáját és ráárasztotta gyógyító erejét a magányos, elfeledett emberre. És azóta Tiny Poor nem ugyanaz többé.

Az elején azt mondtam, hogy ez a történet Tinyről szól, és úgy is van. De nem tehetek róla, meg kell mondanom, hogy az én életem is megváltozott. Minden esetben, ha visszajövök a Shrine Auditóriumba, nevetnem kell, és azt mondom magamnak: „Tudod, ez a legrosszabb hely.”