JánOs Evangélium 6. fejezet: Az örök élet beszéde (göröggel és kapcsolódó igékkel)

Ján. 6,1 Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren [Jelentése: csekély, alacsony, megvetett, a pogányok körzete], a Tiberiáson [jelentése: a Tiberből (mint a folyók istenéből)] túl.

Ján. 6,2 És nagy sokaság [nagy tömeg] követé [(akolútheó): csatlakozott hozzá, és kísérte] őt, mivelhogy látják vala az ő csodatételeit, amelyeket cselekszik vala a betegeken [vagyis ahogyan a betegeket meggyógyította]*

*És özönlöttek hozzá az emberek, mert az Úr Jézus nem csak szavakkal hirdette Isten országát, hanem bemutatta, hogy ez mit jelent az emberek életében: „És bejárá Jézus az egész Galileát, tanítva azok zsinagógáiban, és hirdetve az Isten országának evangéliumát [a mennyek a királyságának örömhírét], és gyógyítva a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget [és minden fogyatékosságot; rosszullétet, minden bajt,és gyengeséget,és  krónikus jellegű fizikai rendellenességet az emberi szervezetben]. És elterjede az ő híre egész Siriában: és hozzávivék mindazokat, akik rosszul [szerencsétlenül, nyomorúságosan] valának [minden szenvedőt]. A különféle betegségekben [súlyos nyavalyákban] és kínokban [gyötrelmekben] sínylődőket [akiket különféle betegségek és bajok gyötörtek; a fájdalmas bajokban szenvedőket], ördöngösöket [ördögtől (démonoktól) megszállottakat; démonizáltakat, epilepsziásokat], holdkórosokat és gutaütötteket [bénákat; és inaszakadtakat]; és meggyógyítja vala őket. És nagy sokaság [nagy sereg, egy egész tömeg] követé őt [és szegődött nyomába; csatlakozott hozzá; és csapatostul kísérték] Galileából és a Tízvárosból [Dekapoliszból] és Jeruzsálemből és Júdeából és a Jordánon túlról [való tartományokból]” (Mát. 4,23-25).

„És nagy sokaság megy vala hozzá, vivén magukkal sántákat (bénákat), vakokat, némákat, csonkákat (nyomorékokat) és sok egyebeket (és sok más beteget), és odahelyezték (oda tették) őket a Jézus lábai elé; és (Ő) meggyógyítá őket” (Mát. 15,30).

Az emberek pedig – hallva és látva a csodákat – özönlöttek Hozzá: „Az est beálltával pedig vivének hozzá sok ördöngőst (sok megszállottat), és egy szóval kiűzé a tisztátalan szellemeket, és meggyógyít vala minden beteget; Hogy beteljesedjék, amit Ézsaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket” (Mát. 8,16-17).

Ján. 6,3 Felméne pedig Jézus a hegyre, és leüle ott a tanítványaival.

Ján. 6,4 Közel vala pedig húsvét [(paszkha): a pászka], a zsidók [(iúdaiosz): júdeaiak] ünnepe.

Ján. 6,5 Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság [nagy (nép)tömeg közeledik], és jő hozzá, monda Filepnek [jelentése: aki a lovakat //a testi erőt// kedveli]: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?

Ján. 6,6 Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar [hogy mit szándékozik] vala cselekedni.

Ján. 6,7 Felele néki Filep: Kétszáz dénár [a dénár római ezüstpénz. Értéke egy munkás napszámának felelt meg] áru kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset [hogy mindegyiknek jusson egy-két falat].

Ján. 6,8 Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére:

Ján. 6,9 Van itt egy gyermek, akinek van öt árpa kenyere és két [sózott] hala; de mi az ennyinek?

Ján. 6,10 Jézus pedig monda: Ültessétek [vagyis telepítsétek] le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének [letelepedtek a fűbe] azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren.

Ján. 6,11 Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a [sózott] halakból is, amennyit akarnak vala.

Ján. 6,12 Amint pedig betelének [és jóllaktak], monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne veszszen [és semmi ne menjen kárba].

Ján. 6,13 Összeszedék azért, és megtöltének tizenkét kosarat az öt árpakenyérből való darabokkal, amelyek megmaradtak vala az evők után*

*Nagy tömeg gyűlt össze, hogy hallgassa az Úr Jézust, és meggyógyuljanak betegségeikből, ezt Máté így írja le: „Mikor pedig esteledett [és későre járt az idő], hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta [sivár, lakatlan, elhagyatott] hely ez, és az idő már elmúlt [és későre jár]. Bocsásd el a sokaságot [a tömeget; és küldd el az embereket], hogy menjenek el a falvakba és vegyenek maguknak eleséget [vagyis élelmet]. Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük. Azok pedig mondának néki: Nincsen itt [egyebünk], csupán öt kenyerünk és két halunk. Ő pedig monda: Hozzátok azokat ide hozzám. És mikor megparancsolá a sokaságnak [a tömegnek], hogy üljenek [és telepedjenek] le a fűre, [kezébe] vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada [és megáldotta]; és megszegvén [megtörte] a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak [a tömegnek]. És [miután] mindnyájan evének, és megelégednek [és jóllaktak]; és felszedték a maradék [a letört] darabokat, tizenkét teli kosárral. Akik pedig ettek vala, mintegy ötezren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül” (Mát. 14,15-21).

Márk bizonyságtétele:Az apostolokat szolgálatra küldi ki az Úr:  És amikor az apostolok (visszatértek és) összegyülekeznek Jézushoz, és elbeszélnek néki mindent, azt is, amiket cselekedtek (amiket tettek), azt is amiket tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: Jertek el (velem) csupán ti magatok valamely puszta (és lakatlan) helyre és pihenjetek meg egy kevéssé. Mert sokan valának a járó-kelők (akik elindultak, és akik odaérkeztek), hogy még evésre sem volt alkalmas idejük. És elmenének hajón egy puszta (és lakatlan) helyre csupán ő maguk. A sokaság pedig meglátá (vagyis meglátták és felismerték) őket, amint mennek vala, és sokan megismerik Őt; és minden városból egybefutnak (és összefutottak) oda gyalog, és megelőzik őket, és hozzá gyülekeznek. És (kiszállván), és kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani. Mikor pedig immár nagy idő vala (és az idő már későre járt), hozzámenvén az ő tanítványai mondának: Puszta (és lakatlan) ez a hely, és immár nagy idő van (és az idő már későre jár): Bocsásd el őket, hogy elmenvén a körülfekvő (és a környező településekre a) majorokba és falvakba, vegyenek maguknak kenyeret (és ennivalót); mert nincs mit enniük.

Ő pedig felelvén, monda nékik: Adjatok nékik ti enniük. És mondának néki: Elmenvén, vegyünk-é kétszáz pénz árú (azaz: kétszáz dénár, kétszáz napszám áru) kenyeret, hogy enni adjunk nékik? Ő pedig monda nékik: Hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. (Amikor megnézvén), és megtudván, mondának: Öt (kenyerünk van) és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként (egy-egy csoportba) a zöld pázsitra (a zöld fűre). Letelepednek azért szakaszonként, százával és ötvenével (százas és ötvenes csoportokban). Ő (Jézus) pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada (és megáldotta); és megszegé (vagyis megtörte) a kenyereket és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájuk között. Evének azért mindnyájan, és megelégednek (és jól is laktak); És maradékot is szednek fel (és összeszedték a kenyérdarabokat) tizenkét tele kosárral, és a halakból is (ami maradt). Akik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezren valának (csak) férfiak. (Márk. 6,30-44).

Lukács is bizonyságot tesz az Úr Jézus által tett csodáról: „Visszatérvén pedig az apostolok, elbeszélnek néki mindent, amit cselekedtek (és tettek). És azokat maga mellé vévén, elvonult (velük külön) magányosan a Bethsaida nevű városnak puszta helyére. A sokaság pedig ezt megtudván (és amikor észrevette), követé őt (és utánament): és Ő (Jézus) örömmel fogadván őket, szóla (és beszélt) nékik az Isten országáról, és akiknek gyógyulásra volt szükségük (a gyógyulásra szorulókat), azokat meggyógyítá. A nap pedig hanyatlani kezdett; és a tizenkettő őhozzá járulván, monda néki: Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló (és a környező településekre a) falvakba és majorokba (hogy ott) megszálljanak, és eledelt találjanak (és élelmet szerezzenek), mert itt puszta (és lakatlan) helyen vagyunk.

Ő pedig monda nékik: Adjatok nékik ti enni. Azok pedig mondának: Nincs nékünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk, és mi veszünk eledelt (ennek) az egész sokaságnak. Mert valának ott mintegy ötezren férfiak. Monda pedig az ő tanítványainak: Ültessétek le őket csoportokba ötvenével (vagyis ötvenenként). És akképpen cselekednek (és így tettek), és leültették valamennyit. Minekutána pedig vette az öt kenyeret és a két halat, (feltekintett az égre és) a mennybe emelvén szemeit, megáldá azokat, és megszegé (és megtörte); és adá a tanítványoknak, hogy a sokaság elé tegyék. Evének azért és megelégednek (és jóllaktak) mindnyájan; és (azután) felszedték, ami darabok maradtak tőlük, tizenkét kosárral” (Luk. 9,10-17).

Dávid így prófétál az Úr Jézus tetteiről: „Dicsérjétek az Urat… Nagyok az Úrnak cselekedetei (és tettei); kívánatosak mindazoknak, akik gyönyörködnek azokban (és kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne). Dicsőség és méltóság az ő cselekedete (az Ő munkája fenséges és ékes), és igazsága megmarad mindvégig (és örökre). Emlékezetet szerzett az ő csudálatos dolgainak (és emlékezetessé tette csodáit); kegyelmes és irgalmas az Úr. Eledelt ad az őt félőknek; megemlékezik az ő szövetségéről örökké” (Zsolt. 111,1-5).

 „Mindenki szemei tereád vigyáznak (és mindenki várakozva néz rád), és te idejében megadod eledelüket. Megnyitod a te kezedet, és megelégítesz minden élő(lény)t ingyen (kegyelmesen). Igaz az Úr minden ő útjában (mert az Úrnak minden útja igaz), és minden dolgában kegyelmes (és minden tette jóságos)” (Zsolt. 145,15-17).

„Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért (és szeretetéért), és az emberekkel tett csodáiért, mert megitatta a szomjazókat, és jól tartotta az éhezőket” (Zsolt. 107,8-9).

 Egy előképben pedig így hangzik a prófécia az Úr Jézus csodatettéről: „(Egyszer) jöve pedig egy férfi Baál Sálisából (jelentése: a harmad ura), és hoz vala az Isten emberének első zsengék kenyereit (vagyis az első termésből készült kenyeret), húsz árpakenyeret, és megzsendült (meg friss) gabonafejeket az ő ruhájában (vagyis a tarisznyájában). De ő (vagyis Elizeus: jelentése: az én Istenem üdvösség, szabadító) monda: Add (oda) a népnek, hadd egyenek. Felele az ő szolgája: Minek (és hogyan) adjam ezt száz embernek? Ő pedig monda ismét: Add (oda) a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek, és még marad is. És ő eleikbe adá, és evének, és még maradt (mert még hagytak) is belőle, az Úrnak beszéde szerint (ahogyan az ÚR megmondta)” (2 Kir. 4,42-44).

A szabadban összegyűlt tömegnek szólta az Úr Jézus az igét, betöltve azt a próféciát, amely azt mondja: „Szerezd el kivül a te dolgodat, és készíts elő a te meződben; annakutána építsd a házadat” (Péld. 24,27).

 És a Lukács Evangélium mutatja meg, hogy miről is szól a prófécia, és a tömeg etetése: „Akkor monda az Úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez [és a kerítésekhez; és az ösvényekre], és kényszeríts bejőni mindenkit [és kényszerítsd az embereket, hogy jöjjenek el, és unszolj mindenkit, hogy bejöjjön], hogy megteljék az én házam” (Luk. 14,23)

Ján. 6,14 Az emberek azért látva a jelt [a csodát], amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta [(prophétész): Isten előtt álló, Isten jelenlétében élő, aki Tőle vesz Igéket, és az Ő nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személy], aki eljövendő vala a világra*

*Mert azt mondta a nép, hogy: „… Nagy próféta támadt mi köztünk; és: Az Isten megtekintette [és meglátogatta] az ő népét [Más fordítás: és: Eljött Isten, hogy segítsen az Ő népének]” (Luk. 7,16).

„… Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta” (Mát. 21,11).

Az emmausi tanítványok is csak a megígért prófétát látták Benne, és így válaszoltak a feltámadott Úrnak:„És monda nékik: Micsoda dolgok? Azok pedig mondának néki: Amelyek esének a Názáretbeli Jézuson, ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt” (Luk. 24,19).

Hiszen így hangzott Isten ígérete Mózesen keresztül: „Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki. És ha valaki nem hallgat az én igéimre, amelyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon (és azt én felelősségre vonom)!” (5 Móz. 18,18-19).

Ján. 6,15 Jézus azért, amint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre.

Ján. 6,16 Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez,

Ján. 6,17 És beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba [Jelentése: Vigaszfalva]. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus.

Ján. 6,18 És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala, [mert erős szél fújt, és a hullámok egyre magasabbak lettek].

Ján. 6,19 Mikor azért huszonöt, vagy harmincz futamatnyira beevezének [kb. 5-6 km-re, tehát a tó közepe táján voltak], megláták Jézust, amint jár vala a tengeren és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének.

Ján. 6,20 Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek!

Ján. 6,21 Be akarák azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének*

*Máté bizonyságtétele így hangzik: Az ötezer ember megvendégelése után az Úr: „És mindjárt [és nyomban] kényszeríti Jézus az ő tanítványait [és megparancsolta a tanítványainak], hogy szálljanak a hajóba [vagy a bárkába], és menjenek át előre a túlsó partra, míg ő elbocsátja a sokaságot [a tömeget]. És amint elbocsátá a sokaságot [a tömeget], felméne a hegyre, magányosan imádkozni, [hogy egyedül imádkozzon]. Mikor pedig beestveledék [már teljesen], egyedül vala ott. [Más fordítás: közben besötétedett, s ő ott volt egymagában]. A hajó [vagy a bárka] pedig immár a tenger közepén vala [már messze, több stádiumnyira eltávolodott a parttól], a haboktól háborgattatva [és a hullámok között hányódott, küszködött a hullámokkal]; mivelhogy a szél szembe fújt vala, [mert ellenszél volt].

Az éjszaka negyedik részében [a negyedik éjszakai őrváltáskor, reggel három és hat óra között] pedig [a víz tükrén elindult feléjük], és hozzájuk méne Jézus, a tengeren [a vízen] járván. És mikor látták [és észrevették] a tanítványok, hogy ő a tengeren jár, megrémülnek [és megrettentek, megijedtek, megriadtak, azt] mondván: Ez kísértet; és a félelem miatt kiáltoznak [és ijedtükben felkiáltottak; és félelmükben össze-vissza kiabáltak]. De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek! Péter pedig felelvén néki [így szólt hozzá, és] monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken [a habokon].  Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, [vagyis a bárkából, elindult], és jár vala a vizeken [a habokon, és Jézus felé ment], hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet [és hogy milyen erősen fúj a szél], megrémült [vagyis amikor azonban az erős szélre figyelt, és nézett, megijedt, megriadt, félt]; és amikor kezd vala merülni [és süllyedni kezdett], kiálta, [és hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít] mondván: Uram, tarts meg [ments meg] engem!

 Jézus pedig azonnal kinyújtván [felé a] kezét, megragadá [vagyis megfogta, és elkapta] őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél? És amikor beléptek [és beszálltak] a hajóba [vagyis a bárkába], elállt [és elült] a szél. A hajóban levők pedig hozzámenvén, leborulának előtte [és térdre borulva imádták, és megvallották], mondván: Bizony, [valóban] Isten Fia vagy” (Mát. 14,22-33).

Ez a megtapasztalás indítja arra Péter apostolt, hogy így bátorítson: „Minden gondotokat (nyugtalanságot, aggodalmat) Őreá vessétek (és minden gondotokkal forduljatok hozzá), mert néki gondja van reátok (és gondoskodik rólatok, és törődik veletek)” (1Pét 5,7).

És Pál apostol is arra buzdít, hogy: „Semmi felől ne aggódjatok [semmi gondot ne hordozzatok; semmi felől ne tépelődjetek; ne nyugtalankodjatok]…” (Fil. 4,6).

Márk is bizonyságot tesz az Úr Jézus csodatételéről: „És mikor beesteledék, a hajó a tenger közepén vala, ő pedig egymaga a szárazon (vagyis a parton egyedül). És látá őket, amint vesződnek (és meglátta, hogy mennyire küszködnek) az evezéssel; mert a szél szembe fúj vala velük (mert ellenszelük van); és az éj negyedik szakában hozzájuk méne a tengeren járva (vagyis a negyedik éjszakai őrváltás idején, a tengeren járva közeledett feléjük); és el akar vala haladni (és el akart menni) mellettük. Azok pedig látván őt a tengeren járni, kísértetnek vélték (kísértetnek hitték), és felkiáltanak; Mert mindnyájan látják vala őt és megrémülnek (és megrettenek). De ő azonnal megszólítá őket, és monda nékik: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek. Ekkor beméne (vagyis beszállt) hozzájuk a hajóba, és elállt (és elült) a szél; ők pedig magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala” (Márk. 6,47-51).

Mert Ő az, akiről így hangzik a prófécia: „Ezek látták az Úrnak dolgait (és tetteit), és az ő csodáit a mélységben (és a mélységes tengeren). Szólott ugyanis és szélvészt támaszt (és szavára forgószél támadt), amely felduzzasztá a habokat (és fölemelték őket a hullámok). Az égig emelkednek, a fenékig süllyednek (majd a mélybe zuhantak); lelkük elolvadt az ínségben (és kétségbeestek a veszedelemben). Szédülnek (és imbolyognak) és tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességüknek esze vész vala (és bölcsességük egészen odalett). De az Úrhoz kiáltanak az ő szorultságukban (az ő nyomorúságukban), és sanyarúságukból kivezeti őket (és kiszabadította őket szorult helyzetükből). Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék (és lecsendesítette a forgószelet), és megcsendesedtek a habok (és elcsitultak a hullámok). És örülnek, hogy lecsillapodtak vala (amikor azok elsimultak), és vezérli őket az ő kívánságuknak partjára (és a kívánt kikötőbe vezette őket)” (Zsolt. 107,24-30).

Hiszen Ő az: „Aki egymaga feszítette ki az egeket, és a tenger hullámain tapos (és a tenger hullámhegyein lépdel)” (Jób. 9,8).

Hát: „Uram, Seregeknek Istene! Kicsoda olyan erős, mint te vagy Uram? És a te hűséges voltod körülvesz téged. Te uralkodol a tengernek kevélységén (a dühöngő tengeren); mikor az ő habjai felemelkednek (ha hullámai tornyosulnak), te csendesíted le azokat” (Zsolt. 89,9-10).

Már Ézsaiáson keresztül így bátorít az Úr: „És most, oh Jákób (jelentése: aki a másik helyére lép), így szól az Úr, a te Teremtőd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vizen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged” (Ésa. 43,1-2).

Ján. 6,22 Másnap a sokaság, amely a tengeren túl [vagyis a túlsó parton] állott vala, látva, hogy nem vala ott más hajó, csak az az egy, amelybe a Jézus tanítványai szállottak, és hogy Jézus nem ment be az ő tanítványaival a hajóba, hanem csak az ő tanítványai mentek el,

Ján. 6,23 De jöttek más hajók Tiberiásból [jelentése: Tiberből mint a folyók istenéből] közel ahhoz a helyhez, ahol a kenyeret ették, miután hálákat adott az Úr:

Ján. 6,24 Mikor azért látta a sokaság [a néptömeg], hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszállának ők is a hajókba, és elmenének Kapernaumba [jelentése: vigasztalás faluja, Vigaszfalva], keresvén Jézust.

Ján. 6,25 És megtalálván őt a tengeren túl [vagyis a túlsó parton], mondának néki: Mester [vagyis Rabbi], mikor jöttél [és hogy kerültél] ide?

Ján. 6,26 Felele nékik Jézus és monda: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket [(szémeion): és csodákat] láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok.

Ján. 6,27 Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd néktek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten.

[Más fordítás: Ne veszendő eledelért fáradozzatok, hanem az örök életre megmaradó eledelért, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert őt pecsétjével igazolta az Isten]*

*Lukács bizonyságot tesz az Úr Jézus elpecsételéséről: „Lőn (történt) pedig, hogy mikor az egész nép bemerítkezett, és Jézus is bemeríttetett, és imádkozott, megnyilatkozik az ég.  És leszálla őreá a Szent Szellem testi ábrázatban, mint egy galamb (azaz galambhoz hasonló testi (vagyis személy) alakjában, és szózat lőn (és hang hallatszott) a mennyből, ezt mondván: Te vagy amaz én szerelmes (szeretett) Fiam, te benned gyönyörködöm!” (Luk. 3,21-22).

 Mert Ő az: „Akin az Úrnak Szelleme megnyugszik: bölcsességnek és értelemnek Szelleme, tanácsnak és hatalomnak (és erőnek) Szelleme, az Úr ismeretének és félelmének (a szentség) Szelleme” (Ésa. 11,2).

 Dávid így prófétált erről: „Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged” (Zsolt. 2,7).

Az Úr Jézus kijelentése: „Aki elküldött engem, maga az Atya is bizonyságot tett rólam. Sem hangját nem hallottátok soha, sem ábrázatát [(eidosz): megjelenését, látható formáját, vagyis Őt magát] nem láttátok” (Ján. 5,37).

Péter apostol a Szent Szellem kitöltésekor így szól az ott lévőkhöz: „Izraelita férfiak, halljátok meg e beszédeket [ezeket az igéket (logoszokat)]. A názáreti Jézust [(héberül: Jehosua = Jahve az üdvösség, a szabadítás; a megváltó) Józsué neve görög formában], azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert [akit az Isten igazolt] előttetek erők [(dünamisz): erő-megnyilvánulások, csodatevő erők], csodatételek [(terasz): csoda, természetfölötti dolog] és  jelek [(szémeion): ismertetőjelek] által, melyeket Őáltala cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok” (Csel. 2,22).

Ján. 6,28 Mondának azért néki: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük [hogy Istennek tetsző dolgokat tegyünk]?

Ján. 6,29 Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga [és a Neki tetsző dolog], hogy higyjetek abban, akit ő küldött*

*És megismétli János apostol, hogy mi az Istennek tetsző dolog: „Ez pedig az ő parancsolata, hogy higyjünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében...” (1 Ján. 3,23).

Ján. 6,30 Mondának azért néki: Micsoda jelt [és milyen csodát] mutatsz tehát te, hogy lássuk és higyjünk néked? Mit művelsz?*

*Az Úr Jézus minden csodatette után és minden esetben jelet, vagyis csodát kérnek tőle. Amikor négyezer embert etet meg hét kenyérből és néhány halból: „És hozzá menvén a farizeusok és sadduceusok, kísértvén, kérék őt, hogy mutasson nékik mennyei jelt. Ő pedig felelvén, monda nékik: Mikor esteledik, azt mondjátok: Szép idő lesz; mert veres az ég. Reggel pedig: Ma zivatar lesz; mert az ég borús és veres. Képmutatók, az ég ábrázatját meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok? E gonosz és parázna nemzetség (és nemzedék) jelt kíván (és követel); és nem adatik néki (más) jel, hanemha a Jónás prófétának jele. És ott hagyván őket, elméne” (Mát. 16,1-4).

Az Úr Jézus démonokat űz, a sokaság álmélkodik, de: „Mások meg, kísértvén őt, mennyei jelt kívánnak (és követeltek) tőle” (Luk. 11,16).

„És kijövének (hozzá) a farizeusok, és kezdék őt faggatni (és vitatkozni kezdtek vele), mennyei jelt kívánván (és követelve) tőle, hogy kísértsék őt. Ő pedig szellemében (a szelleme mélyéről) felfohászkodván, monda: Miért kíván jelt ez a nemzetség (és ez a nemzedék)? Bizony mondom néktek: Nem adatik jel ennek a nemzetségnek (és nemzedéknek). És ott hagyván őket, ismét hajóba szálla, és a túlsó partra méne” (Márk. 8,11-13).

Az Úr Jézus ostorral űzi ki a kufárokat a templomból és a zsidók válasza: „... Micsoda jelt mutatsz nékünk, hogy ezeket cselekszed?” (Ján. 2,18).

„Mikor pedig az (egyre nagyobb) sokaság hozzá gyülekezik, kezdé mondani: E nemzetség (és nemzedék) gonosz (nemzedék): jelt kíván (és követel), de (más) jel nem adatik néki, hanem ha Jónás prófétának ama jele. Mert miképpen Jónás jelül volt (és jellé vált) a Ninivebelieknek, azonképpen lesz az embernek Fia is (jellé) e nemzetségnek (és nemzedéknek). A Délnek királynéasszonya felkél (és feltámad) majd az ítéletkor e nemzetség (és nemzedék) férfijaival, és kárhoztatja (vagyis elítéli) őket: mert ő eljött a földnek széléről ( a föld végső határáról), hogy hallhassa a Salamon bölcsességét; és ímé nagyobb van itt Salamonnál. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel (és nemzedékkel), és kárhoztatják (vagyis elítélik) ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál” (Luk. 11,29-32).

Pál apostol így beszél a hitetlen emberről: „És miközben a zsidók (vagyis a júdabeliek) jelt [vagyis csodajeleket] kívánnak. A görögök [hellének, vagyis pogányok] pedig bölcsességet keresnek [és követelnek].” De mi a legnagyobb csodát hirdetjük nekik, mert: mi [pedig] a megfeszített [oszlopra feszített] Krisztust hirdetjük, [és prédikáljuk] aki a zsidóknak (a júdabelieknek) ugyan megütközés, [vagyis tőr, kelepce, sértő, bántó dolog, botlás köve] a pogányoknak [a nemzeteknek] pedig bolondság, [balgaság; oktalanság, képtelenség] (1Kor. 1,22).

Ján. 6,31 A mi atyáink a mannát ették a pusztában; amint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala enniök.

Ján. 6,32 Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi [(aléthinosz): valóságos; a valódi] mennyei kenyeret*

*A pusztai vándorlás alatt az Úr mannát adott Izráel fiainak enni: „Mikor pedig a harmatszállás megszünék, ímé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók, mint a dara a földön. Amint megláták az Izráel fiai, mondának egymásnak: Mán ez! Mert nem tudják vala mi az. Mózes pedig monda nékik: Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül. Az Izráel fiai pedig negyven esztendőn át evék a Mánt, míg lakó földre jutának; Mánt evének mind addig, míg a Kánaán földének határához jutának” (2 Móz. 16,14-15.35).

De a nép hamar ráunt a mennyei kenyérre, és így panaszkodott: „Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Égyiptomban (olcsón, szinte) ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és a foghagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén; szemünk előtt nincs egyéb, mint manna. A manna pedig olyan vala mint a kóriándrum magva, a színe, pedig mint a bdelliomnak színe (hasonló az illatos gyantacsepphez). Kiomol vala pedig (és elszéledt) a nép, és szedik vala a mannát, és őrlik vala kézimalmokban, vagy megtörik vala mozsárban, és megfőzik vala fazékban, és csinálnak vala abból pogácsákat: az íze pedig olyan vala, mint az olajos kalácsé. Mikor pedig a harmat leszáll vala a táborra éjjel, a manna is mindjárt leszáll vala arra” (4 Móz. 11,5-9).

Ezért nehémiás így tesz bűnvallást Istenünknek: „És kenyeret az égből adál nékik éhségökben, és vizet a kősziklából hozál ki nékik szomjúságokban; és mondád nékik, hogy menjenek be és bírják a földet, melyre nézve fölemelted kezedet (esküre), hogy nékik adod. Ők pedig, a mi atyáink, felfuvalkodának, (vagyis a mi őseink azonban gőgösek voltak), és megkeményíték nyakukat és nem hallgaták parancsolataidat. És vonakodának engedelmeskedni, és meg nem emlékezének a te csudatételeidről, amelyeket velök cselekedtél, hanem megkeményíték nyakukat, és arra adák fejöket, hogy visszatérnek rabságukba az ő makacskodásukban. De te bűnbocsánatnak Istene vagy, könyörülő és irgalmas, hosszútűrő és nagy kegyelmességű, és el nem hagytad őket” (Nehem. 9,15-17).

 Dávid így énekel erről: „És ráparancsolt a felhőkre ott fenn, és az egek ajtait (az égi kapukat) megnyitotta. És hullatott reájuk mannát (mannaesőt) eledelül, és mennyei gabonát adott nékik. Angyalok kenyerét ette az ember, bőséggel vetett nékik (Más fordítás: Isteni kenyeret evett mindenki, eledelt küldött, hogy jóllakjanak)” (Zsolt. 78,23-25).

A kenyérhez pedig húst is adott az Úr: „Kérésükre fürjeket hozott, és mennyei kenyérrel tartotta jól őket” (Zsolt. 105,40).

Pál apostol így beszél a testi keresztényekhez: „És mindnyájan egy [és ugyanazt a] szellemi eledelt ették” (1 Kor. 10,3).

És a szellemi embernek kijelenti, hogy ezek: „… csak árnyékai [(szkia): vagyis itt: a jövendőnek az árnyéka, árnyképe, mint a valóságra homályosan utaló jel] a következendő [a jövendő] dolgoknak, de a valóság [(szóma): teljes lényetek, személyetek, az énetek] a Krisztusban van” (Kol. 2,17.

Ján. 6,33 Mert az az Istennek kenyere, amely mennyből száll alá, és életet ád a világnak [(koszmosz): a  teremtett világnak, a látható világnak].

Ján. 6,34 Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!

Ján. 6,35 Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere [ho artos ho zón: az az élővé tevő hatalom]; aki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha*

*Mert: „Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó [és örök életre szökellő] víznek kútfeje [és forrása] lesz őbenne” (Ján. 4,14).

Mert ez a prófécia is az Úr Jézusban teljesedett be: „Ímé, az Isten az én szabadítóm! Bízom, és nem félek (és nem rettegek); mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm! S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből” (Ésa. 12,2-3).

„És vezérel téged az Úr szüntelen, (kopár földön is jól tart téged, és) megelégíti egész lényedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy” (Ésa. 58,11).

És így folytatja az Úr: „Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is, kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet. Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, (és keresményeteket) és gyűjtött kincseteket azért, ami meg nem elégíthet (amivel nem lehet jóllakni)? Hallgassatok, hallgassatok reám, hogy jót egyetek, és gyönyörködjék teljes lényetek kövérségben (mert élvezni fogjátok a kövér falatokat). Hajtsátok ide füleiteket (figyeljetek rám) és jertek hozzám; hallgassatok (rám), és élni fogtok, és szerzek veletek örök szövetséget, Dávid iránt való változhatatlan kegyelmességem szerint” (Ésa. 55,1-3).

És hogy ki szólt aprófétán keresztül azt János apostolon keresztül jelenti ki a Szent Szellem: „Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. Aki hisz én bennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből. Ezt pedig mondja vala a Szellemről, amelyet veendők valának az őbenne hívők: mert még nem adatott a Szent Szellem; mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg” (Ján. 7,37-39).

Ján. 6,36 De mondám néktek, hogy noha láttatok is engem, még sem hisztek.

Ján. 6,37 Minden, amit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, aki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem [azt én nem küldöm el, és semmiképpen nem taszítom el].

Ján. 6,38 Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.

Ján. 6,39 Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.

Ján. 6,40 Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz őbenne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt az utolsó napon*

*És így folytatja az Úr Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet [(logoszomat): igémet] hallja [(akúó): és hallgat rá, megérti, és felfogja] és hisz annak, [(piszteuó): és bízik abban], aki engem elbocsátott [(pempó): elküldött] örök [az örökkévalóságon át tartó, vagyis természetfeletti] élete van. És nem megy a kárhozatra [vagyis (kriszisz) az ítéletre], hanem általment a halálból az életre. Én semmit sem cselekedhetem [és semmit sem vagyok képes tenni] magamtól. amint hallok, úgy [és a szerint] ítélek [(krinó): döntök, határozok], és az én ítéletem [(kriszisz): döntésem] igazságos [(dikaiosz): jogos, méltányos, pártatlan]. Mert nem a magam akaratát keresem [(theléma): nem a saját elhatározásomat követem], hanem annak akaratát [(theléma dzéteó): elhatározását kutatom, vizsgálom, törekszem, igyekszem követni], aki elküldött engem, az Atyáét” (Ján. 5,24.30.

Mert az az Isten akarata: „Hogy valaki [mindenki, aki] hiszen [(piszteuó): hitre jut] Őbenne, el ne vesszen [(apollümi): el ne pusztuljon, meg ne semmisüljön], hanem örök élete legyen [Őbenne] (Ján. 3,15).

Ján. 6,41 Zúgolódának azért a zsidók [(iúdaiosz): júdeaiak; judaisták] ő ellene, hogy azt mondá: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott alá.

Ján. 6,42 És mondának: Nem ez-é Jézus, a József fia, akinek mi ismerjük atyját és anyját? mimódon mondja hát ez, hogy: A mennyből szállottam alá?*

*Az Úr Jézust nem fogadják el Názáretben sem, erről így számol be Máté: „És [visszatért a saját városába, és] hazájába érve, tanítja vala őket az ő zsinagógájukban [a gyülekezés helyén], annyira, hogy álmélkodnak és [megdöbbenve; meglepődve, elámulva magukon kívül voltak a megdöbbenéstől, szörnyülködtek, és feldúltan] ezt mondják vala: Honnét van Őbenne ez a bölcsesség és az erők. [És honnan van csodatevő ereje]? Nem ez-é amaz ácsmesternek fia? Nem az ő anyját hívják-e Máriának (jelentése: keserűség, szomorúság), és az ő testvéreit Jakabnak [jelentése: sarokfogó vagy mást kiszorító, más helyébe lépő], Józsénak [jelentése: felmagasztalt], Simonnak [jelentése: meghallgatott] és Júdásnak [jelentése: akit dicsérnek; akiért hálát adnak]? És az ő nőtestvérei is nem mind minálunk vannak-e? Honnét vannak tehát ennél mindezek. [és honnan kapta mind e hatalmat]? És megbotránkoznak vala őbenne [és nem tudták őt elfogadni, és belebotolva tőrbe és csapdába estek]” (Mát. 13,54-56).

Márk bizonyságtétele: Az Úr Jézus feltámasztja Jairus leányát: „És (Jézus akkor) kiméne (és eltávozott) onnét, és méne az ő hazájába, és követék őt az ő tanítványai. És amint eljött vala a szombat, tanítani kezde a zsinagógában; és sokan, akik őt hallák, elálmélkodnak vala, mondván: Honnét vannak ennél ezek (és honnan veszi ezeket)? És mely bölcsesség az, ami néki adatott, (és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak) hogy ily csodadolgok is történnek általa? Avagy nem ez-é az az ácsmester, Máriának a fia, Jakabnak, Józsénak, Júdásnak és Simonnak pedig testvére? És nincsenek-e itt közöttünk az ő nőtestvérei is? És megbotránkoznak vala őbenne. Jézus pedig monda nékik: Nincs próféta tisztesség nélkül (és nem vetik meg a prófétát másutt) csak a maga hazájában, és a rokonai között és a maga házában. Nem is tehet vala ott semmi csodát, csak néhány beteget gyógyít meg, rájuk vetvén kezeit (Más fordítás. Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított). És csodálkozik vala azoknak hitetlenségén. Aztán köröskörül (sorra) járja vala a (környező) falvakat, tanítván” (Márk. 6,1-6).

Mert aki azt hiszi, hogy ismeri Őt, az így nyilatkozik: „De jól tudjuk, honnan való ez; mikor pedig eljő a Krisztus, (róla) senki sem tudja, honnan való” (Ján. 7,27).

Ján. 6,43 Felele azért Jézus és monda nékik: Ne zúgolódjatok egymás között!

Ján. 6,44 Senki [(údeisz): vagyis egyetlen egy férfi, vagy nő] sem jöhet én hozzám [(dünamai): mert nem képes rá], hanemha az Atya vonja [(helküó helkó): és vonzza] azt, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon [(eszkhatosz): vagyis az ember életének utolsó, végső napján].

Ján. 6,45 Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért [(ún): valóban] az Atyától hallott, és tanult [(manthanó): és megértette, amit tanult], én hozzám jő*

*Mert: „… szívet adok nékik, hogy megismerjenek engemet, hogy én vagyok az Úr, és ők én népemmé lesznek, én pedig Istenökké leszek, mert teljes szívökből megtérnek hozzám” (Jer. 24,7).

És megismétli az Úr: „És adok nékik egy szívet, és új szellemet adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testükből, és adok nékik hússzívet; Hogy az én végzéseimben járjanak és rendeléseimet megőrizzék és cselekedjék azokat, és legyenek nékem népem és én leszek nékik Istenök” (Ezék. 11,19-20).

És ezután már: „… nem tanítja többé senki az ő felebarátját, (sem egyik ember a másikat) és senki az ő atyjafiát, (sem ember az embertársát) mondván: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem” (Jer. 31,34).

Az apostol megismétli a próféciát, amely Krisztusban beteljessedett: És nem tanítja kiki az ő felebarátját és kiki az ő atyafiát, mondván: Ismerd meg az Urat; mert mindnyájan megismernek engem a kicsinytől nagyig” (Zsid. 8.11).

És az Úr gyermekeihez így szól az Úr: „És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok. És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne” (1 Ján. 2,20.27).

 „És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége” (Ésa. 54,13).

Ján. 6,46 Nem hogy az Atyát valaki látta, csak az, aki Istentől van [aki az Atya mellől származik], az látta az Atyát, [annak volt alkalma látni az Atyát]*

*Mert: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette [és nyilatkoztatta] ki Őt. [Ő hirdette meg félreérthetetlenül, és tette nyilvánvalóvá]” (Ján. 1,18).

Mózes kéri az Urat: „És mondá Mózes: Kérlek, mutasd meg nékem a te dicsőségedet. És monda az Úr: Megteszem, hogy az én dicsőségem a te orcád előtt menjen el (és elvonultatom előtted egész fenségemet), és kiáltom előtted az Úr nevét (és kimondom előtted az ÚR (JHVH=Jahve) nevét): És könyörülök (irgalmazok), akin könyörülök (akinek irgalmazok), kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Orcámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén (vagyis úgy, hogy életben maradjon). És monda az Úr: Ímé van (itt) hely énnálam; állj a kősziklára. És mikor átmegy (elvonul) előtted az én dicsőségem, a kőszikla hasadékába állatlak téged, és kezemmel betakarlak téged, míg átvonulok. Azután kezemet elveszem rólad, és hátulról meglátsz engemet, de orcámat nem láthatod (mert senki sem láthatja meg)” (2 Móz. 33,18-23)

A testté lett Ige – az Úr Jézus – kijelentése: „Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút (senki sem tudja, kicsoda a Fiú), csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki (és senki sem tudja, hogy kicsoda az Atya), csak a Fiú, és (az) akinek a Fiú akarja megjelenteni” (Mát. 11,27 és Luk 10,22).

És az Úr Jézus újra -és újra kijelemti az Atyát a Júdabelieknek: „Kiálta azért Jézus a templomban, tanítván és mondván: Mind engem ismertek, mind azt tudjátok, honnan való vagyok; és én magamtól nem jöttem, de igaz az, aki engem elküldött, akit ti nem ismertek. Én azonban ismerem őt, mert őtőle vagyok (tőle származom), és ő küldött (el) engem” (Ján. 7,28).

„Mondának azért néki: Hol van a te Atyád? Felele Jézus: Sem engem nem ismertek, sem az én Atyámat; ha engem ismernétek, az én Atyámat is ismernétek” (Ján. 8,19).

És az Övéinek: „Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt. Monda néki Filep: Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és az elég nékünk! Monda néki Jézus: Annyi idő óta veletek vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? Aki engem lát, látja az Atyát; mimódon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?” (Ján. 14,7-9).

 „Övé egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen (megközelíthetetlen) világosságban lakozik; akit az emberek közül senki nem látott, sem nem láthat: akinek tisztesség (és övé a tisztelet) és örökkévaló hatalom. Ámen” (1 Tim. 6,16).

Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istenből született, és ismeri az Istent” (1 Ján. 4,7)

És bár: Az Istent soha senki nem látta: Ha szeretjük egymást, az Isten (lakik bennünk, és) bennünk marad, és az Ő szeretete teljessé lett bennünk” (1 Ján. 4,12).

Ján. 6,47 Bizony, bizony mondom néktek: Aki én bennem hisz, örök élete [vagyis természetfeletti élete, az életnek egy más létezési formája] van annak*

*És így folytatódik a kijelentés: „Mert úgy szerette [(agapaó): Ez azt jelenti: magát teljesen odaadni, átadni, teljesen összekötni magát, eggyé válni] Isten e világot [(koszmosz): univerzum, a világegyetem, beleértve a lakóit is], hogy az Ő egyszülött [az egyetlen] Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne [a Fiúban], el ne vesszen [el ne pusztuljon], hanem örök élete legyen [(ekhó): örok életetet birtokoljon]. Aki hiszen [(piszteuó): hitre jut] Őbenne, el nem kárhozik [nem esik ítélet alá, vagyis nem marad a kárt hozó a (sátán) hatalma alatt]. Aki pedig nem hisz [(piszteuó): nem jut hitre, vagyis végleg elutasította Őt], immár elkárhozott [már ítélet alatt van; marad a kárt hozó a (sátán) hatalma alatt], mivelhogy nem hitt [(piszteuó): nem jut hitre, vagyis végleg elutasította Őt] az Isten egyszülött Fiának nevében [Isten egyetlen Fiában]” (Ján. 3,16.18).

 És: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged [nem hisz; nem engedelmeskedik] a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Ján. 3,36).

„Aki hisz az Isten Fiában, bizonyságtétele van önmagában. Aki nem hisz az Istennek, hazuggá tette őt; mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel bizonyságot tett Isten az Ő Fiáról. És ez az a bizonyságtétel, hogy örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1 Ján. 5,10-12).

Az Úr Jézus bizonyságtétele küldetéséről: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet (az én igémet) hallja és hisz abban, aki engem elbocsátott (elküldött), örök élete van; és nem megy a kárhozatra (ítéletre), hanem általment a halálból az életre.” (Ján. 5,24).

Mert: „Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz Őbenne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon” (Ján. 6,40).

Ján. 6,48 Én vagyok az életnek kenyere.

Ján. 6,49 A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.

Ján. 6,50 Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon.

Ján. 6,51 Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én (hús)testem, amelyet én adok a világ életéért.

Ján. 6,52 Tusakodának azért [és vitatkozni kezdtek] a zsidók [(iúdaiosz): júdeaiak] egymás között, [és ezt kérdezték]: mondván: Mimódon adhatja ez nékünk [enni] a (hús)testét, hogy azt együk?*

*Ugyanis a törvény kimondta: „És ha valaki Izráel házából, vagy a köztük tartózkodó jövevények közül valamiféle vért megeszik: ellene fordulok annak az embernek, aki a vért megette, és kiirtom azt az ő népei közül. Mert a (hús)testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. Azért mondtam Izráel fiainak: Senki se egyék vért közületek; a köztetek tartózkodó jövevény (és idegen) se egye meg a vért” (3 Móz. 17,10-14).

Ján. 6,53 Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának (hús)testét, és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.

Ján. 6,54 Aki eszi az én (hús)testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.

Ján. 6,55 Mert az én (hús)testem bizony [valóságos] étel és az én vérem bizony [valóságos] ital.

Ján. 6,56 Aki eszi [megrágja] az én (hús)testemet, és iszsza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban [mert az énbennem marad, és én őbenne].

Ján. 6,57 Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam.

Ján. 6,58 Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott  alá; nem úgy, mint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának [mert ez a kenyér másként hat, mint az atyáitok kenyere]: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké.

Ján. 6,59 Ezeket mondá a zsinagógában, amikor tanít vala Kapernaumban.

Ján. 6,60 Sokan azért, akik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?

Ján. 6,61 Tudván pedig Jézus ő magában, hogy e miatt zúgolódnak az ő tanítványai, monda nékik: Titeket ez megbotránkoztat [(szkandalidzó): tőrbe csal, elgáncsol, elbotlaszt, bűnre, elpártolásra, elégedetlenségre csábít, felháborít]?

Ján. 6,62 Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani [vagyis felemelkedni, felmenni] oda, ahol elébb [vagyis előzőleg] vala?!*

*Már korábban kijelnette az Úr Jézus, hogy honnan jött: „És senki sem ment [és jutott] fel a mennybe, hanemha az, aki a mennyből szállott alá [aki a Mennyből jött le], az embernek Fia, aki a mennyben van” (Ján. 3,13).

Mert az Úr Jézus a második ember, aki nem teremtetett, hanem Istenből születetett: „Az első ember földből való [porból formált], földi [és a porból alkották]; a második ember, az Úr, mennyből való, [mennyei]” (1 Kor. 15,47).

Ő: „… az egyszülött Fiú [Isten], aki az Atya kebelében van…” (Ján. 1,18).

Pál apostol bizonyságtétele: „Ez okáért mondja az Írás: Fölmenvén [(anabainó): felmegy, felemelkedik, felszáll] a magasságba... Az pedig, hogy fölment, mit jelentene mást, mint hogy előbb le is szállott a föld alsóbb részeire [hogy előzőleg le is szállt erre a földre]” (Eféz. 4,8-9).

Ján. 6,63 A Szellem az, aki megelevenít, [aki (dzóopoieó): életet ad, életre kelt], a (szarx: hús)test nem használ semmit: a beszédek [(rémák): a kijelentések], amelyeket én szólok néktek, Szellem és [halhatatlan] élet.

Ján. 6,64 De vannak némelyek közöttetek, akik nem hisznek. Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki elárulja [aki ki fogja szolgáltatni] őt*

*Hiszen az Úr Jézus: „… nem szorult rá (és nem volt szüksége arra), hogy valaki bizonyságot tegyen (vagy, hogy bárki tanúskodjék) az emberről; mert magától (és mert Ő maga) is tudta, mi volt (és hogy mi lakik) az emberben” (Ján. 2,25)

Már Dávid így prófétál az Úrról: „Az Úr (JHVH=Jahve) tudja az embernek gondolatait, hogy azok hiábavalók” (Zsolt. 94,11).

Ján. 6,65 És monda: Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám [(dünamai): senki sem képes rá hogy hozzám jöjjön], hanemha az én Atyámtól van megadva néki.

Ján. 6,66 Ettől fogva sokan visszavonulának [(aperkhomai): eltávoztak, és visszahúzódtak] az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.

Ján. 6,67 Monda azért Jézus a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni?

Ján. 6,68 Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde [(rémája): Igéje] van te nálad.

Ján. 6,69 És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia [az Istennek Szentje]*

*Máté bizonyságtétele így hangzik: „Mikor pedig Jézus Czézárea [jelentése: császári] Filippi [jelentése = a lovakat kedvelők városa /a lovak a testi erőt, vagyis az ember természetes erejét szimbolizálják/] környékére [vidékére, tartományába (mely Filep Királyról neveztetik)] méne [vagyis Filippi környéke felé haladt, és területére ért], megkérdé tanítványait, mondván. Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak [s kinek tartanak] az emberek? Ők pedig mondának: Némelyek Bemerítő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem [ki vagyok]? Simon

Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus [a Messiás; a Felkent], az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia [Jóna jelentése: galamb], mert nem (hús)test és vér jelentette ki ezt néked [és nem a hústest és vér fedte fel, nyilatkoztatta ki, és leplezte le előtted], hanem az én mennyei Atyám” (Mát. 16,13-17).

Az Úr Jézust csak kijelentés útján lehet felismerni. Erről így tesz bizonyságot Pál apostol, azt is kijelentve, hogy ezután már csak a Szent Szellem vezetésére támaszkodott, példát adva a mindenkorban élő hívők számára: „De mikor az Istennek tetszett, aki elválasztott [különválasztott; kiszemelt] engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által. Hogy kijelentse [kinyilatkoztassa; leleplezze] az ő Fiát énbennem hogy [jó hírként; örömhírként] hirdessem őt a pogányok [vagyis a nemzetek] között: azonnal nem tanácskoztam (hús)testtel és vérrel, [és azonnal abbahagytam, hogy húsra és vérre támaszkodjam (és mindjárt nem vetettem alá magam hústestnek és vérnek)]” (Gal. 1,15-16)

Ez a kijelentés szükséges ahhoz, hogy bemerítkezzen valaki. Erről tesz bizonyságot a Szent Szellem a szerecsen komornyik történetén keresztül is: „Filep pedig száját megnyitván (beszélni kezdett), és elkezdvén ezen az íráson (és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva), hirdeti néki a Jézust. Mikor pedig menének (és amint tovább haladtak) az úton, jutának egy vízhez; és monda a komornyik (vagyis az udvari főember): Ímhol a víz: mi gátol (és mi akadálya annak), hogy bemerítkezzem? Filep pedig monda: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelvén, monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállítá a szekeret; és leszállnak mindketten a vízbe, Filep és a komornyik (vagyis az udvari főember); és bemeríti őt” (Csel. 8,35-38)

Pál megtérése az Úr Jézussal való találkozása, és a Szent Szellembe való bemerítése után azonnal, mert így jön létre a hit azokban, akik meghallják a Szent Szellem kijelentését: „… prédikálá (és hirdetni kezdte) a zsinagógákban (Jézusról) hogy ő a Krisztus, az Isten Fia” (Csel. 9,20)

És: „Aki vallja, hogy Jézus az Istennek Fia, az Isten megmarad abban, és ő is az Istenben” (1 Ján. 4,15)

Ján. 6,70 Felele nékik Jézus: Nem én választottalak-é ki titeket, a tizenkettőt? És egy közületek ördög [(diabolosz): vádló, rágalmazó, hibáztató, félrevezető, ellenség, ellenálló; vagyis a Sátán].

Ján. 6, 71 Értette pedig Júdás Iskáriótest, Simon fiát, mert ez akarta [ez (melló:) készült] őt elárulni [(paradidómi): és kiszolgáltatni], noha egy volt a tizenkettő közül.