Pókhálós ablakok merednek rám
vakon a szakadt függöny mögül,
a cserepet rég elvitte már a
szél, a tartólécek közt átsuhan…
Nyikorgó csigalépcső
kanyarulataiban dohos egérlyuk tátong,
az idő mintha megállt volna a
nyirkos vakolaton…
Kopott létra álldogál az ódon
falnak döntve,
aminek derekán virágot
rajzolt a penész…
Belépek az utolsó, nehéz
faajtón.
A padlásszobát egyetlen,
repedt üveglapon keresztül
világítja meg a lebukó nap
halvány fénye,
eleven reménysugár a fakó
csendben…
A fény – élet!
Bezárt magány lakatját nyitja
fel,
szorosra húzott csuklya alá
merészkedik szelíden,
hogy kioldja a halál
köteleit.
A fény – szabadság!
Démoni munkatáborok,
hallgatag bányák mélyéből hív elő,
hogy életre vezessen a
görnyedt hátú kőfejtők rabszolgajármából.
A fény – látás!
Összekötözött kezekkel,
lábakkal ülnek itt a foglyok,
szótlan ajkakkal, mozdulatlan
tekintettel a halálos homályban,
rég járt lépcsőfokokon túl,
ahol a mulasztásokkal terhelt idő
hagyja csak ott kegyetlen
nyomait.
Azokat segíthetem ki e
megkövült börtönből,
akiket látok, akikhez
lehajolok, akikért átvágom magam
poron, penészen és ragacsos
pókhálón,
mert ez a fény a krisztusi szeretet!
Jézus a világ világossága!
Gyertek velem, elveszett
reménység foglyai!
2013. febr. 18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.