Egy belülről induló késztetés hajt, hogy
írjak. Közöljem gondolataimat, vázoljam céljaimat, tárjam fel különösebb
magyarázkodás nélkül élményeimet. Ez egy megfogalmazhatatlan ösztönzés. Sőt
inkább sürgetés. De miért? Hiszen már annyian leírták üzenetüket a világnak,
végelszámolásaikat a hozzátartozóknak, vallomásaikat szeretteiknek. Mind más és
más. Talán ezekből az őszinte sorokból jobban megismerhetünk valakit, mint
találkozásaink során.
Mennyi mindenről nem
beszélünk! Hány és hány futó érzés, belső lelki látás tűnik tova, amit nem
osztunk meg soha senkivel. Mennyi mindent rejt magában az emberi szív! S
mennyire mások lennének kapcsolataink, ha jobban megértenénk egymást! Ha
elfogadnánk másokat, ha nem gyanakvóan fürkésznénk a mellettünk élőt, ha belátnánk
végre, mennyire esendőek vagyunk mindnyájan! Ha Isten kegyelme nem tartana, már
régen eltévedtünk volna az élet útvesztőiben! ?Menthetetlen vagy, ó ember,
bárki légy, aki ítélsz! Mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod!? Hát
ki vagyok én? Isten Fia, Jézus Krisztus az életét áldozta fel minden emberért.
A legutolsóért is! Azért is, akit te, vagy én annyira nem tudunk elviselni, aki
buta, ellenszenves, erkölcstelen, büszke vagy gonosz. Mindegy. De neked és
nekem ugyanarra a kegyelemre van szükségünk, mint azoknak!
Hány és hány lélek van
telis-tele sérülésekkel! Mennyi szív hord kisebb, vagy mélyebb sebeket!
Megdöbbennénk, ha kifordítva látnánk őket! Nem kellene ezeknek így lenni! Ne
lássunk már mindenkiben ellenséget! Ne lássunk már mindenkiben vetélytársat!
Olyan rövid ez az élet! S milyen kevés időt töltünk azzal, hogy másoknak örömöt
szerezzünk! Nem tréfálkozásra gondolok, hanem valóságos értékekre. Egy kedves
szó, egy mosoly, egy bátorító vállveregetés, egy érdeklődő telefonhívás, egy
szál virág, vagy egy bevásárlás. Mióta élünk már, és még olyan keveset
szerettünk!
Harangoznak. Nemsokára lejár
az idő. A madarak elrepültek Délre, a fák hullajtják elsárgult leveleiket. S mi
van a szemedben? Mit látok, ha belenézek? Őszinte, nyílt, meleg tekintetet,
vagy óvatosan futkározó, menekülő, talán támadó gondolatokat?
Az őszi fuvallatra megremeg a
táj. Az elmúlás gondolatára megborzongok. Milyen rövid az élet? S a tartalma
vajon milyen súllyal bírna a mérlegen? Az alap maga Jézus Krisztus a kősziklám,
megváltóm, megtartóm. De amit ere építek, mennyire maradandó? Mennyire
értékálló? Ezen az építményen állva lelkemet és szellememet hogyan tudom
ünneplőbe öltöztetni?
Jézusra várva?
http://www.gutitunde.eoldal.hu/cikkek/egyeb-irasaim/irok___.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.