Carol Zenallis: AMIT NEM LEHET PÉNZEN MEGVENNI.

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Szilárd meggyőződésem, hogy a világon a legnagyobb csoda egy élet megváltozása.

Egykor George Zenallisé volt Akron (Ohio) legnagyobb és legdrágább éjjeli mulatója. Országszerte ismerték s tudták, hogy nagynevű sztárok lépnek fel nála. Egyike a legszeretetreméltóbb, legkedvesebb embereknek ezen a világon azok közül, akiket ismerek. Így könnyen megérthetjük, miért maradt George Shearing órák hosszat a klubban csak azért, hogy beszélgessen Georgesszel és a fiukkal csupán szórakozás végett. Carol Zenallis, csinos felesége mondja el, hogy az ő betegsége által hogy találta meg ő és George Istent.

Évekkel ezelőtt történt, mikor a prohibíciót eltörölték. George egyike volt azoknak, akik engedélyt kaptak mszeszárusításra. Vendéglőt és bárt nyitott „Brass Rail” név alatt Kantonban. Négy évvel később eladta, és két másik társsal együtt megvett egy másikat Massillonban. Parttól partig ismert volt a vendéglő. Később még több vendéglőt is vásárolt, végül a „Yankee Inn”-t Akronban.

Évek folyamán híres lett azért is, mert a legjobb szórakoztatókat szerződtette a mulatóban. A legjobb nevek fordultak elő. Az ő neve viszont arról lett híres, hogy a mulatók műsorait a legjobban tudja összeállítani.

Így volt Johny Rayvel is. Egy este bejött hozzá és állást keresett. George vásárolt neki frakkot, fizette a hotelszámláját és 75 dollárt adott neki hetenként a zongorázásáért. Később, mikor Johny tízezer dollárt, meg még többet is kapott hetenként, még mindig visszajött volna Akronba, hogy George klubjában játsszon. Visszaemlékezett a régi napokra.

George azzal dicsekedett, hogy az ő klubjai a legjobbak a városban. A közönség szemében szerencsés fickónak számított, de én mégis mindennél jobban szerettem volna, ha nem árul alkoholt. Ez tönkretette családi életünket. Nehéz alkohollal dolgozni és nem inni. George nagyon ivott. Mindenkivel ivott. Ha nem iszom a vendégekkel, haragszanak – mondta. És a cocktail-businessben nem ajánlatos ellenségeket szerezni. Az a tény, hogy engem elveszít, nem számított.

Heves vihar dühöngött. A járdánkon mentem. Az erős szél mindent összetört és a vízáradat olyan erős volt, hogy csaknem eltévesztettem a házunkat. Igen, ház volt a helyes kifejezés, mert kettő, megértő szerető férj és gyermekek kell, hogy egy ház otthon lehessen, és nekem csupán a gyermekeim voltak.

A gyermekeket felvittem a hálószobájukba és lefektettem, hogy ne lássák, mennyire félek. Mindig féltem, ha egyedül voltam, és a villámlás még jobban rémített. Mikor újra lementem az emeletről, hallottam, hogy ház szinte meginog a dühöngő viharos szélben. Valósággal hallani lehetett, amint a szegek csikorogtak a gerendákban. Telefonon felhívtam Georgeot. Halálfélelemben voltam. Kérlek, drágám – kértem remegő hangon – kérlek, gyere haza és légy velünk. A drót másik végén csend volt, csak a zene hangját és nevetgélést hallottam, ami mellette volt a bárban. Végre hallottam, amint mondja: semmi ok nincs a félelemre. Ki fél egy kis széltől? Ha veszély lenne, menj le a gyerekekkel együtt az alagsorba és bújjatok a nehéz acélasztal alá. „Kérlek...” egy villámlás hirtelen megszakította a kapcsolatot. A ház megremegett, amint a szél nekifeszült. Bevánszorogtam a szobámba, hogy egyedül töltsem el az éjszakát. A hálószoba közepén állva, félelemtől reszketve amint a villám átcikázott a függönyön, a legelhagyatottabbnak éreztem magam ezen a világon.

Senki se volt, akihez fordulhattam volna. Elkeseredésemben térdre estem: Ó, Theoma – imádkoztam (így szoktam meg gyerekkorom óta görögül. Azt jelenti: Istenem). Nem tudom, hallasz-e engem. Remélem, igen. Kérlek, védj meg minket.

Hirtelen visszaemlékeztem gyerekkoromra és a boldog időkre, amit a kis keresztyén misszióban töltöttem Clevelandben. Emlékszem, a lelkész azt mondta: Ha megtértél, tudod, hogy meg vagy váltva. Mit is jelent ez

a „meg vagy váltva?” Tovább imádkoztam. Theoma, taníts meg, mit jelent megváltva lenni. Kérlek, vezess minket olyan helyre, ahol együtt megtanulhatjuk ezt. Kérlek, segíts meg minket – segíts engem. Felállva térdeimről, eszembe jutott a Biblia. Az éjjeliszekrényre nyúltam érte és remegő kézzel nyitottam ki a fedelét és megláttam a dátumot: 1932. Ez volt az az év, mikor a misszióban voltam Clevelandben. Első ízben nyitottam ki, mióta férjez mentem, 11 év óta. Kérlek, Istenem, bocsáss meg nekem.

Különös nyugalom és béke szállt rám, és míg odakint a vihar dühöngött, ágyba mentem és tovább imádkoztam kérve Istent, mutassa meg nekem, hol kezdjek olvasni. A könyv kinyílt a Jelenések könyvénél, és én lapot lap után olvastam.

Nem tudom, meddig olvastam, de végül letettem magam mellé a könyvet, felkeltem és az ablakhoz álltam. Odakint, a villámok fényénél láttam, amint a magas topolyfák meghajolnak a szél ereje alatt. De már nem féltem a vihartól. Újfajta félelem vett erőt rajtam: a félelem attól, aminek jönnie kell. Kérlek, Istenem – suttogtam az esőtől csíkozott ablakon át – hozd haza Georget. Kérlek ...

Amint múlt az idő, nagy éhség támadt bennem a Biblia után. Reggel, mikor George már munkába ment, a gyermekek pedig iskolába, a konyhaasztalhoz ültem és olvastam. A történetek elragadóak voltak és gyönyörű Istennek tanításai. Ha egy különösen jelentős szakaszt olvastam, pirossal jegyeztem meg és kértem az Urat, tegye számomra érthetővé. Egy nap meglátogatott az anyám, aki buzgó görög ortodox volt. Carol – mondta – van a rádióban egy nő, aki nagyon jól ismeri a Bibliát. Hallgatnod kellene. Az igazságot tanítja.

Hogy hívják? – kérdeztem. Kathrin Kuhlman. – Nem tudtam akkor, hogy ez a következő lépés volt Istentől az imámra.

Másnap reggel vasaltam a konyhában, mikor eszembe jutott, mit ajánlott anyám. Bekapcsoltam a rádiót és megkerestem Kathrin Kuhlmant. Ez a hang lett állandó barátom és lelki tanácsadóm. Minden reggel olvastam a Bibliát és hallgattam őt.

Miss Kuhlman mindig azzal kezdte, „mindegy, mi történik veled, mindegy, mi a problémád, ameddig Isten a trónján ül, hallja az imádat és válaszol rá, és

ameddig a Benne való hited érintetlen, minden, ami jönni fog, jó lesz”. Így hát Hozzá fordultam (Theomához), Istenemhez, Róla olvastam. Hozzá beszéltem. Hagytam, hogy szóljon hozzám Igéje által: megváltoztatta az életemet. De életemben egy dolog volt, ami változatlan maradt: az egészségem.

Fiatalasszony koromban komolyan megsérültem egy baleset alkalmával, ami elgörbítette a gerincemet. Az évek múlásával mind rosszabb lett, és a gyermekek születése után fokozatosan deformálódtam. A bal csípőm két hüvelykkel magasabban volt, mint a jobb, és a lapockám kiállt. A hátam és a vállam merev volt, és a fejemet nem tudtam megfordítani anélkül, hogy a vállamat is ne csavarjam el. Néha olyan elviselhetetlen fájdalmaim voltak, hogy alig álltam ki. Aztán jött a végső csapás. Az ízületeim kezdtek megdagadni. Bokám, csuklóm, térdem, minden mozdulat fájdalmas volt. Egy idő múlva a fájdalom olyan komoly lett, hogy nem tudtam becsukni a kezemet. Végül is megvizsgáltattam magamat az akroni klinikán. Az orvos mindkettőnket behívott és elmondta vizsgálata eredményét. Reumás bántalmak – mondta, és csóválta a fejét. Aztán

Georgehoz fordult: Sohase gyógyul meg. Az én feleségemet is ugyanezzel ápolják itt a klinikán, tolószékre kárhoztatva.

Mit ajánlhat ön? – dadogta George. Nincs valami, amivel segíthetne?

Azt mondtam, hogy ha csak valami csoda nem történik, az ön felesége is úgy lesz, mint az enyém. Kábultan álltunk ott. Az én lelkemben megnyugvás volt: vagy élni, vagy meghalni Isten kezében. De George még mindig kibúvót keresett. Kérem, doktor. A pénz nem számit. Nem tudna tenni valamit a feleségem érdekében? Az orvos éles pillantása elvágta George reménységét a pénzben. Hadd magyarázzam meg – szólt. A világ minden pénze nem tudja visszaadni az ön feleségének az egészségét. Vége. Csak annyit tehetünk, hogy enyhítjük a fájdalmait.

Megrettentem, s ebben a pillanatban nagyon sajnáltam Georget. Még sohase állt ilyen probléma előtt. Eddig mindig megtalálta problémáiból a kiutat. De most más volt. Le tudtam olvasni az érzelmeket, ami szép, görög arcán világosan tükröződött: harag, félelem, és végül elkeseredés. Az én szívem jobban fájt érte, mint az övé énértem. Tulajdonképpen semmije sincs: mulatócimborái, show görljei és a sok pénz mind hiába volt. Nem számított.

A valósággal való szembeállítás velejéig megrázta. Azt hittem, hogy az orvos diagnózisa meglágyítja, de ehelyett megkeményedett Istennel szemben. Mind jobban belemerült az üzletbe. Ami engem illetett, nekem legalább megvolt Isten. Alig vártam, hogy hazaérjek és elővegyem a Bibliámat és imádkozzak. Mikor olvastam a Bibliát, felemelt és megrázott. Milyen boldogok voltak azok az emberek, akiket jézus meggyógyított!

Egy reggel korán George velem és anyámmal együtt ült a konyhában és hallgattuk a rádióban Kathrin Kuhlmant. Egy nőről beszélt Massillonból, aki rákból gyógyult meg. Ha Isten meg tudta gyógyítani őt, engem is meg tud – gondoltam. Az asztalon át Georgera néztem, aztán mamára. Nem megyek arra az operációra a gerincemmel – mondtam, arra gondolva, amit a doktor mondott, hogy egy műtét esetleg javíthatna az állapotomon. Isten meg fog gyógyítani. George furcsán nézett rám.

A változás nem az én testemben volt, mely fokozatosan rosszabbodott. A változás a magatartásomban volt. Nagyobb volt a türelmem, megértésem és együttérzésem. És bár George pokoli élete néha rám tört úgy, hogy majd megszakadt a szívem, még mindig szerettem és állandóan imádkoztam érte.

Sohase felejtem el a változás első jelét, amit Georgeon láttam. Egy napon felhívott a klubból: a te prédikáló hölgyed a jövő héten a városban lesz – mondta. Azt gondoltam, meg kell próbálnod elmenni az egyik összejövetelére. Kathrin Kuhlman Akronban? Biztos vagy benne? Igen. A mai újságban olvastam. Persze, én nem tudok elmenni, de gondolom, elvihetnéd a gyerekeket. Esetleg a mamád is veletek mehetne.

Túlságosan csodálatosnak látszott, hogy megértsem. Nemcsak hogy én hallgathatom miss Kuhlmant személyesen, hanem mert Georg felhívott és megmondta ezt nekem. Ez nagy lépés volt Georgetól.Köszönöm, Theoma! Köszönöm, Istenem! – imádkoztam.

Miss Kuhlman szolgálata alatt Akronban történt velem valami. A szellemi életemben éreztem valamit. Teljességet, kielégülést éreztem, ami azelőtt sohase

volt. A zenét hallgatva a csodákat látva, Isten igéjének prédikálását hallgatva –, mindez nagyon tetszett. Ez volt, amit kerestem!

Az akroni összejövetelek utáni hetekben George nagyon figyelt engem. Tudtam, hogy látja rajtam a változást. Mindketten a görög ortodox egyház tagjai voltunk. A gyermekek és én sokszor vettünk részt istentiszteleteken vasárnap, de George csak a nagy ünnepeken jött el. Mégis állandóan azért imádkoztam, hogy George vigyen el engem miss Kuhlman összejövetelére Youngstownba.

Aztán egy nap George bejött a konyhába, mikor a reggelit készítettem és azt mondta: Fogadjunk, hogy szeretnéd, hogy elvigyelek Youngstownba a prédikáló hölgyedet hallani. Nem tudtam válaszolni. Túlságosan csodálatos volt. Csak annyit tudtam megtenni, hogy megfogtam a kezét és ránéztem a könnyeimen keresztül. Magunkkal visszük a gyerekeket is vasárnap – mondta.

Ez volt a sok közül az első vasárnap, mikor megtettük a hatvan mérföld utat Akrontól Youngstownig, hogy részt vegyünk az összejövetelen. George látta, hogy boldoggá tett. És bár tudtam, hogy csak azért teszi, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, reméltem, hogy hatással lesz rá és megváltozik. – És valami történt George lelkében. Nagyon kezdetleges volt. De mindinkább elégedetlen volt az életmódjával, és mindinkább csodálkozott azon, ahogy Isten ereje működött miss Kuhlman szolgálatain.

Hat hónap múlt el. Az éjjeli klub (mulató) működött, a szórakoztatók jöttek és mentek, és George azt gondolta, hogy a pénz a legfontosabb a világon. 1953. januárjában az utolsó szombaton Artie Shaw csatlakozott a klubhoz, és George különösen fáradtnak érezte magát, mikor hazajött. Az utak nagyon síkosak. Lehetetlenség lesz holnap Youngstownba mennünk – mondta.

Hittel imádkoztam, tudva, hogy Isten elolvaszthatja a jeget, ha akarja, hogy elmenjünk. És megtette – valami nagyon különleges oknál fogva.

Az auditórium tömve volt, és nekünk külön ülőhelyeket kellett behelyezni. George két sorral előttem ült Billel, második fiunkkal az ölében. Gus (az idősebb) és Pattié (aki csak másfél éves volt) velem voltak.

Mikor a hívás elhangzott, szokatlanul sokan válaszoltak rá. Nem értettem, miért mennek előre olyan sokan, mert abban a hitben voltam, hogy az oltárhoz hívás csak ateistáknak szól, vagy akik nagy bűnt követtek el. Akkor miss Kuhlman visszament a mikrofonhoz és azt mondta: az oltárhoz hívás azoknak szól, akik még nem születtek újjá, azoknak akik még sohase vallották meg szájjal, hogy hisznek Jézus Krisztusban és személyes Megváltójuknak fogadják el. Lehet, hogy önök valamelyik egyházhoz tartoznak. De ha még sohase fogadták el személyes Megváltójuknak, akkor ez a hívás önöknek is szól. Egyenesen ültem a helyemen. Jól hallottam? Ó, Theoma, nem tudtam, hogy el kell fogadnom Jézust Megváltómnak! Megyek, és azonnal megteszem.

Felvettem Gust és Pattiét, és elindultunk. Mikor odaértünk, ahol George ült, megérintettem őt és azt mondtam: Drágám, menjünk, és fogadjuk el Krisztust. Ne most – mondta, megrázva a fejét és egyenesen előrenézve. Te menj, ha akarsz. Az emelvényre vezettek minket és letérdeltünk egész messze egy sarokban. Gus és a kis Pattié különösen néztek rám, és én suttogtam: Miss Kuhlman a másik oldalon levőkért imádkozik. Most itt az ideje, hogy kérjük Istent, bocsássa meg a bűneinket. – Lehajtottam a fejemet és imádkozni kezdtem őszintén elsorolva a bűnöket, amik eszembe jutottak, és kértem a bocsánatot. Ó, Istenem – imádkoztam – ha elfelejtettem valamit, kérlek, bocsáss meg. Szeretném, ha mindent megbocsátanál.

Hirtelen egy férfi hangját hallottam. Imádkozott. Még sohase hallottam ilyen őszinte, szép hangot. És a szavak .. Azért imádkozott, hogy Isten bocsásson meg mindent, amit elfelejtettem. Ijedten néztem fel, s végül kényszerítve éreztem magam, hogy megnyissam a szememet. Ruhája ragyogó ezüstszürke volt és az arca – olyan volt, mint Krisztusé. Nagyon magasnak látszott. – Hirtelen átvillant agyamon mindaz, amit aláhúztam a Szentírásban. Olyan volt, mint a villámlás. Aztán zúgott a szél. Mind hangosabb és hangosabb lett.

Odafordultam Gushoz: Hallod, hogy zúg a szél? – csodálkozva nézett rám: Nem mama! Csak figyelj! Én hallom. Nézzük, nincs-e nyitva valahol az ablak? A kis Gus közelebb húzódott hozzám. Nem, mama, nincs szél, és nincs nyitva az ablak.

Akkor Isten ereje szállt reám. Izzadni kezdtem. Próbáltam visszatartani, de abszolút nem tudtam uralkodni magamon. Akkor hallottam, amint miss Kuhlman azt mondja: Ez valóság! És hirtelen hozzám jött és így szólt: Ez Isten! Egész mellém jött és kezét gyengéden a fejemre tette és imádkozni kezdett. Nagy békesség volt, nagy békesség. Dicsőséges béke. Minden hang elhalkult és csak a szél zúgását hallottam és arcom előtt láttam Jézus nevét, ami úgy jelent meg, mint egy létra, amely a mennyekig ért: Jézus, Jézus, Jézus, Jézus!

A szolgálat után találkoztam Georgeval a helyén. Úgy láttam, zavart és izgatott. Nem akart hangosan beszélni róla, ez mindig sértette Georget. Igen – mondta, láttam, hogy valami élményed volt. Ez nagyon helyes, de nem nekem való... Carol, én nem vagyok hajlandó hipokritává válni. Én egyszer már megszülettem, és nem látom szükségesnek, hogy újra szülessek. Ez épp olyan egyszerű, mint az. De én biztos voltam a dolgomban. Teljesen lehetetlen, hogy George látogassa a szolgálatokat és mégis ugyanaz maradjon, ha hallgatta az evangéliumot. Megvizsgálta az életét úgy, mint azelőtt soha máskor. Lassan rájött, hogy eddig olyan hitben élt, amit maga csinált magának ebben a világban.

A következő két év folyamán gyakran emlegette a poklot, amit ő maga kreált magának és nekünk. Mit használ, ha az ember sok pénzt keres és elveszti a családját és a lelkét? – dörmögött egy éjjel. De közben miss Kuhlman irodájába imakérelmeket küldtem, és vártam azt az időt, mikor a Szent Szellem be fog törni az életébe. Aztán 1955-ben egy délután korán hazajött. Egész beteg vagyok tőle – mondta, keresve a szavakat, amivel kifejezhetné magát.

Mire gondolsz? – kérdeztem.

Arra, hogy beteg vagyok magamtól és attól az élettől, amibe belekerültem. És Carol – mondta, mindkét kezét a vállamra téve – ha velem maradsz, én leszek a legjobb férj és apa ezen a világon. Szemei őszinték voltak, telve könnyekkel, mikor folytatta. El akarom adni a klubot. Igazán nem érdemes mindent elveszteni, ami értékes csak éppen azért, hogy dollárt csináljon az ember. Torkig vagyok a szesszel és mindennel, ami vele jár. Más ember akarok lenni.

És George „más” ember lett. Még hosszú utat kellett megtennie, míg egészen átengedte magát Istennek, de már úton volt felé.

Egy régi ismerőse megtudta, hogy eladja az üzletét és felajánlotta neki a vezetői állást, összegben nagy veszteség volt és radikálisan át kellett szerveznünk az életmódunkat, de George azt mondta, hogy megérte, hogy tisztán mehet ágyba éjszakánként. A dolog nem ment könnyen. Régi ismerősei be-bejöttek a vendéglőbe, ahol italkeverő volt, és itallal kínálták.

Gyere, George – csábították – igyál a pajtásaiddal. De George sohasem hagyta magát. Idővel a régi „pajtások” megértették, hogy őszintén mondja és abbahagyták a csábítást.

A gyermekekkel együtt azért imádkoztunk, hogy végre határozzon. Bár ilyen radikális változáson ment át, tudtam, hogy az élete még mindig üres. Megtisztította az életét, de ez még nem volt elég. Nem engedte, hogy Jézus Krisztus belépjen az életébe és teljesen felülvizsgálja azt. Az én reumám rosszabbodott, és én visszaemlékeztem a doktor feleségének tolószékére; tudtam, nemsokára én is olyan leszek. A csuklóimban levő kálciumlerakódások nagyon fájdalmasak voltak, és egyedül forró borogatások és melegítőpárna

szereztek enyhülést.

1957. augusztusában volt, áldott nap a mi számunkra ma még inkább, mint ahogy akkor felismertük. Úton voltunk Youngstown felé, mikor George azt kérdezte: Hogy történik tulajdonképpen? Miről beszélsz? Hogyan gyógyulnak meg az emberek? Nem tudom – mondtam. Azt hiszem, Isten kegyelme és szeretete munkálja.

Háromnegyed 11-kor érkeztünk meg, s az auditórium már zsúfolva volt. Csak a balkon alatt találtunk állóhelyet, jól hátul. Miss Kuhlman imádkozott a betegekért és hallottuk, hogy azt mondja: Valaki gyógyulást nyert a gerincében. Meg is ismételte. Majd lejött az emelvényről és a középső rész felé mutatott:

A Szellem tanúbizonyságot tesz, hogy a gyógyulás a vállak között van.

Odafordultam Georgehoz és azt suttogtam: Ó, bár én gyógyulnék meg!

Ő megfordult és így szólt: Akkor miért nem kéred ezt az Úrtól?

Nem tudtam hinni: George szellemi tanácsot ad nekem! Persze – dadogtam. Mi is az én bajom? Felemeltem a kezemet és csendesen azt mondtam: Uram, én akarom elfogadni ezt a gyógyulást. Behunyt szememmel láttam Isten Szellemét, mint tiszta fehér rudat, mely lassan, magasan a terem felett az emelvénytől a balkon felé vonul. Mi a balkon alatt álltunk és én láttam, amint eltűnik felettünk. Tovább álltam kinyújtott karokkal, készen elfogadni, amit Isten adni akar nekem. Aztán, mikor pontosan felettem volt, hirtelen nagy, túláradó öröm töltött el, ami a szívemet valósággal égette. Kiáltani akartam. Énekelni akartam. Pillanatok alatt azonnal tudatában voltam, hogy meggyógyultam, a gerincem többé nem görbe, és nincs ízületi gyulladásom. Dicsőség Istennek! – folyton ezt ismételgettem. George szorosan átölelt. Történt valami csodálatos veled? – Carol?

Az úton hazafelé konstatáltam, hogy be tudom csukni az ujjaimat az öklömbe, amit már évek óta nem tudtam megtenni. A hátam és vállaim nem fájtak. Ez tagadhatatlanul az Úr munkája volt, az Úr erejéből.

Két hét múlva újra el tudtunk menni Youngstownba. Mikor miss Kuhlman hívta azokat, akik el akarják fogadni Krisztust, Georgera néztem. Az arca eltorzult a kíntól, ahogy az ellenálló erők küzdöttek a győzelemért Meghajtottam a fejemet imára: Ó, Theoma, add, hogy győzzön! – Mikor felemeltem a fejem, nem volt a helyén. Később megláttam. Ott volt az emelvényen, alázatos bűnbánattal térdelve, elfogadva Krisztust Megváltójának. Ez nem hiábavaló Ígéret volt, nem bújócskázott Istennel, nem volt képmutatás. Egyszerűen átadott mindent Jézus Krisztusnak.

George hazajött.