Aaron Jacob: ÉBENFA PORTRÉ

Ragyogó mosolya felejthetetlenné tette. Csaknem extázisban volt, mikor felém jött, és én tudtam, hogy valami csodálatos történt.

Aaron Jacobs afrikai, akinek valódi neve Haruhah Yakubua s a politikai tudományok instruktora Ahmadu Bello egyetemen Zariában, Nigeriában. 1966-ban egyike volt annak a két küldöttnek, akik csereként az USAba jöttek, hogy a pittsburghi egyetemen politikai tudományos előadásokat hallgassanak. Kevéssel Nigériába való visszatérése után feleségének, Joannenak fia született, Emmanuel.

1901-ben a szudáni belmisszió Patigi faluba küldött (nyugati Nigéria) valakit, hogy az afrikaiaknak Jézusról beszéljen. Ez a misszionárius, akinek Láng volt a neve, felvette a munkát a nagyobb részt muszlim lakosság közt, akik azonban mind ellenségek voltak. Száz mérföldekre ő volt az egyedüli tanúja Krisztusnak.

Senki se tudja biztosan, hány évig dolgozott ezen a terméketlen talajon, mielőtt visszatért az Egyesült Államokba és meghalt.

Nehéz volt a magvetés a szántatlan talajon, be nem fogadó szívekbe. A nagyapám egyike volt azoknak, akik megtalálták Krisztust Láng tiszteletes Istenbe vetett hite által. Nagyapám hirdetője lett az evangéliumnak. Dacára, hogy meghalt, mikor én ötéves voltam, élénken emlékszem, hogy gyakran ment a vad vidékre, hogy prédikálja a megváltás üzenetét. Hajmeresztő

históriákkal tért vissza a bush-népek és vadállatok közül. De nemcsak a bushok között prédikált, otthon is bizonyságot tett. Teljes családja, beleértve apámat és annak fivérét, keresztyén volt.

Nigériában tradíció volt, hogy a legöregebb fiú a nagybátyjával él együtt. Így az idősebb testvérem halála után én örököltem az idősebb fiú jogait és elmentem hazulról, hogy nagybátyám farmján éljek Patigi környékén. A nagybátyám nagyon szeretett engem és utánajárt, hogy felvegyenek az egyetemre. Ott politikai tudományokat tanultam, majd ösztöndíjasként kiküldtek az USA-ba, hogy Pittsburghban egyetemi tanulmányokat végezzek.

Nagyon örültem, hogy Amerikába jöhetek nemcsak a tanulmányi alkalom miatt, hanem mert nagyon magasra értékeltem Amerika szellemi életét. A misszionáriusok, akik Láng tiszteletes után jöttek, mély szellemi életet éltek. Ők tanítottak engem Jézus Krisztusra és a családom szellemi életét is alkalmatos módon szolgálták. Azt hittem, hogy az amerikaiak mind olyanok, mint a misszionáriusok voltak. Nagy reményekkel készültem ide jönni, ahol milliónyi mélyen vallásos keresztyén él.

Az a nap, mikor feleségemmel együtt megérkeztünk az Egyesült Államokba, életem legboldogabb napja volt. Mint a politikai élet tudósa, a nemzet haladását tanulmányoztam kezdettől fogva. Ismertem az alapító atyák történeteit, a zarándoklásokat, akik ezekre a partokra jöttek vallásos meggyőződéssel, hogy

szabadságban és igazságban szolgáljanak. Tanulmányoztam az okmányokat, amelyek a nemzet uralmát szabályozták – a függetlenségi nyilatkozatot, a konstitúciót. Olvastam a nagy termekről, amelyekben tudást szerezhet az ember merész felfedezésekről és meghatott, hogy a pénzérmékbe ez van vésve: Istenben bízunk.

Olvastam Amerika nagy prédikátorairól, megtudtam, hogy az egyetemek először az istenség tanulmányozására lettek alapítva, hogy fiatal prédikátorokat képezzenek ki bennük. Milyen buzgósággal jöttem én ide tanulni, ilyen keresztyén atmoszférába. Innen már csak a mennyország következik.

Nem tudtam, hogy Amerika mindettől már nagyon messze távolodott. A szabadságból kicsapongás lett, a világiasságot jobban becsülik, mint a szentséget. Materializmus, érzékiség és erkölcstelenség uralkodik az életben. Hamar felfedeztem, hogy álbölcselkedéssel igyekeznek természetes magyarázatot adni minden jelenségre, ami Istent emberré és az embert Istenné teszi. Kevés alapot találtam, ami Istenre támaszkodik, és kevés felebaráti szeretetet. Álmaim és reményeim az agnoszticizmus és ateizmus kovakemény sziklájába ütköztek.

Tény az, hogy egyik se volt az az út, amit én feltételeztem. A professzoraim és a körülöttem levők legtöbbje éppen nem voltak az a típus, amivel én Amerikában találkozni akartam és bizony egyik se volt olyan, mint a misszionáriusok, akiket Afrikában megismertem. Krisztust sem nem fogadták el, sem nem becsülték. Az

erkölcstelenség nyíltan virágzott és a templomok inkább mauzóleumok voltak, mint az élő Isten imádásának szentelt központok. Szellemileg elszigetelve éreztem magam. Röviden, nagyon kiábrándult voltam. Miért nem figyelmeztettek engem erre a misszionáriusok? Vissza szerettem volna menni Afrikába, mert aki nincs hozzászokva, éppen annyira van egy anyagias és fejlett, felvilágosult nép között, mint egy dzsungeljáró gépkocsi az elmaradott és primitív körülmények között. Úgy gondoltam, ha pogányok között kell lennem,

inkább az otthoniak közt lennék.

Néha így imádkoztam: Istenem, miért engedted, hogy ebbe az országba jöjjek?

Isten tudta, mit csinál, én nem. Írtam misszionárius barátaimnak Afrikába és megírtam, mennyire csalódtam. Nem sokkal ezután látogatót kaptam Pittsburghban, egy keresztyén férfit. Ő összeköttetésben volt a

misszionáriusokkal, és kérték, látogasson meg engem, hogy megtudjam, van valaki, aki törődik velem, és azzal, ami velem történik. Körülbelül ebben az időben egy hölgy Joannenak egy példányt adott a „Hiszek a csodákban” c. könyvből. Elolvasta és nagy hatást tett rá. Ez olyan hely, ahová nekünk el kell mennünk – mondta, és a Carnegie Hallban tartott szolgálatokra gondolt.

Komolyan elleneztem. Nyolc hónapig ellenálltam Joanne kívánságának, hogy elmenjünk a csodaszolgálatra. Végül mégis beleegyeztem. Talán ott megtalálom a megelevenítő erőt, ami hiányzik a szellemi életemből.

Megtaláltam. A szolgálat közepén miss Kuhlman pontosan a mi környékünkre mutatott és azt mondta: Van ott két személy, akik éppen most meggyógyultak. Az egyiküknek a háta beteg. Fogadják el gyógyulásukat Jézus Krisztus nevében. Hirtelen visszaemlékeztem. Rólam volt szó. Olyan régen, hogy már el is felejtettem, illetve már hozzá is szoktam, megsérült a hátam egy futballmeccsen még Nigériában. Tizennégy év óta egyik kórházból a másikba mentem, hogy gyógyulást találjak állandó fájdalmamra. Az orvosok azt mondták, hogy meg kell tanulnom ezzel együtt élni, és ettől fogva sohase voltam fájdalommentes. Hozzászoktam, hogy állandóan jelen van. Rá se gondoltam addig, míg miss Kuhlman azt nem mondta, hogy valaki meggyógyult. Nevetséges. Nincs azonnali gyógyulás, és nem tudom elképzelni, hogy éppen velem történne meg ilyen – gondoltam. Különös forróságot éreztem a gerincemben. Nem – mondtam magamban – nem lehetséges, hogy a Szent Szellem ereje legyen. Egy bizonyos alakja a hipnózisnak. Végül is nem tudtam többé ellenállni. Olyan volt, mintha egy hang szólna hozzám: te vagy, te vagy. Az Úr meggyógyított téged. És mielőtt tudatában lettem volna, máris talpon voltam és az emelvény felé mentem. A fájdalom, ami évek óta állandó kísérőm volt, elmúlt. Akkor megértettem, hogy az egyedüli mód, amely által az Úr ki tudja nyilatkoztatni

magát számomra, az hogy megérintette a testemet.

 Tudta, hogy első kapcsolatom hitetlenekkel volt. Tudta, mennyire csalódott voltam. Tudta, hogy elbátortalanodtam, megüresedtem, beteg voltam. Most érzem, hogy az Úr azért hozott ebbe az országba és engedte, hogy csalódásokon menjek keresztül, hogy pontosan ezt éljem át. Mert nemcsak a hátam gyógyult meg, hanem új perspektívát nyertem Isten hatalmas erejéről.

Ezután visszatértem Nigériába, ahol az egyetemen tanítok. Az én népemnek többre van szüksége, mint politikai tudásra. Ebben a háborúktól dúlt országban, ahol testvér testvér ellen harcol és zsoldos katonák pénzért gyilkolnak, meggyőződtem, hogy csak Isten hatalma menthet meg bennünket.

Ezrek, milliók vannak, akik sohase hallottak a megmentő kegyelemről. Bárcsak eljönne népünkhöz, országunkba Kathrin Kuhlman, nagyon nagy szükségünk volna arra, amit nekünk adhat, Jézus Krisztusra! S ha nem tudna eljönni megígértem az Urnak, hogy nagyapám nyomdokaiba lépek és az evangéliumot, Jézus Krisztust elviszem népemnek, mert ez az ő egyedüli reménységük és biztonságuk.