A kíváncsi borsószemek (Tanmese)

Készítette: Győzedelmes Gyülekezet

Az egyik házban szegény özvegyasszony lakott hat kisgyermekével és nem csillapodó szívfájdalmával: férjét örökre elvette tőle a háború. A másik házban viszont gazdag, de végtelenül fukar parasztember élt, vele egykutya feleségével, és igen rossz, macskanyúzó fiacskájával.

Egy reggelen így panaszkodott férjének a gazdag ember felesége:
- Igen sok borsónk termett. Ki kellene fejteni, de egyedül nem győzöm. Ha meg hívok valakit e munkára, segítségül, ebédet is kér, meg pénzt is.

Férje nagyot horkantott a "pénz" szóra, vásott gyerekük pedig gúnyosan megjegyezte:
- Hívd át a szomszédunkat, azt az Olcsómarcsát!
- Igaz is! - kapott rajta az asszony. Áthívom!

Fejtették a borsót. Szaporán járt az özvegyasszony keze, a gazdag szomszéd feleségének viszont inkább csak a szája. Amikor készen lettek, az özvegyasszony nem kapott mást, csupán néhány szem krumplit, meg a borsóhéjakat. Azzal biztatták, hogy a száraz borsóhéj igen jól ég a tűzön. No fukarság - fukarság, de ez csúnyán kutyaság!

Hazament az özvegyasszony, begyújtott a kályhába, és a borsóhéjakat rádobta a tűzre. A gyerekek kíváncsian nézték. Néhány percre gyönyörű, varázslatos fény született. Még a gazdag ember házába is átvillant. Ott az egyik borsószem perdült, fordult, és így kiáltott a többiekhez:
- Morgó korsó, kandi borsó! Az én nevem Kíváncsi Fáncsi, de tudom, hogy ti is kíváncsiak vagytok erre-arra! Gyertek, kukkantsunk át a szomszédba, nézzük meg mint ég a tűzben régi, elkopott, levetett ruhánk!

Átgurult a sok-sok borsószem az özvegyasszonyhoz, mind. Megtelt ott borsóval fazék, zsák, láda. Az özvegyasszony meglepetésében széttárta karjait. A gyerekek visítottak, ujjongtak örömükben.
A gazdag ember, meg a felesége viszont igencsak mérgelődött mindezen. Mégsem merték visszakövetelni a borsót, sőt, még a történetet másnak elmesélni sem. Féltek: kinevetik őket a falubeliek, gúnynevet ragasztanak rájuk. Ki akar Gurulóborsó János vagy Jánosné lenni?!

Eljött a tél és vele a disznóölés ideje. Tanakodott a gazdag ember, meg a felesége. Kiket is hívjanak az ilyenkor adódó sokféle munkára, így többek között a kolbász- és hurkakészítéshez?! Fiacskájuk, aki leckeírás helyett éppen a szomszéd ház galambjaira lövöldözött csúzlijával, megjegyezte:
- Azt az Olcsómarcsát a szomszédból mindenképpen hívjátok át! Most ledolgoztathatjátok vele a borsó árát!

Sok szép, büszkén dagadó májas- és véreshurka, meg kolbász készült aznap a gazdag ember házánál. A szomszédból áthívott özvegyasszony keze járt a legszorgosabban. Estefelé azonban csak egy falatnyi májas- és véreshurkát kapott, meg félfogra sem elég kolbászt. Mint osztja el otthon a sok éhes szájnak?! Ezen még a padlásablakon kikandikáló pajkos manócska is eltűnődött!
Ám kiderült: csodatöltelékes lehetett a kolbász, hurka, mert hazáig tartó útja nem volt több harminc lépésnél, de azalatt mindegyik disznóbólvaló hatalmasra megnőtt, nem is fért el teljesen a kosárban. Örültek a gyerekek, máris sült a hurka, kolbász, jóllakhattak.

A gazdag ember házánál szintén csoda történt, de ellenkező irányú. Minden hurka, kolbász, disznósajt, sőt, szalonna, sonka olyan kicsire zsugorodott, hogy nem lett volna elég egy tehetősebb egérlány lakodalmi lakomájára sem.

Mindezek láttán nagyot ugrott a gazda, pulykavörös képpel mérgelődött:
- Ördög rázza ezt a házat?! Honnét ez a rossz varázslat?!
Felesége egy szót sem tudott kinyögni, csak lehanyatlott az ágyra. Ám mit tehettek? Még jó, hogy rajtuk kívül senki sem látta a dolgot. Hej, mesélgetnék most a faluban, gúnynevet akasztanának a nyakukba! Ki akar Minihurka János vagy Jánosné lenni?!

Eljött a tavasz, ott is maradt egy ideig. A gazdag embernél alig-alig termett valami a konyhakertben, pedig máskor szép káposzta- és salátafejek zöldelltek az ágyásokon, a földben pedig meghízott a retek, répa. Az özvegyasszony konyhakertjében viszont kihajtottak, virultak a vetemények, a gyerekek nagy örömére. Szúrós szemmel nézte mindezt a gazdag ember felesége, és így szólt férjéhez:
- Nem igazságos év ez! Nálunk a konyhakertben minden kevés és beteges, csenevész, szomszédunknál viszont gyönyörű és bőséges! Az ő földjét ördögök művelik tán vagy bűbájos manók?! Mérges volt a férje is, csudamód. Fukar, önző ember nem szereti látni mások boldogulását. Így szólt feleségéhez:
- Hinnye-hunnya, ördögök? Ez az! Híreszteljük el, hogy az ördögök kincset ástak el a szomszédasszony konyhakertjében! Majd csak akad valaki, aki elhiszi, odalopódzik, és titokban felforgatja. Akkor legalább neki sem lesz káposztája, salátája, répája...

Így is tettek. Az emberek csak nevettek a dolgon, kivéve a bírót. A falu ugyanis bővelkedett szúnyogokban, békákban, óriásira nőtt lapulevelekben, de szűkölködött csengő pénzérmékben, zizegő bankókban. Így hát a bíró megforgatta fejében még az ilyen képtelennek látszó ötletet is, és nemsokára markos, vállukon ásót, lapátot tartó emberekkel jelent meg az özvegyasszony házánál. Megjegyzem: ez a bíró nem volt sem kövér, sem kapzsi, mint a legtöbb mesebeli bíró. Ellenkezőleg: rendes, becsületes embernek ismerte őt a falu népe. Így szólt az özvegyasszonyhoz:
- Jó napot kívánunk! Ne haragudjon a zavarásért, Sára néném, de azt híresztelik: az ördögök pénzt ástak el a kertjében. Nem hiszem én ezt a szamárságot, de a falunak nagyon kell most a pénz, mindent meg kell próbálnunk. Tudjuk, hogy maga milyen dicséretre méltóan neveli gyermekeit, és eszébe sem jutna ördögökkel cimborálni, még ha volnának is ördögök. Ám utat kellene építtetnünk, kutakat fúratnunk... Ha kincset találunk: fele a magáé, fele a falué. Ha nem találunk: megfizetjük a kárt, amit kertjében okoztunk. Áll az alku?!

Nagyot sóhajtott az özvegyasszony:
- Tegyék, amit jónak látnak, Bíró Úr! Szívből kívánom, hogy kincset találjanak, részben a falu miatt, részben pedig azért, mert, bevallom, nekem sem könnyű hat gyermeket etetnem, ruháznom. Persze, nem panaszkodni akarok, a legnagyobb kincs számomra, hogy mindegyik egészséges!

A gazdag ember, meg a felesége kárörvendőn nézegették-nevetgették a kerítés túloldaláról: túrják már az özvegyasszony kertjét, hehehe! Vásott fiacskájuk legszívesebben nyelvet öltögetett volna az ásókkal szorgoskodókra, de nem mert, mert ott volt a bíró is, attól félt.

Olykor az történik amit alig-alig vár valaki, vagy éppenséggel senki sem. Még a bíró sem hitt igazán a fülébe jutott ördögös kincshistóriában.Az ásók mégis hatalmas vasládára bukkantak. Telistele volt arany- és ezüstpénzekkel, régesrégi ékszerekkel. Később egy hatodik falubeli tudós ember kiderítette: nem az ördögök ásták el ott, hanem a törökök, mivel török pénz volt valamennyi, vagy ha mégis az ördögök, - hát török ördögök voltak!

Az özvegyasszony most már gond nélkül felnevelhette, iskoláztathatta gyermekeit. A bíró is örült, meg a falu népe: kiköveztették a főutcát, hat kutat fúrattak, és még mindig maradt elég pénz az esetleges rossz napokra.

Egyedül a gazdag ember, meg a felesége mérgelődött, dühöngött. Éppen az ő ötletük segítette hozzá a falut, meg az özvegyasszonyt és családját egy jobb élethez!

Hja, kérem, olykor ilyen furcsán fintorgó-elforgó a sors: valaki rosszat akar tenni, és véletlenül, szándéka ellenére, mégis jót tesz!

Lelkes Miklós



Mikor jóakarattal van az Úr valakinek az útjához, még annak ellenségeit is jóakaróivá teszi. Példabeszédek 16,7