Készítette: Ildikó Oláhné Paszternák
Csillogó szemű bátor kis vándor indult útnak a betlehemi csillag örök fényessége nyomán. Nem a jászolbölcsőhöz vette útját, mint a keleti bölcsek tették sok száz év előtt. Az üldözött, a földönfutó kisded azóta dicső Király lett réges-régen... A kicsi vándor a mennyei Jeruzsálem felé haladt. Ennek a mennyei városnak arany kapui vannak, de csak az léphet be rajtuk, aki hófehér tiszta
ruhát visel. Hosszú fekete haja, mélyenégő kék szeme, kedves arcocskája volt a kicsi zarándoknak. Hófehér ruhát is kapott és azt a komoly intést, hogy nagyon vigyázzon, semmi folt ne érje ruháját. Lehet a vándornak bármilyen szegényes ruhája, de piszkos nem, semmiképpen.
Pirosló hajnal derengett, mikor a lányka útnak indult. Látszott jól az út is, ami nyílegyenesen vezetett a távolba, zöldellő táj közepén. A csillag még ragyogott az égen halvány fénnyel, de drága ígéretekkel bíztatóan. De jaj, amint eljutott az útra, és haladni kezdett rajta a nappali fényben, hamar kitűnt, hogy a zöldellő táj, szelíd mezők helyett roppant ingoványt rejt, amely mindkét oldalról bekeríti az utat. Jaj annak, aki lelép az útról és belekerül.
A kezdetben szép sima út furcsa módon folytatódott, mert durva, egymásra hányt kődarabok, sáros tócsák következtek az egyetlen járható vonalon. Az ég is elborult és szemezni kezdett az eső. Egyszer csak rémülten vette észre a kis zarándok, hogy az út mellett itt is, ott is, rút posványba keveredett zarándoktársak küzdenek a szennyes ingovánnyal. Hófehér ruhájuk csúf, sáros és rongyos. Valahogy egy óvatlan pillanatban leléptek az útról, talán megbotlottak egy nagy kőben, talán megcsúsztak egy tócsában. A lányka elszorult szívvel vigyázott hófehér ruhájára. Szinte fel sem merte emelni szemeit az útról, nem mert tekinteni sem jobbra, sem balra. Hirtelen kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülét.
- Segítség! Segítség! Krisztus nevében kérlek, ments ki a hínárból! -Vékony gyerekhang kérte a segítséget, Krisztus nevében. A zarándok megállott. Óvatosan az út szélére ment. Már lehajolni készült, de eszébe jutott a fehér ruhája. Még egészen tiszta volt.
- Nem, nem! - kiáltotta önmagával küszködve, - nem merek lehajolni érted, nézd, mindjárt sáros lesz a hófehér ruhám' És zokogva elfordult, két kezével befogta a fülét, hogy ne hallja a kétségbeesett kiáltást. De alig ment pár lépést, rémülten látta, hogy ruhája egyik sarkán szennyes zöld folt támadt. Ijedten kapott oda, de nem lehetett a foltot lekaparni. Amint gondolkodott, gyorsan le akarta vágni a foltot, egyszerre csak a ruha közepén látott egy újabb pecsétet és a foltok elkezdtek növekedni, amíg az egész ruha zölddé nem változott.
- Ó, hová lett az én hófehér ruhám? Mit vétettem? Mit vétettem? - kiáltotta keservesen sírva. De semmi felelet nem jött, csak távolról hallatszott kétségbeesett jajveszékelése a vergődőnek. Ekkor a csillogó szemű, egykor oly boldog zarándok leült egy durva nagy kőre az út közepén. Könnyei úgy folytak, mint a záporeső, míg egyszer csak így szólt magában:
- Ha már vége van a szép fehér ruhámnak, ha már nem is jutok be soha az aranykapun, még mindig van erőm, hogy megmentsek a pusztulástól egy szegény fuldokló testvérkét. - És letörölte könnyeit, elindult a csapkodó esőben, goromba kövek között visszafelé. Amint odaért a láp sarában küszködő leánykához, letérdelt a lucsokba az útra, aztán összeszedte minden erejét és a küszködő testvérkét kihúzta a mocsárból.
Ó, milyen örömmel ölelték most meg egymást! Szomorúságában is öröm volt, hogy kimentett valakit a szörnyű veszedelemből. A sötét szürkületben csak az aranykapu fénylett a távolból. Elindultak hát arrafelé. De jaj, a bizonytalan félhomályban egyszer csak az életmentő kis zarándok botlott meg és esett a mocsárba. Összevérezte arcát, a félelem megbénította az erejét. A kis zarándoktestvér teljes erővel kapott utána. Kicsiny karját megacélozta a szeretet és a hála érzése. Így oda tudta vonszolni az út szélére a vergődőt, aztán egyesült erővel sikerült kivergődni a mocsárból. És egyszer csak ott álltak az út végén, szemben az aranykapuval, két ágrólszakadt, bánatos kis zarándok, mindegyiknek csupa rongy és cafat a ruhája a fekete iszap alatt, amit rájuk kent a mocsár. De hogy is lehetne reményük, hogy bejussanak a nagy Király városába.
Amint bánatos, ámuló szemükkel odaértek az aranykapu elé, íme váratlanul csoda történt: A sáros, fekete cafatos, iszapos rongyaik átváltoztak egy pillanat alatt vakítóan fehér, fénylő ruhává, olyan vakítóan fehérré, hogy az angyalok fényhez szokott szeme is csak ámulva tudott rátekinteni. Az aranykapu nehéz szárnyai szélesre tárultak a két kicsi zarándok előtt.
Péld 4,18: Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.
Máté 10,42: És a ki inni ád egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát.
Pirosló hajnal derengett, mikor a lányka útnak indult. Látszott jól az út is, ami nyílegyenesen vezetett a távolba, zöldellő táj közepén. A csillag még ragyogott az égen halvány fénnyel, de drága ígéretekkel bíztatóan. De jaj, amint eljutott az útra, és haladni kezdett rajta a nappali fényben, hamar kitűnt, hogy a zöldellő táj, szelíd mezők helyett roppant ingoványt rejt, amely mindkét oldalról bekeríti az utat. Jaj annak, aki lelép az útról és belekerül.
A kezdetben szép sima út furcsa módon folytatódott, mert durva, egymásra hányt kődarabok, sáros tócsák következtek az egyetlen járható vonalon. Az ég is elborult és szemezni kezdett az eső. Egyszer csak rémülten vette észre a kis zarándok, hogy az út mellett itt is, ott is, rút posványba keveredett zarándoktársak küzdenek a szennyes ingovánnyal. Hófehér ruhájuk csúf, sáros és rongyos. Valahogy egy óvatlan pillanatban leléptek az útról, talán megbotlottak egy nagy kőben, talán megcsúsztak egy tócsában. A lányka elszorult szívvel vigyázott hófehér ruhájára. Szinte fel sem merte emelni szemeit az útról, nem mert tekinteni sem jobbra, sem balra. Hirtelen kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülét.
- Segítség! Segítség! Krisztus nevében kérlek, ments ki a hínárból! -Vékony gyerekhang kérte a segítséget, Krisztus nevében. A zarándok megállott. Óvatosan az út szélére ment. Már lehajolni készült, de eszébe jutott a fehér ruhája. Még egészen tiszta volt.
- Nem, nem! - kiáltotta önmagával küszködve, - nem merek lehajolni érted, nézd, mindjárt sáros lesz a hófehér ruhám' És zokogva elfordult, két kezével befogta a fülét, hogy ne hallja a kétségbeesett kiáltást. De alig ment pár lépést, rémülten látta, hogy ruhája egyik sarkán szennyes zöld folt támadt. Ijedten kapott oda, de nem lehetett a foltot lekaparni. Amint gondolkodott, gyorsan le akarta vágni a foltot, egyszerre csak a ruha közepén látott egy újabb pecsétet és a foltok elkezdtek növekedni, amíg az egész ruha zölddé nem változott.
- Ó, hová lett az én hófehér ruhám? Mit vétettem? Mit vétettem? - kiáltotta keservesen sírva. De semmi felelet nem jött, csak távolról hallatszott kétségbeesett jajveszékelése a vergődőnek. Ekkor a csillogó szemű, egykor oly boldog zarándok leült egy durva nagy kőre az út közepén. Könnyei úgy folytak, mint a záporeső, míg egyszer csak így szólt magában:
- Ha már vége van a szép fehér ruhámnak, ha már nem is jutok be soha az aranykapun, még mindig van erőm, hogy megmentsek a pusztulástól egy szegény fuldokló testvérkét. - És letörölte könnyeit, elindult a csapkodó esőben, goromba kövek között visszafelé. Amint odaért a láp sarában küszködő leánykához, letérdelt a lucsokba az útra, aztán összeszedte minden erejét és a küszködő testvérkét kihúzta a mocsárból.
Ó, milyen örömmel ölelték most meg egymást! Szomorúságában is öröm volt, hogy kimentett valakit a szörnyű veszedelemből. A sötét szürkületben csak az aranykapu fénylett a távolból. Elindultak hát arrafelé. De jaj, a bizonytalan félhomályban egyszer csak az életmentő kis zarándok botlott meg és esett a mocsárba. Összevérezte arcát, a félelem megbénította az erejét. A kis zarándoktestvér teljes erővel kapott utána. Kicsiny karját megacélozta a szeretet és a hála érzése. Így oda tudta vonszolni az út szélére a vergődőt, aztán egyesült erővel sikerült kivergődni a mocsárból. És egyszer csak ott álltak az út végén, szemben az aranykapuval, két ágrólszakadt, bánatos kis zarándok, mindegyiknek csupa rongy és cafat a ruhája a fekete iszap alatt, amit rájuk kent a mocsár. De hogy is lehetne reményük, hogy bejussanak a nagy Király városába.
Amint bánatos, ámuló szemükkel odaértek az aranykapu elé, íme váratlanul csoda történt: A sáros, fekete cafatos, iszapos rongyaik átváltoztak egy pillanat alatt vakítóan fehér, fénylő ruhává, olyan vakítóan fehérré, hogy az angyalok fényhez szokott szeme is csak ámulva tudott rátekinteni. Az aranykapu nehéz szárnyai szélesre tárultak a két kicsi zarándok előtt.
Péld 4,18: Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.
Máté 10,42: És a ki inni ád egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet tanítvány nevében, bizony mondom néktek, el nem vesztheti jutalmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.