Egy ember almafajok nemesítésével foglalkozott. Mindenkinek
örömmel mutogatta pompás almafáit: boldog volt, ha valaki almáját megízlelte.
Egyik szomszédját - noha többször hívta -, semmiképpen sem tudta rábírni, hogy
bemenjen hozzá almakóstolóra. Mikor egyszer újra hívta, megszólalt a szomszéd:
- Be kell vallanom, hogy a múltkor, kertje mellett elmenve,
kíváncsiságból felvettem egy lehullott almát. Beleharaptam, de én életemben
olyan savanyú almát még nem ettem. Köszönöm, nem kérek az almájából, az az egy
egész életemre elég...
- No ez igazán nem mérvadó - szólt mosolyogva a
kerttulajdonos - messze földet bejártam, míg ahhoz a savanyú almához jutottam.
Azért ültettem a kerítés mellé, hogy egyszer s mindenkorra elvegyék a tolvajok
kedvét az almalopástól. És bevált a számításom. De jöjjön velem a kert
belsejébe! A második, harmadik sorban olyan jóízű, zamatos fajtákat talál,
amilyet nem is álmodott.
- Ha így áll a dolog, az más - szólt elgondolkozva a
szomszéd és bement a kertbe.
Sokan így vannak a hívő élettel. A kívülállók csak a
tilalmak, a bűnbánat és önmegtagadás savanyú almáiról tudnak. Pedig ezek csak a
képmutatók távol-tartására valók. Ne a kerítésen bemászott tolvaj módjára
ítélj, hanem menj be a kert Urával az ajtón, és meglátod, hogy mily édes az
Úrral ápolt közösség minden gyümölcse.
Minél messzebb kerül az emberiség Istentől, annál embertelenebbé válik az élet.
Cseri Kálmán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.