Készítette: Man at Work
Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9
atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres
futás startvonalához.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol
(bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a
győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az
aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és
hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.
Mindegyikük!
Az egyik down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és
megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.
Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a
célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a
történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb
dolog nem az egymás felett aratott győzelem.
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni,
akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Ha egy kicsit elgondolkodtatott ez a történet, oszd meg a
barátaiddal, hátha rájuk is hatással lesz..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.