Éjszaka volt, a gyerekek már az álomkönyvet lapozták.
Az anya egyenként föléjük hajolt, megsimogatta a kis
buksikat és óvatos csókot adott a szunnyadva mosolygó arcokra.
Már majdnem becsukta a gyerekszoba ajtaját, mikor még
egyszer visszanézett az éj takarta ágyak felé - ő így is látta a benne alvókat.
A zárt ajtó kilincsét percekig markolta, ujjai elzsibbadtak
a nagy szorításban.
Mikor végre el tudta engedni, két tenyerét az ajtólapra
fektette, s halkan a szoba felé súgta - ˝Szeretlek benneteket...˝, majd arcát
az ajtóhoz érintette és megcsókolta.
Mellkasát szinte szétfeszítette a tébolyfájdalom, könnyei
langyos cseppekben hulltak a szőnyegre.
Csendesen felvette cipőjét, kócos haját ujjaival átfésülte,
letörölte szeméről a szétmosódott festéket, egy utolsó pillantást vetett a
tükörben visszanéző idegenre, majd kábán, szinte önkívületi állapotban, magát
kívülről követve kilépett a lakásból.
Éjjel egy óra volt.
Senki más nem járt már az utcán.
Máskor ki nem merészkedett volna egyedül ilyen későn - félt
a sötétben - de a zavarodott elme elszántsága legyőzte a rettegést.
Két kezét zsebre dugva, fejét a földre szegezve, gondolatait
félredobva határozottan lépkedett a kihalt utcákon.
Még a célnál sem torpant meg...
A telihold megvilágította, szinte fénycsíkot húztak az
éjszaka földjén a vonatsínek... párhuzamos, fénylő vonalak mentén vitte útja a
vég felé.
Vászoncipőjén keresztül érezte az éles kövek hasítását,
minden lépés fájva nyilallt.
Csörögtek, hangosan koccantak, mintha mind utána kiáltanának
- ˝Állj meg, fordulj vissza, rossz az út, amit választottál!˝.
De ő nem figyelt a kövek intő szavára, eltökélten haladt
tovább, míg csak meg nem hallotta a vonat távolból kattogó zaját.
Megállt és várt...
A kanyarnál megjelentek a végzet sárgán fénylő szemei és
felüvöltött rémisztő hangja.
De ő csak állt és várt, nem mozdult...
A szörny tekintete közeledett, elkezdte felfalni a lelkét.
Közben csak üvöltött, üvöltött tovább... már ott ordított
előtte, hangja szinte kettétépte a szívét.
... és akkor egy láthatatlan kéz - az anyai szeretet -
elrántotta a fenevad elől, kilökte a fűre.
A vonat hangosan dudálva zakatolt el mellette.
Lassan felállt, feleszmélt, kitisztult tudata elűzte a
tébolyt. Kezébe temette arcát, hangosan sírni kezdett. Hosszú percekig
zokogott, majd felmászott a töltés gödréből és a sötétben botorkálva elindult,
haza, a gyermekeihez, akiket mindennél jobban szeretett.
Már tudta, önző módon nem hagyhatja őket cserben.
Óvatosan, néma-léptekkel járt a lakásban. Benyitott a
gyerekszoba ajtaján.
Összekuporodott a szőnyegen és úgy hallgatta a kis szuszogó
triót, az éj legszebb, legbékésebb zenéjét.
Így ment ki az Úr Jézus szerető keze minden veszedelemből,
még akkor is ha saját magunk okoztuk is ezt a veszedelmet, bajt, csapást. És csak
annyit kér, hogy engedjük, hogy Ő fogja kezünk, és vezessen egész földi létünk
során.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.