Nick Cadena: ELVONÓKÚRA

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Nick Cadena tulajdonképpen a század csodája. Ma olyan büszke vagyok rá, mert ő az egyike azoknak, akikért az életemet odaszenteltem, hogy az evangéliumot prédikáljam.

Nick harminchat éves, egy gépgyárban dolgozik Los Angelesben. Nős, és három kislánya van. 9 éves korában tartóztatták le először, és az ezután következő 15 évet többnyire a börtönben töltötte el. 18 éves korában heroinista lett, s ez a szokás 15 évig tartotta rabságban. Ez a szenvedélye napi száz dollárjába került,

mielőtt elvonókúrára ment. (Hideg török: ez orvosság nélküli elvonókúra.)

Semmi szép nincs a narkózisban. A kábítószeres narkózis elpusztítja a testet-lelket, és az embert elállatiasítja – beteg, okádó, tolvajjá, állattá teszi.

A gang, amelybe 9 éves koromban tartoztam, idősebb fiukból állt. A szüleim keveset tudtak a társaságomról addig, míg már túlságosan késő volt, hogy tegyenek ellene valamit. A csapatomban levő gyerekek legtöbbje valami pirulát szedett, alkoholt ivott, dohányzott és szipózott (ragasztó - új kábítószer). Néhány nappal a 10. születésnapom előtt elfogtak a nyomozók többekkel együtt. Ettől fogva többet voltam börtönben, mint szabadon. Ahogy egyik bűnesetből a másikba estem, úgy másztam a narkotikumok és izgatószerek létráján felfelé.

Különféle izgatószerek után eljutottam a marihuánához, mely a heroin bevezetője. A barátaim azt mondták, hogy a heroin jobban kielégíti az embert, mint a többi gyengébb drog. Az altatók és a nyugtatók mindig nyomasztó érzést hagynak maguk után. A marihuánánál ugyanez van. Nagymennyiségű szert próbáltam ki, és mindig valami erősebbre sóvárogtam. Mint mondtam, a heroin volt a végső.

Három évre ítéltek el a Juvenile Hallban (Lancaster Prison), mert egy 45 kaliberű pisztolyom volt, amit útonállásra használtam. Mikor 18 éves lettem, találtam egy neppert (kábítószer kereskedő), és megvettem az első heroin-injekciót. Narkomániás lettem (függő). Bár csak láttam volna a jövőt, ami úgy mutatkozhatott volna meg előttem, mint egy krimi. Nem tudtam, hogy

15 évig narkomániás leszek, rovom a hideg, nedves utcákat, sóvárogva a tű után szinte halálosan. Még kevésbe tudtam, hogy magányos, kínos órákat töltök a börtönben, ahol a beleim a bordám kalitkájában másznak és szabadulásért sikoltanak, amit csupán kábítószerrel érhetnek el. Nem tudtam, hogy kéregetni

fogok, lopni, rabolni, még a saját gyerekeimtől is lopni fogok, hogy elég pénzem legyen a következő injekcióhoz. Ha van a földön pokol, úgy az a kábítószerek világában van.

Az utolsó, narkomániás négy év napi 75-100 dollárba került, hogy kielégülést találjak. Majdnem az ötszörösét kellett ennek az összegnek összelopkodnom, hogy az „orgazda” megadja a lopott holmi darabjának 20 centjét. Ez azt jelenti, hagyományosan mondva, hogy az elmúlt négy év alatt közel félmillió dollárt kellett lopnom, hogy fenntartsam a szokásomat. Onnan szereztem, ahonnan tudtam. Loptam lakásokból, néha kirámolva minden ruhát és berendezést.

Betörtem üzletekbe, szállítókocsikba, csakhogy elég pénzt tudjak szerezni a következő injekcióhoz. Nem tudom, hányszor várt rám Pauline, a feleségem és három kislányom, hogy hazamenjek végtelen hosszú órák, esetleg napok folyamán. Egy narkomániás mellett nemigen van helye feleségnek és gyermekeknek. A szükségletek normális cselekvése, fizikai élvezetek, még a szex és táplálék normális kielégítése is meghalt a drog által. Ha a narkomániás rövid időre kiemelkedik a mámorból és szembenéz a saját nyomorúságával,

egyedüli menekvése az, ha újabb injekciót ad magának, hogy ne érezze a szégyent. Így forog a vég nélküli kör, és mindig rosszabb lesz.

Egy éjjel egy városi busz tetején találtam magamat. Nem tudtam, hogy jutottam

oda. A hátsó ülést foglaltam el, és úgy éreztem, hogy valami kényelmetlen tárgyon ülök. Felfedeztem, hogy az egy kis fekete könyv. Mikor leszálltam a buszról, magammal vittem a lakásomra. Később felfedeztem, hogy a könyv egy Szent Biblia. Nem volt szándékomban olvasni, de valami indított, hogy betegyem a szekrényem fiókjába. Nem tudtam, hogy hat hónap múlva lapozni fogok ebben a kis könyvben, hogy szabadulást találjak a megkötözöttségemből.

Kétségbeesett lettem. Attól a perctől fogva, hogy felébredtem, amikor aggodalomtól űzött testem kábulatba esett, talán két-három nappal később, teljesen elfoglalt annak a kieszelése, hogy mily módon elégítsem ki olthatatlan sóvárgásomat a drog iránt. Állandósult nálam az az ijesztő tény, mely arra irányult, hogy a tű meghozza a feloldódást minden megoldatlan problémámra. Úgy egy óráig a jó érzés állapotában voltam, aztán újra visszatértek a tünetek és újra azon kellett gondolkodnom, hogyan szerezzek pénzt újabb csomag fehér porra. A körforgás állandó és kérlelhetetlen volt. Úgy látszott, nincs több remény a szabadulásra.

1965-ben egy vasárnap reggel elmentem hazulról, hogy felkeressem Campbellt, a neppert, aki korombeli narkós társ volt. Normális körülmények között a narkós és a nepper közötti viszony rövid, rejtett találkozás szokott lenni, vevő és eladó kicseréli a kis celofánba burkolt csomagot. De én régóta ismertem Campbellt és

barátok voltunk. Az utcán támolyogtam betegen, hányingerrel küzdve, és lelkemben segítségért sírtam. Többször meg kellett állnom és az épületek falához támaszkodnom pihenni, míg a rosszullét elmúlik és tovább támolyoghatok. Úgy láttam, engem kivéve mindenki boldog. Campbellel a házuknál találkoztam. Hé, Nick – mondta. Tudod mit? Egy hölgy jött az Angelus templomba és Istenről fog beszélni. Én már voltam a szolgálatain. Azt hiszem, ő meg tud minket szabadítani. Tudod, nekem nem jól jön, mert te vagy a

legjobb vevőm. De, Nick, te meg fogsz halni, ha így megy tovább. Menjünk hát! Oké? Talán imádkozik értünk, és el tudjuk hagyni a „szokást”. Nem tetszett a bolondozása. Kidobtam a pénzemet az asztalra és rávetettem magam a csomagra és kiráztam belőle a heroint. Campbell érezte, hogy mennyire elkeseredett

vagyok, és gyorsan elkészítette a port és az eszközöket, amik szükségesek voltak a fixhez. Szinte őrjöngő ujjakkal téptem fel a csomagot és a tartalmát egy kanálba szórtam. Egy csepegtetővel kevés vizet kevertem a porhoz. Campbell gyufát tartott a kanál alá, míg a por felolvadt. Gyorsan kötést csavartam a

felső karom köré az övemből. A könyököm nagyvénája tisztán látható lett. Akkor vettem az injekciós tűt és megtöltöttem a kanál tartalmával. Lassan, nagyon lassan. A tiszta folyadékot a fémtű végébe nyomtam és belepréseltem a vénába, hogy a véráramba jusson. Közvetlen ezután megkönnyebbült nyugalmat éreztem és békesség szállt rám. A remegésem abbamaradt és hátradőlve cigarettára gyújtottam. Hosszú ideig ültem ott a narkósok szokott hajlott testtartásában, mint aki egy időre megkönnyebbült.

No, pajtás – mondtam végül. Mit is mondtál arról a női prédikátorról? No igen – szólt Campbell. Voltam néhány összejövetelén. Nagyszerű! Úgy hiszem, az emberek meggyógyultak mindenféle betegségekből. Látnod kell, akkor elhiszed. Fogadok, hogyha rád teszi a kezét, abbahagyod a „szokást”. Akarsz eljönni? Már mindent megpróbáltam, semmi se használt. Az elkeseredéstől képes voltam mindent megpróbálni, még ezt is. És így ezen az estén Campbell és én elmentünk az óriási Angelus Temple karzatára Los Angelesben.

Életemben még sohase voltam templomi összejövetelen. Sőt, az evangéliumot se hallottam még. A terem zsúfolva volt emberekkel. Még sohase láttam ilyen vegyes tömeget. Mindenki dicsőítette Istent. De a prédikáció ... nos, számomra nehéz volt megérteni. Az igazat megvallva nem is nagyon hallgattam. A fix

hatása lassan csökkenni kezdett, és kezdtem abba az állapotba jutni, mikor egy narkós már másik fixre éhezik. Campbell hirtelen meglökött a könyökével. Nick, oltárhoz hiv. Gyerünk, menjünk le. Imádkozni fog érted és rád teszi a kezét, és te megszabadulsz. Gyerünk! Megráztam a fejemet, de ő erőszakolta, és így végül is lementünk az előcsarnokba, onnan végig a hosszú oldalfolyosón az auditórium elejére. Félúton lefelé visszaindultam. Campbell megfogta a karomat: hé, mi az, pajtás? Nem mehetsz vissza. Mindenki téged néz.

Le kell menned! Vonakodva egyeztem bele, de elbújtam a tömeg mögé a sarokba. De a tömeg hirtelen szinte szétnyílt, és láttam, hogy miss Kuhlman átnéz az embersoron – egyenesen rám. Ön – mondta, és ujjával rám mutatott, ön,

fiatalember, ha most mindjárt idejön, szívesen imádkozom önért.

Minden oldalra nézegettem. Nem lehet, hogy hozzám szólt. Azt se tudtam, tulajdonképpen, kicsoda, és mit keresek én itt lent. De a hosszú ujjával pont rám mutatott. Elindult felém és azzal az ujjával odaintett engem maga mellé. Próbáltam megfordulni és elfutni, de többen voltak mögöttem és nem volt kiút.

Önt gondolom, fiatalember – mondta újra miss Kuhlman parancsoló hangon. Jöjjön ide fel, és imádkozni fogok önért. Azon vettem észre magam, hogy az emberkanyonban feléje megyek. Az embertömeg előtt találkoztunk és kezét a fejemre tette és imádkozni kezdett. Mielőtt tudatára ébredtem volna, a padlón feküdtem. Feltápászkodtam és ijedten ránéztem, majd menekülni akartam a tömegen keresztül, ahol Campbell még állt. Jöjj, ember, hadd menjek ki erre. Nem bírom ezt elviselni. Ez az asszony üldöz engem. Ember, nekem fix kell. Még tántorogtam a szörnyű nagy teher alatt, amit a testemen átáramló erő rám rakott. De valami más volt itt. Féltem. Jobban féltem, mint bármikor életemben.

Campbell lakására mentünk, ahol kaptam egy fixet. Nem tette meg a szokott hatást és még egyet akartam. Nicky, te leszel felelős, ha túladagolod magadnak.

Meg fogsz halni! Nem tehetek róla – mondtam. Valami történt velem és kell, hogy fixet kapjak, hogy meg tudjak nyugodni. Ezen az éjszakán lidércnyomásom volt. Újra és újra felébredtem és sikoltoztam. Visszaemlékeztem a Bibliára és a szekrényemhez tántorogtam, ahol összetúrtam a ruhákat, míg végre megtaláltam. Pauline felgyújtotta a lámpát és én ott ültem az ágy sarkában, felnyitottam a könyvet és olvasni kezdtem. A Jelenések Könyve volt. Semmit se értettem abból, amit olvastam. De mégis átolvastam az egész könyvet... Aztán az éj hátralevő részében Paulinnel beszélgettem. Érezte, hogy valami nagy dolog történt az életemben, valami félelmetes és bámulatos. De éppúgy képtelen volt megérteni, mint én.

Ha valami történne velem, nem vagyok elkészülve – mondtam. Elkészülve? Mire? – kérdezte Pauline. Nem készültem fel a halálra – lihegtem, és azt hiszem, talán meg is halok. Hogyan készülnél fel a halálra? – kérdezte feleségem és a szeme megtelt könnyekkel. Nem tudom, nem tudom, nem tudom ... kiáltottam, végigesve az ágyon és az öklömmel vertem a matracot. Csak azt tudom, hogy nem készültem rá. Ez így ment három hónapig, míg azt hittem, meg kell bolondulnom. Naponta 100 dollárt költöttem heroinra és csak azt ettem, amit Pauline belém diktált. Akkor még nem tudtam, de attól a perctől fogva, hogy miss Kuhlman reám tette a kezét, a Szent Szellem kezdett munkálkodni az életemben. Megállapítottam, hogy már régóta munkában van körülöttem. Ő adta a Bibliát. Ő űzött a Campbell-házba. Ő befolyásolta Campbellt, hogy elvigyen a szolgálatra. De ezen az éjjelen a Szent Szellem belépett az életembe, és most már tudom, hogy ettől fogva tudatában voltam, hogy bűnben élek.

Futottam, küzdöttem, menekültem, amennyire csak tudtam. Mégis, mint Saul a damaszkuszi úton, bármilyen soká küzdött is, meg kellett adnia magát Istennek. És így egy este, a nyár elején, feltámolyogtam a Teen Challenge lépcsőin Los Angelesben (David Wilkerson szolgálata). Tudtam, hogy ők arra vannak felkészülve, hogy narkósokon segítsenek, hogy megszabaduljanak a „szokástól”. Nem ismertem a dolog lefolyását. Semmit se tudtam róluk. Csak azt tudtam, hogy meg kell szabadulnom, és az emberek azt mondták, hogy majd ők segítenek rajtam. Attól a perctől, hogy beléptem az ajtón, éreztem a Szent Szellem erejét, újra, sokkal jobban, erősebben, mint azon az éjszakán az Angelus Templomban. És ami elkezdődött azon az éjjelen a Kathrin Kuhlman szolgálaton, három hónappal azelőtt, teljessé vált a Teen Challengeben, mikor

elhagytam a „szokást” – hideg török módra. Két hónapig voltam a Teen Challengeben, és mind lelkileg, mind testileg talpra álltam. Mikor hazatértem Paulinehez, új ember voltam.

Azóta Pauline és a három kislány is átadták szívüket az Úrnak. Egy keresztyén üzletember fogadott szolgálatába a gépgyárába. Azelőtt sohase volt állásom, nem volt időm dolgozni, annyira elfoglalt a lopás. De új főnököm megállapította, hogyan kell megtanítani engem, hogy dolgozzam, és türelmes volt velem. Időt ad nekem arra is, hogy beszéljek a többieknek Isten csodálatos kegyelméről. Beiratkoztam egy bibliaiskolába, hogy többet tudjak meg Isten országáról és az Igéről.

Életem nagy szenzációja havonta egyszer, ha elmegyek a Shrinebe a csodaszolgálatra. Nemrég az egyik összejövetelen az emelvényen voltam, mikor több, mint száz hippi felelt a hívásra. A balkonról jöttek le és az előtéren csoportosultak, és átadták életüket Jézusnak. Furcsa jelenet volt, mikor a Szent Szellem átáramlott a tömegen és megérintette lelküket és életüket. Fiúk hosszú, göndör szakállal és vállukra omló hajjal és lányok indián kosztümben, földig érő ruhákban, a hajuk leért a derekukig, lejöttek és fél körben csoportosultak az

emelvény előtt. Miss Kuhlman fürgén járt köztük kézrátétellel és imádsággal. A fiuk és lányok közül sokan földre estek Isten ereje alatt, aztán újra talpra állva örömükben ölelgették egymást. Különösen felfigyeltem egy leányra, aki biztosan nem volt idősebb tizenhárom évesnél, keblén újszülött babája volt. Ugyanolyan volt, mint a többiek: mezítlábas, hosszú hajú és indián ruhában – de a szeme leírhatatlanul szomorú volt, amint tartotta a picike babát.

Aztán miss Kuhlman felhívott engem, hogy vezessem őket az emelvényről egy mellékszobába, ahol beszélhetünk és imádkozhatunk velük. Mikor lementünk a porondról, sokan közülük feltartott kezük ujjaival a hagyományos V jelet mutatták, ami szokásban van a „virág-gyermekek” között. Ma ennek a jelnek más jelentősége van – gondoltam. A szolgálat után egy szkeptikus barátom a fejét rázta. Nem fog soká tartani, Nick – mondta. Azoknak a gyerekeknek halvány sejtelmük sincs róla, mit tesznek. Eljönnek, mert a többiek is eljöttek. Igaz, leesnek a hatalom alatt, de elmúlik. Csak várj, majd meglátod.

Nem vitatkoztam vele. De visszagondoltam a három év előtti eseményekre, mikor ugyanez történt velem is. Sejtelmem se volt, miért jöttem ide, miért jöttem előre. Azért jöttem, mert valaki erőltette a dolgot. Lehanyatlottam az erő alatt és nem volt róla tudomásom, mi történt. Senki se volt, aki hívott volna. Nem jártam vasárnapi iskolába, nem vezetett lelkész. Minden, ami volt, az a kis Biblia, amit a buszban találtam és a Szent Szellem. De az sohase múlt el. Nem, és nem is fog. Gyakran eszembe jut Campbell. Eltűnt régi lakhelyéről és az Angelus templeben töltött este óta nem láttam. Amint tudom, még mindig abban a szörnyű narkós pokolban él. Személyesen szeretnék beszélni Campbellel,

teljes szívemből kívánom, akárhol is van. Campbell, van remény a számodra. Nem tudom, hol vagy és mit csinálsz, de szeretlek. És Isten is szeret

téged. Tudom, mert megmutatta szeretetét irántam is. És ha engem szeret és meg tudott szabadítani, tudom, ugyanezt teérted is meg akarja tenni. Campbell, nem tudom elmondani, az életemben mennyi az öröm, megelégedés, békesség és bővőlködés Krisztusban. A narkót nem is lehet hasonlítani ahhoz, amit Krisztus

adni tudna neked. Semmi sem hasonlítható a Szent Szellem erejéhez és vezetéséhez. Isten szeret téged, Campbell, és azt akarja, hogy fordítsd az életedet Jézus Krisztus felé és szüless újjá. Nem kell hallgatnod

Kathrin Kuhlman összejöveteleit. Nem kell, hogy rád helyezze a kezét. Csupán Jézusra van szükséged, és ő bizonyára most is veled van. Akárhol is vagy, Campbell, ha meg akarod kapni Őt és utána nyúlsz, ő bejön a szívedbe és megváltoztat téged. Ó, Campbell! Jöjj Hozzá most, ó jöjj!