2019. január 31.

A Te hangod szól szívemben

Zsidókhoz írott levél 11. fejezet: A hit és a hit példaképei;


Zsid. 11,1 A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.193
Zsid. 11,2 Ezt tanúsították az előttünk járók.
Zsid. 11,3 Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde, igéje, megnyilatkozása, kijelentése által teremtetett, hogy a világok, és világkorszakok Isten szavára keletkeztek, jöttek létre. Hogy ami látható, amit nézünk, nézegetünk, az a láthatatlanból, a nem láthatóból lett, keletkezett, és nem a jelenségek világából állott elő.194
Zsid. 11,4 Hit által vitt és mutatott be Ábel értékesebb áldozatot Istennek, mint Kain. Ami által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz, hogy megigazult, bizonyságot tevén az ő ajándékairól, az ő áldozatáról Isten, és az által még holta után is beszél.195
Zsid. 11,5 Hit által vitetett fel szállíttatott át Énok, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte, átszállította őt. Mert felvitetése, áthelyezése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek.196
Zsid. 11,6 Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt szorgalmasan keresik, akik a láthatatlanból előkutatják.197
Zsid. 11,7 Hit által tisztelte Istent, és kapott kijelentést Istentől Noé a még nem látott dolgok felől, és háznépe megtartására, megmentésére bárkát készített, amely által ítélte el e világot és a hitből való igazságnak, megigazulásnak örökösévé lett.198
Zsid. 11,8 Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy.199
Zsid. 11,9 Hit által lakott az ígéret földén, mint  idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival.200
Zsid. 11,10 Mert várja vala az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten.201
Zsid. 11,11 Hit által lett képes arra Sára is, hogy magába fogadja a magot fogantatásra, és életkora ellenére szüljön, mert hűségesnek, és megbízhatónak tartotta azt, aki azt megígérte.202
Zsid. 11,12 Azért is egytől, még pedig mintegy elhalttól annyian származtak, mint az égnek csillagai sokaságra nézve, és mint a tenger partja mellett a fövény, mely megszámlálhatatlan.203
Zsid. 11,13 Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és jövevények, és vándorok a földön.204
Zsid. 11,14 Mert akik így szólnak, nyíltan kijelentik, hogy hazát keresnek.205
Zsid. 11,15 És hogyha eszükbe jutott volna az, amelyből kijöttek, volt idejük és alkalmuk a visszatérésre.206
Zsid. 11,16 Így azonban jobb után vágyódnak, tudniillik mennyei után; azért nem szégyelli őket az Isten, hogy Istenüknek neveztessék, mert készített nékik várost.207
Zsid. 11,17 Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, őt, akit ígéretképpen kapott.208
Zsid. 11,18 Akinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag;
Zsid. 11,19 Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképpen visszanyerte.209
Zsid. 11,20 Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut.210
Zsid. 11,21 Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott.
Zsid. 11,22 Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és az ő csontjairól rendelkezett.211
Zsid. 11,23 Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel látták, hogy kellemes szép külsejű a gyermek, és nem féltek a király parancsától.212
Zsid. 11,24 Hit által tiltakozott, és utasította vissza Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Fáraó leánya fiának mondják.213
Zsid. 11,26 Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.
Zsid. 11,27 Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, hanem kitartott, mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.214
Zsid. 11,28 Hit által rendelte a páskát és a vérrel való meghintést, hogy az öldöklő, a pusztító ne érintse az ő elsőszülötteiket.215
Zsid. 11,29 Hit által keltek át a veres, a tengeren, mint valami szárazföldön, amit megpróbálván az egyiptomiak elmerültek.216
Zsid. 11,30 Hit által omlottak le Jerikónak kőfalai, midőn hét napig köröskörül járták.217
Zsid. 11,31 Hit által nem veszett, nem pusztult el Ráháb, a parázna nő a hitetlen engedetlenekkel együtt, befogadván a kémeket békességgel.218
Zsid. 11,32 És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék, és részletesen beszámolnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről, és a prófétákról, akik Isten előtt állnak, Isten jelenlétében élnek, Tőle vesznek Igéket;219
Zsid. 11,33 Akik hit által országokat győztek le, a megigazulást művelték, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték, és elhallgattatták.220
Zsid. 11,34 Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élétől, felerősödtek és felépültek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.221
Zsid. 11,35 Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat; mások kínpadra vonattak, és megkínoztattak nem fogadva el a szabadulást,222 a váltságdíj kifizetését, a kiváltást, hogy becsesebb, jobb feltámadásban részesüljenek.223
Zsid. 11,36 Mások pedig gúny, megszégyenítések, megcsúfoltatások és megkorbácsoltatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is;224
Zsid. 11,37 Megköveztettek, kínpróbát szenvedve megkísérttettek, szétfűrészeltettek, kardélre hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, vándoroltak nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve, sínylődve.225
Zsid. 11,38 Akikre nem volt méltó e világ, bolyongva, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban, a földnek szakadékaiban.226
Zsid. 11,39 És mindezek, noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéretet.227
Zsid. 11,40 Mivel Isten mi felőlünk valami jobbról, különbről gondoskodott, hogy nálunk nélkül tökéletességre, teljességre, bevégzettségre, végcélba ne jussanak.



193 És mi: „hitben járunk, szó szerint: hitben járunk-kelünk, forgolódunk, életmódot folytatunk, és nem látásban, nem fizikai érzékelésben, vagy szemlélésben, mert a szemlélet még nem osztályrészünk” (2 Kor. 5,7). „Mivelhogy nem a láthatókra, nem a rövid ideig tartó, ideiglenes, átmeneti dolgokra és történésekre nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (2 Kor. 4,18).
194 És hogy ki a Teremtő, arról így tesz bizonyságot a Szent Szellem: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet” (1 Móz. 1,1). Mert: „Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete. Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott” (Zsolt. 33,6.9). Nehémiás megvallása a Teremtőről: „Te vagy egyedül az Úr! Te teremtetted, és alkottad az eget, az egeknek egeit, és minden seregüket, a földet és mindent, ami rajta van, a tengereket minden bennük valókkal együtt; és te adsz életet mindnyájuknak, és az égnek serege előtted borul le” (Nehem. 9,6). Mózes bizonyságtétele: „Ez az égnek és a földnek eredete, amikor teremtettek. Mikor az Úr, Jahve az örökkévaló Isten a földet és az eget teremté, Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr, Jahve az örökkévaló Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet művelje; Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesítette,  átitatta a föld egész felszínét. És formálta vala az Úr, Jahve az örökkévaló Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élőlénnyé” (1 Móz. 2,4-7). Ézsaiáson keresztül szól az Úr: „Így szól az Úr Jahve, az Örökkévaló, megváltód és alkotód, anyád méhétől fogva, aki az anyaméhben formált. Én vagyok az Úr, aki mindent cselekszem. Én, az Úr, Jahve az Örökkévaló alkottam mindent. Aki az egeket egyedül kifeszítem, és kiszélesítem a földet magamtól, mert egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet(Ésa. 44,24). A feltámadott dicsőség Urának kijelentése Önmagáról: „A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, a teremtett világ eredete (Jel. 3,14). És: „Minekutána az Isten sok rendben, sokszor és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ezekben a végső időkben szólott nékünk Fia által. Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette. Aki az Ő - Isten - dicsőségének visszatükröződése, és kisugárzása, és az ő valóságának, az Ő lényének képmása, aki hatalma szavával fenntartja, és hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, üle a mennyei Felségnek jobbjára a magasságban” (Zsid. 1,1-3). Erről így tesz bizonyságot János apostol: „Kezdetben már vala az Ige és az Ige vala az Istenben, és Isten maga vala az Ige. A mindenség Őáltala lett, Ő általa teremtetett, rajta keresztül támadt, és általa jött létre, és nála nélkül, Tőle különválasztva semmi sem lett, ami lett, ami létrejött, s egyetlen létező sem lett Őnélküle (Ján. 1,1.3). Ő az: „Aki teremtette az egeket bölcsességgel; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. Aki kiterjesztette a földet a vizek fölé; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. Aki teremtette a nagy világító testeket; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. A napot, hogy uralkodjék nappal; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. A holdat és csillagokat, hogy uralkodjanak éjszaka; mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete” (Zsolt. 136,5-9). Dávid megvallása: „Tieid az egek, a föld is a tied: e világot minden benne valóval te fundáltad, Te hoztad létre. Az északot és a délt te teremtetted, a Thábor és a Hermon a te nevednek örvendeznek” (Zsolt. 89,12-13). Pál apostol arra hívja az embereket: „hogy e hiábavalóktól, e haszontalan dolgoktól az élő, és életet adó, és éltető Istenhez térjetek, ki alkotta a mennyet, a földet, a tengert és minden azokban valókat (Csel. 14,15).
195 A Kainról szóló bizonyságtétel így hangzik: „Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot, felajánlást, áldozatot vive az Úrnak a föld - a cselekedetei - gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából, az elsőszülött bárányokból és azoknak legjavából. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára, az ő felajánlására és áldozatára. Kainra pedig és az ő ajándékára és áldozatára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára, az ő a testvérére, és megölé őt (1 Móz. 4,3-5.8). Káinról szóló további bizonyságtétel: „Mert ez az üzenet, a kijelentés, amelyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást úgy, hogy teljesen szánjátok oda magatokat egymásnak; Nem úgy, mint ahogyan Káin, aki a gonoszból vala, aki a gonoszból származott, és meggyilkolá az ő testvérét. És miért? Kinek a kedvéért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cselekedetei gonoszok valának, mert az ő feladata a gonoszság volt, a testvéréé pedig igazak, igaznak nyilvánítottak voltak (1 Ján. 3,11-12). Az Úr Jézus kijelentése a hitetlen Júdabeliek, és minden hitetlen ember származásáról: „Kígyók, mérges kígyóknak, viperáknak fajzatai, ivadékai, miképpen kerülitek ki a gyehennának büntetését. Annakokáért ímé prófétákat, bölcseket és írástudókat, törvénytanítókat, törvénymagyarázókat küldök én hozzátok: és azok közül egyeseket megöltök, és megfeszítetek, másokat azok közül a ti zsinagógáitokban megostoroztok, és megkorbácsoltok, és városról-városra üldöztök. Hogy reátok szálljon minden megigazult vér, amely kiömlött, amelyet kiontottak a földön, a megigazult Ábelnek vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a templom és az oltár között megöltetek (Mát. 23,33-35). És miért hitetlenek? Mert a hitetlenség atyjától származnak: „Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, az ördög atyából vagytok, és hozzá tartoztok. És a ti atyátok kívánságait, szándékát, ami kedvére van, amit szeret, ami örömet okoz neki, azt akarjátok teljesíteni, azt készültök, szándékoztok, azt igyekeztek megvalósítani. Az emberölő, embergyilkos volt kezdettől, eredetétől fogva, és nem állott meg az igazságban, hanem felkelt, fellázadt, és ellenállt a valóságnak, mert nincsen ő benne igazság, mert nem lehet ő magában valóság. Mikor hazugságot, hamisságot, valótlanságot, kitalálást, csalást, becsapást szól, a sajátjából szól, magából meríti; mert hazug és csaló, és ő maga a hazugság atyja” (Ján. 8,44). Úgy mint Kain, akiről így hangzik az isteni bizonyságtétel: Mert Kain a gonoszból vala, a hitetlenség atyjából származott, és hitetlen volt”.
196 Énokról így hangzik a bizonyság: „És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnik, mert Isten magához vevé (1 Móz. 5,24). Próféta volt, és már prófétált az Úr Jézusról: „Ezekről is prófétált pedig Énok, aki Ádámtól fogva a hetedik volt, mondván: Ímé eljött az Úr az ő sok ezer szentjével, szentjeinek tízezreivel (Júd. 1,14). A krisztus Szelleme élt benne, ahogy erről Péter apostol bizonyságot tesz: „Mindenekelőtt azt kell megértenetek, hogy az írás egyetlen próféciája sem származik egyéni értelmezésből, vagy önkényes magyarázatból, és az írásnak egyetlen próféciája sem oldható meg a magunk magyarázatával. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Szellemtől indíttatva, Általa sugalmazva szólottak az Istennek szent emberei, akik Istenből szóltak” (2 Pét. 1,20-21).

197 Ahhoz hogy hit keletkezzen a szívünkben, meg kell hallani az  igét, mert:A hit a meghallott üzenetből, a meghallott üzenet pedig Krisztus kijelentésén keresztül van (Róm. 10,17). Ha meghallottátok az igét, akkor: „Most azért igyekezzetek szívvel-lélekkel keresni Isteneteket, az Urat, Jahvét az Örökkévalót…(1 Krón. 22,19).
198 Noé napjairól így tesz bizonyságot a Szent Szellem: És amikor látá az Úr, hogy megsokasult, és elhatalmasodott az ember gonoszsága a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata, és minden alkotása szüntelenül csak gonosz. A föld pedig romlott, és mind romlottabb vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással. Tekinte azért Isten a földre és látta, és ímé meg vala romolva, mert minden hústest megrontotta vala az ő útját, mindenki rossz útra tért a földön. Monda azért Isten Noénak: Minden hústestnek vége elérkezett előttem, és elhatároztam, hogy minden élőnek véget vetek, mivelhogy a föld erőszakoskodással telt meg általuk: és ímé elvesztem, elpusztítom őket a földdel együtt. Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belül és kívül szurokkal. Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden hústestet, minden élőlényt az ég alatt; Minden el fog pusztulni, ami a földön van. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled. És úgy cselekedék Noé; amint parancsolta vala néki Isten, mindent akképpen cselekedék(1 Móz. 6,5.11-14.17-18.22). „Beméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és fiainak feleségei ő vele a bárkába, az özönvíz elől. Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre. És oda vesze minden földön járó és mozgó hústest, madár, barom, vad, és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat, és minden féreg, és minden ember. Mindaz meghalt, aminek orrában élet lehelete vala, a szárazon valók közül, ami a szárazföldön élt. És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén vala, és minden élőt, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetnek a földről; és csak Noé marada meg, és azok, akik vele valának a bárkában” (1 Móz. 7,7.10.21-23). Péter apostol is erről tesz bizonyságot, és egyben figyelmezteti a minden korban élő hívőket: „Nem kímélte meg az őskor világát sem, hanem csak Noét, az igazság hirdetőjét őrizte meg nyolcadmagával, amikor özönvízzel borította el az istentelenek világát” (2 Pét. 2,5).

199 Ez pedig így történt: „És felvevé Tháré Ábrámot, az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait,) az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének. Vala pedig Tháré kétszázöt esztendős, és meghala Tháré Háránban” (1 Móz. 11,31-32). Erről így tesz bizonyságot Isten igéje: „És monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából a földre, amelyet én mutatok néked. És nagy nemzetté, nagy néppé teszlek, és megáldalak téged, naggyá teszem, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, akik téged áldanak, és aki téged átkoz és gyaláz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei” (1 Móz. 12,1-3). Józsué is erről tesz bizonyságot, egyben kijelentést nyer, hogy Ábrahámék nem ismerték az egy igaz Istent,: „És monda Józsué az egész népnek: Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: A folyóvizen túl lakoztak régenten a ti atyáitok: Tháré, Ábrahámnak atyja és Nákhórnak atyja, és idegen isteneknek szolgáltak vala. De áthozám a ti atyátokat, Ábrahámot a folyóvíz túlsó oldaláról, és végigvezettem őt az egész Kanaán földén, és megsokasítám az ő magvát; és adám néki Izsákot” (Józs. 24,2-3). Nehémiás megvallása: „Te vagy Uram, Jahve Örökkévaló az Úr, az Isten, aki választottad Ábrámot és kihozád őt a Káldeusoknak Úr nevű városából, és nevezed őt Ábrahámnak.  És találád az ő szívét hűnek te előtted és szerzél vele szövetséget, hogy adod a Kananeusok, Hitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Jebuzeusok, Girgázeusok földét, hogy adod az ő magvának. És megteljesíted beszédeidet, mert igaz vagy te!” (Nehem. 9,7-8). István vértanú a szanhedrin előtt tesz erről bizonyságot: „Férfiak, atyámfiai, testvéreim és atyák, halljátok, és értsétek meg! A dicsőségnek, a fénynek, és ragyogásnak Istene megjelenék a mi atyánknak, Ábrahámnak mikor Mezopotámiában vala, minekelőtte Háránban lakott,  És monda néki: Eredj ki a te földedből és a te nemzetséged, a te családod, és rokonaid közül, és menj arra a földre, amelyet mutatok néked (Csel. 7,2-3).
200 Jákób is:… lakozék az ő atyja vándorlásának, és bujdosásának földén, Kanaán földén, ahol atyja jövevény volt (1 Móz. 37,1).
201 Pál apostol megvallása: „Mert tudjuk, és tisztában vagyunk vele, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, leomlik, leoldódik, összeomlik, megsemmisül, épületünk, lakásunk, hajlékunk van Istentől, nem kézzel csinált, nem kézzel épített, alkotott, nem mesterséges, örökkévaló házunk, örök otthonunk, épületünk a mennyben, a legfelső égben” (2 Kor. 5,1). „Mert a mi országunk mennyekben van, és nekünk a mennyben van polgárjogunk, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül” (Fil. 3,20). És hogy hol készít helyet az Úr Jézus, és milyen városban, arról így szól a Szent Szellem János apostolon keresztül: „És elvive engem szellemben egy nagy és magas hegyre és megmutatá nékem azt a nagyvárost, a szent Jeruzsálemet, amely Istentől szállott alá a mennyből. Benne vala az Isten dicsősége; és annak világossága, ragyogása hasonló vala a legdrágább kőhöz, a kristályfényű, és kristálytiszta jáspis kőhöz” (Jel. 21,10-11).
202 Ez pedig így történt: „Mikor Ábrám kilencvenkilenc esztendős vala, megjelenik az Úr, Jahve az Örökkévaló Ábrámnak, és monda néki: Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes. És monda Isten Ábrahámnak: Szárainak, a te feleségednek nevét ne nevezd Szárainak, mert Sára az ő neve. És megáldom őt, és fiat is adok ő tőle néked, és megáldom, hogy legyen népekké, és nemzetek királyai származzanak ő tőle. Ekkor arcára borult Ábrahám, és nevetett és gondolta az ő szívében: vajon száz esztendős embernek lesz-e gyermeke? Avagy Sára kilencven esztendős lévén szülhet-e?” (1 Móz. 17,1.15-17). És másodszor is: „Megjelent ő néki az Úr, Jahve az Örökkévaló a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon. És mondának néki: Hol van Sára a te feleséged? Ő pedig felele: Ímhol van a sátorban. És monda: Esztendőre ilyenkor bizonnyal megtérek hozzád és ímé akkor a te feleségednek, Sárának fia lesz. Sára pedig hallgatózik vala a sátor ajtajában, mely annak háta mögött vala. Ábrahám pedig és Sára élemedett korú öregek valának; megszűnt vala Sáránál az asszonyi természet. Nevete azért Sára ő magában, mondván: Vénségemre lenne-e gyönyörűségem? Meg az én uram is öreg! És monda az Úr, Jahve az Örökkévaló Ábrahámnak: Miért nevetett Sára, ezt mondván: Vajon csakugyan szülhetek-e, holott én megvénhedtem? Avagy az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak lehetetlen-e valami? Annak idején, esztendőre ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának” (1 Móz. 18,1.9-14). És az ígéret beteljesül: „Az Úr, Jahve az Örökkévaló pedig meglátogatta Sárát, amint mondotta vala, és akképpen cselekedett az Úr, Jahve az Örökkévaló Sárával, amiképpen szólott vala. Mert fogad Sára az ő méhében, és szül fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten. Ábrahám pedig száz esztendős vala, mikor születik néki az ő fia Izsák. És monda Sára: Nevetést szerzett az Isten énnékem; aki csak hallja, nevet rajtam. Ismét monda: Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? S ímé fiat szültem vénségére” (1 Móz. 21,1-2.5-7). „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen, és nincs olyan dolog, ami ne valósulna meg. Mert Isten egyetlen szava, egyetlen kijelentése sem hiúsulhat meg (Luk. 1,37). Mert Ábrahám: „reménység ellenére, túl minden reménységen, reménykedve, és elvárással hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, a szerint, amint megmondatott: az ígéret ugyanis így szólt: Így lészen a te magod. És hitében erős és állhatatos lévén, nem ingadozott a hite, nem gondolt és nem tekintett az ő már elhalt, és életerejét vesztett testére, emberi erejére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt és elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében, és hitetlenség által nem vonta kétségbe Isten ígéretét, hanem erőt merített hitéből, és megerősödött a hitben, és hatalmassá lett hite által, és így magasztalta az Istent, dicsőséget adván Neki. És teljesen bizonyos volt, mert mindenestől fogva elhitte, sőt meg volt győződve afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni, mert elég hatalmas ígéretének teljesítésére. Ezért Isten ezt a hitét be is számította, és ezt tulajdonította neki igazságul, megigazulására” (Róm. 4,17-22).
203 Az Úr Ábrahámnak tett ígérete: „megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van...” (1 Móz. 22,17). „És kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda néki: Így lészen a te magod” (1 Móz. 15,5). Az apostol bizonyságtétele az ígéret beteljesedéséről: „Amint meg van írva, hogy sok nép atyjává tettelek és rendeltelek téged, az előtt az Isten színe előtt, akiben hitt, aki a holtakat megeleveníti, és életre kelti és azokat, amelyek nincsenek, előszólítja és létre hívja mint meglevőket, hogy létezzenek” (Róm. 4,17). Az Úr szava népéhez: „Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam” (Ésa. 51,2).
204 Jákób megvallása: Az én vándorlásom, és bujdosásom esztendeinek napjai százharminc esztendő; kevesek és nyomorúságosak voltak az én életem esztendeinek napjai, és nem érték el az én atyáim élete esztendeinek napjait, ameddig ők vándoroltak, és bujdostak” (1 Móz. 47,9). Dávid így imádkozik: „Halld meg Uram az én könyörgésemet, esedezésemet, és figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra, ne vesztegelj könnyeim láttán, és ne légy néma; mert én jövevény vagyok te nálad, zsellér, bevándorló, mint minden én ősöm (Zsolt. 39,13). Dávid megvallása: „Jövevény vagyok e földön…!” (Zsolt. 119,19-22). Igen: „Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, amint a mi atyáink is egyenként, és mint minden ősünk; a mi életünk napjai olyanok e földön, mint az árnyék, melyben állandóság nincsen” (1 Krón. 29,15). Péter apostol így figyelmezteti a megváltottakat: „Péter, Jézus Krisztusnak apostola, az … elszéledt, és szétszóródott jövevényeknek, idegeneknek, akik rövid ideig, átmenetileg idegen helyen tartózkodnak, tehát olyanok, akiknek nem otthona a világ. És ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül, és elfogulatlanul válogat ki, kinek-kinek cselekedete, tevékenysége, munkássága szerint, szent félelemmel töltsétek a ti jövevénységetek, a ti vándorlásotok, zsellérségetek idejét. Tudván, hogy nem veszendő holmin, nem romlandó, múlandó ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló, értéktelen, és üres életetekből, életmódotokból. Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen, be nem szennyezett, mocsoktalan bárányén, a Krisztusén. Tehát: Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, mint zarándokokat, vándorokat, hontalanokat, tartóztassátok meg magatokat, és tartózkodjatok a hústesti kívánságoktól, és vágyaktól, amelyek az életetek ellen vitézkednek, és küzdenek, amelyek hadat viselnek életetek ellen(1Pét 1,1.17-19.és 2,11). Pál apostol is buzdítja a szenteket: Ezért tölt el a bizalom minket, s nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben, ebben a valónkban vándorként élünk, jövevényekként vagyunk, és távol járunk az Úrtól. „Azért igyekezünk is kedvében járni, és neki tetszeni, hogy akár otthon lakunk, és közel vagyunk hozzá, vagy nála vagyunk, akár elköltözünk, és távol járunk, és élünk Tőle, néki kedvesek legyünk (2 Kor. 5,6.9)
205 Mert: nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid. 13,14).
206 Ábrahám elküldi szolgáját, hogy Izsáknak menyasszonyt hozzon: Hátha az a leányzó nem akar velem eljőni e földre, ugyan vissza vigyem-e a te fiadat arra a földre, ahonnan kijöttél vala? Felele néki Ábrahám: Vigyázz, az én fiamat oda vissza ne vidd” (1 Móz. 24,5-6).
207 Mi is tudjuk, hogy: a mi országunk és polgárjogunk / modern szóval: állampolgárságunk / = magatartásunkat meghatározó eredetünk és hovatartozásunk a mennyekben van, ahonnét a megtartó, szabadító, megmentő, üdvözítő, védő, pártfogó, gyógyító Úr Jézus Krisztust is, mint üdvözítőt várjuk türelmetlenül, sóvárogva (Fil. 3,20).
208 Ez pedig így történt: „És lőn ezeknek utána, az Isten próbára tette Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet megmondok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát, Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára, Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány? És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát. Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: Ímhol vagyok. És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezel a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. És felemeli Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta mögött egy kos akadt meg szarvánál fogva a bozótban. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett. És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jahve-jire-nek. Az Úr, Jahve az örökkévaló gondoskodik. Azért mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés” (1 Móz. 22,1-14).
209 Mert: „Teljesen bizonyos volt, mert mindenestől fogva elhitte, sőt meg volt győződve afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni, mert elég hatalmas ígéretének teljesítésére” (Róm. 4,21).
210 Így áldotta meg Izsák Jákóbot:Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki téged áld, legyen áldott” (1 Móz. 27,28-29). Továbbadva az Ábrahám áldását: „Áldott aki téged áld, s átkot hoz magára aki téged gyaláz. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (1Móz. 12,3).
211 Ez pedig így történt: „És monda József az ő testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, melyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. És megesketé József Izráel fiait, mondván: Mikor az Isten titeket bizonnyal meglátogat, vigyétek fel innen az én csontjaimat magatokkal (1 Móz. 50,24-25). És a kivonuláskor: „Mózes elvivé magával a József csontjait is, mert megesketvén megeskette vala Izráel fiait, mondván: Meglátogatván meglátogat titeket az Isten, akkor az én csontjaimat felvigyétek innen magatokkal (2 Móz. 13,19). Józsué halála után pedig elhelyezték József csontjait: „A József csontjait pedig, amelyeket felhoztak vala Izráel fiai Egyiptomból, eltemették Síkemben, a mezőnek abban a részében, amelyet szerzett vala Jákób Hámornak, a Síkem atyjának fiaitól száz pénzén; és lőnek a József fiainak örökségévé” (Józs. 24,32).
212 Ez így lett megírva: „Izráel fiai pedig termékenyek, és szaporák valának. szaporodnak és gyarapodnak, és sokasodnak és nagyon megerősödtek úgy, hogy megtelik velük az ország. Azonközben új király került Egyiptom élére, aki Józsefet nem ismerte vala. És monda az ő népének: Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb, nagyobb és erősebb nálunknál. Nosza, bánjunk okosan és bölcsen vele, hogy el ne sokasodjék, és hogy még többen ne legyenek, és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát, ő is ellenségeinkhez csatlakozik, és ellenünk harcoljon, és az országból kimenjen, kivonuljon. Rendelének azért föléjük robotmestereket, munkafelügyelőket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építe a Fáraónak gabonatartó városokat, raktárvárosokat, Pithomot és Ramszeszt. De minél inkább sanyargatják, és minél kegyetlenebbül elnyomják vala őt, és minél durvábban bánnak velük, annál inkább sokasodnak, annál inkább szaporodnak, és annál inkább terjeszkednek vala, s félnek és rettegnek vala az Izráel fiaitól. Pedig kegyetlenül dolgoztatták az egyiptomiak az Izráel fiait. És kemény és nehéz munkával keserítik életüket. Sárcsinálással, téglavetéssel és mindenféle mezei munkával, minden munkájukkal, melyekkel kegyetlenül dolgoztatnak vala velük. És szóla, és parancsot adott Égyiptom királya a héber bábáknak, akik közül egyiknek Sifra, a másiknak Puá vala neve. És monda: Mikoron héber asszonyok körül bábálkodtok, nézzetek a szülőszékre: ha fiú az, azt öljétek meg, ha pedig leány az, hadd éljen. De a bábák félék az Istent és nem cselekedének úgy amint Égyiptom királya parancsolta vala nékik, hanem életben hagyják vala a gyermekeket. Hívatá annakokáért Égyiptom királya a bábákat és monda nékik: Miért műveltétek azt, hogy életben hagytátok a gyermekeket? A bábák pedig mondának a Fáraónak: Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az Égyiptombeliek: mert azok életerősek; minekelőtte a bába hozzájuk eljutna, már meg is szülnek. Annakokáért jól tőn Isten a bábákkal, a nép pedig sokasodott, szaporodott  és igen megerősödött. És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő házukat. Parancsola azért a Fáraó minden ő népének, mondván: Minden fiút, aki születik, vessetek a folyóvízbe, a leányt pedig hagyjátok mind életben” (2 Móz. 1,7-22). Ekkor történt, hogy: „elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségül. És fogada méhében az asszony és fiat szüle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig” (2 Móz. 2,1-2).  Erről tesz bizonyságot István a szanhedrin előtt, mondván, a Fáraó: „Ez ravaszul elbánt nemzetünkkel, és azt a gonoszságot eszelte ki atyáink ellen, hogy kitétette újszülöttjeiket, ily módon pusztítva el őket. Akkor a kijelölt, az elrendelt időben születék Mózes, és szép, kellemes külsejű, tetszetős vala az Isten előtt, akit Isten finom vonásokkal alkotott, és aki kedves volt az Istennek. Ez három hónapig atyja házában tartaték, három hónapig nevelték az atyja házában (Csel. 7,19-20).
213 Ez így került megírásra: „És elméne egy Lévi nemzetségéből való férfiú és Lévi-leányt vőn feleségűl. És fogada méhében az asszony és fiat szűle; és látá, hogy szép az és rejtegeté három hónapig. De mikor tovább nem rejtegetheté, szerze annak egy gyékénykosarat, és bekené azt gyantával és szurokkal s belétevé a gyermeket és letevé a folyóvíz szélén a sás közé. Az ő nénje pedig megáll vala távolról, hogy megtudja: mi történik vele? És aláméne a Faraó leánya, hogy megfürödjék a folyóvízben, szolgálóleányai pedig járkálnak vala a víz partján. És meglátá a kosarat a sás között s elküldé az ő szolgálóleányát és kihozatá azt. És kinyitá és látá a gyermeket; és ímé egy síró fiú. És megszánva, könyörül rajta és monda: A héberek gyermekei közül való ez. Az ő nénje pedig monda a Fáraó leányának: Elmenjek-e s hívjak-e egy szoptatós asszonyt a héber asszonyok közül, hogy szoptassa néked a gyermeket? És a Fáraó leánya monda néki: Eredj el. Elméne azért a leányzó, és elhívá a gyermek anyját. És monda néki a Fáraó leánya: Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat. És vevé az asszony a gyermeket és szoptatá azt. És felnevekedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, ő fiává fogadta és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt” (2 Móz. 2,1-10). Erről tesz bizonyságot István is: „Mikor pedig kitétetett, a Faraó leánya felvevé, magához vette, és örökbe fogadta, és felnevelé őt a saját fia gyanánt” (Csel. 7,21).
214 És: „… lakozék Midián földén…” (2 Móz. 2,15).
215 Így rendelkezett a törvény: Szóljatok Izráel egész gyülekezetének, egész közösségének mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, házanként egy bárányt. És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezeti közössége estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. Ne egyetek abból nyersen, vagy vízben főtten, hanem tűzön sütve, a fejét, lábszáraival és belsejével együtt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr, Jahve az Örökkévaló páskája az. Mert általmegyek, átvonulok Égyiptom földén ezen éjszakán, és megölök minden elsőszülöttet Égyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Égyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én az Úr, Jahve az Örökkévaló. És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a pusztító csapás veszedelmetekre, mikor megverem Égyiptom földét (2 Móz. 12,3.6-13). És így kell végrehajtania rendeletet: „Előhívá tehát Mózes Izráel minden véneit és monda nékik: Fogjatok és vegyetek magatoknak bárányt családjaitok szerint és öljétek meg a páskhát. És vegyetek egy kötés izsópot és mártsátok a vérbe, amely az edényben van, és hintsétek meg a szemöldökfát és a két ajtófelet abból a vérből, amely az edényben van; ti közűetek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig. Mikor általmegy, átvonul az Úr, Jahve az Örökkévaló hogy megverje az Egyiptombelieket és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr, Jahve az Örökkévaló az ajtó mellett és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a ti házaitokba. Megtartsátok azért ezt a dolgot rendtartás gyanánt, magadnak és fiaidnak mindörökre. És mikor bementek a földre, melyet az Úr, Jahve az Örökkévaló ad néktek, amint megmondotta vala: akkor tartsátok meg ezt a szertartást” (2 Móz. 12,21-25).
216 Az apostol példaként állítja a Krisztusban hívők elé az Úr vezetését, csodáit, kegyelmét, szeretetét, védelmét, szabadítását:Az Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől” (2 Móz. 13,21-22). „Elindula azért az Istennek Angyala, aki jár vala az Izráel tábora előtt, és méne mögéjük; a felhőoszlop is elindula előlük, s mögéjük álla. Odament Egyiptom tábora és Izráel tábora közé, és az a felhő, amely világítani szokott éjjel, sötét maradt, ezért nem közeledtek egymáshoz egész éjszaka. És kinyújtá Mózes az ő kezét a tengerre, az Úr pedig egész éjjel erős keleti széllel hajtá a tengert és szárazzá tevé a tengert, és kétfelé válának a vizek. És szárazon menének az Izráel fiai a tenger közepébe, a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezük és balkezük felől” (2Móz. 14,19-22). És: „És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Egyiptombeliek kezéből, és hatalmából; és látá Izráel a megholt Egyiptombelieket a tenger partján” (2Móz. 14,30). Nehémiás így emlékezteti az Urat - Aki „tegnap, ma és örökké ugyanaz”: „És a tengert kétfelé választád őelőttük és szárazon menének,  és szárazon vonultak át a tenger közepén; üldözőiket pedig mélységbe borítád. Úgy dobtad az örvénybe, mint követ a hatalmas vizekbe. És felhőnek oszlopában vezetéd őket nappal s tűznek oszlopában éjjel, hogy megvilágosítsd nékik az utat, melyen menjenek” (Neh. 9,11-12). Dávid örvendező hívása: „Jöjjetek és lássátok az Isten dolgait, az Isten tetteit; csodálatosak, és fenségesek az Ő cselekedetei, az Ő dolgai az emberek fiain, és az emberek fiai között. A tengert szárazzá, - szárazfölddé - változtatta, a folyamon gyalog, és száraz lábbal mentek - keltek - át: ott örvendeztünk Őbenne, és ezért örüljünk neki” (Zsolt. 66,5-6).Kihozta onnan Izráelt, mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. Hatalmas, erős kézzel és kifeszített, kinyújtott karral. Mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete. Kettéhasította, kétfelé választotta a Vörös-tengert, mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete, és átvitte, átvezette rajta Izráelt, annak közepén. mert örökkévaló az ő kegyelme, mert örökké tart szeretete” (Zsolt. 136,11-14). Apáik, őseik előtt csodát művelt Égyiptom földjén, a Coán mezején. Kettéválasztotta, kettévágta a tengert s átvitte, átvezette őket; és felállította a vizeket fal gyanánt, és a víztömeget gátként állította meg. Vezette őket nappal felhőben, és egész éjen át, tűznek világosságában tűz fényével” (Zsolt. 78,10-14). Megszabadította őket gyűlölőik kezéből, kimentette az ellenség kezéből. Szorongatóikat víz borította el, egy sem maradt meg belőlük” (Zsolt. 106,10-11).
217 Ez pedig így történt: Józsué felkele jó reggel, és felvevék a papok az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak ládáját. És a hét pap, akik a kos-szarvból való hét kürtöt vivék az Úr, Jahve az Örökkévaló ládája előtt megy vala és kürtöl vala a kürtökkel, a fegyveresek pedig előttük mennek vala, és a köznép követi az Úrnak ládáját, menvén és kürtökkel kürtölvén. A második napon is egyszer kerülék meg a várost, azután visszatérének a táborba. Így cselekedének hat napon át. És lőn a hetedik napon, hogy felkelének, mihelyt a hajnal feljöve és megkerülék a várost a szokott módon hétszer; csak ezen a napon kerülék meg a várost hétszer. És lőn, hogy a hetedik forduláskor kürtölnek vala a papok a kürtökkel, Józsué pedig monda a népnek: Kiáltsatok, mert néktek adta az Úr a várost! Ekkor kiáltozni kezdett a nép, és megfújták a kürtöket. És amikor meghallotta a nép a kürt szavát, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a kőfal leomlott. A nép pedig bevonult a városba, mindenki egyenest előre, és elfoglalták a várost” (Józs. 6,12-16.20).
218 Ez pedig így történt:Józsué, a Nún fia, elkülde Sittimből titkon két férfiút kémekül, mondván: Menjetek el, tekintsétek meg azt a földet és Jérikhót. Azok pedig elmenének, és bemenének egy parázna asszonynak házába, akinek Ráháb vala neve, és ott hálának. Mikor pedig megjelentették ezt Jérikhó királyának, mondván: Íme, férfiak jöttek ide ez éjszaka az Izráel fiai közül e földnek kémlelésére; Akkor külde Jérikhó királya Ráhábhoz, mondván: Hozd ki a férfiakat, akik bementek hozzád a házadba, mert azért jöttek, hogy kikémleljék az egész földet. Az asszony pedig fogá a két férfiút, és elrejté vala őket, és monda: Úgy van! Bejöttek hozzám a férfiak, de azt sem tudom, honnan valók voltak. És kimentek e férfiak kapuzáráskor a sötétben; nem tudom, hová mentek a férfiak; siessetek gyorsan utánuk, mert utolérhetitek őket. Pedig ő felhágatta őket a házhéjára a háztetőre, és elbujtatta őket a száras len, a len kóró közé, amely néki a házhéjára, a háztetőre volt kirakva” (Józs. 2,1-6). Majd: „Alábocsátá azért őket kötélen az ablakon, mert az ő háza a kőkerítés falán vala, és ő a kőkerítésen lakik vala. És monda nékik: A hegyre menjetek, hogy rátok ne találjanak az üldözők, és ott rejtőzködjetek három napig, amíg visszatérnek az üldözők; azután pedig menjetek a magatok útján” (Józs. 2,15-16). Amikor elfoglalták Jerikót: „A két férfiúnak, akik megkémlelték vala a földet, monda Józsué: Menjetek be a parázna asszonynak házába és hozzátok ki onnét az asszonyt és mindazt, amije van, amiképpen megesküdtetek néki. Bemenének azért a kémlő ifjak, és kihozák Ráhábot, és az ő atyját, anyját és az ő atyjafiait, és mindazt, amije vala, és minden cselédjét is kihozák, és helyezék őket Izráel táborán kívül. A várost pedig megégeték tűzzel, és mind azt, ami benne vala; csakis az ezüstöt és aranyat és a réz- és vasedényeket rakták az Úr házának kincsei közé. A parázna Ráhábot pedig, és az ő atyjának háznépét és mindenét, amije vala, élni hagyta vala Józsué, és ott lakik az Izráel között mind e mai napig; mert elrejtette vala a követeket, akiket küldött volt Józsué, hogy kikémleljék Jérikhót” (Józs. 6,22-25). Jakab apostol bizonyságtétele az megigazulásról: „Hasonlatosképpen pedig a tisztátalan Ráháb is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott-e meg, és tétetett igazzá, amikor a követeket házába fogadta, és más úton bocsátotta ki, és engedte őket tovább?” (Jak. 2,25).
219 Gedeon története pedig így került megírásra: „És eljött az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak angyala, és leült ama cserfa alatt, amely Ofrában van, amely az Abiézer nemzetségéből való Joásé vala, és az ő fia Gedeon éppen búzát csépelt a pajtában, hogy megmentse a Midiániták orcája elől. Ekkor megjelent előtte az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak angyala, és monda néki: Az Úr, Jahve az Örökkévaló veled, erős vitéz! És az Úr, Jahve az Örökkévaló hozzá fordult, és monda: Menj el ezzel a te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged? És monda néki: Kérlek uram, miképpen szabadítsam én meg Izráelt? Ímé az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én vagyok a legkisebb atyámnak házában. És monda néki az Úr, Jahve az Örökkévaló: Én leszek veled, és megvered Midiánt, mint egy embert” (Bír. 6.11-12.14.16).És monda az Úr Gedeonnak: „… háromszáz férfiú által szabadítlak meg titeket, …és adom Midiánt kezedbe; a többi nép pedig menjen el, kiki a maga helyére. És a háromszáz embert három csapatba osztá el, és mindeniknek kezébe egy-egy kürtöt adott, és üres korsókat és fáklyákat e korsókba. És monda nékik: Én reám vigyázzatok, és úgy cselekedjetek. És ímé én bemegyek a tábornak szélibe, és akkor amint én cselekszem, ti is úgy cselekedjetek. Ha én a kürtbe fúvok és mindazok, akik velem vannak, akkor ti is fújjátok meg a kürtöket az egész tábor körül, és ezt kiáltsátok: az Úrért és Gedeonért! És lement Gedeon, és az a száz férfiú, aki vele volt, a tábor széléhez a középső éjjeli őrség kezdetén, amikor épen az őrség felváltatott, és kürtölnek a kürtökkel és összetörik a korsókat, amelyek kezükben valának. És kürtölt mind a három csapat a kürtökkel, és összetörték a korsókat, és balkezükben tartották a fáklyákat, jobb kezükben pedig a kürtöket, hogy kürtöljenek, és kiáltának: Fegyverre! És mindenik ott állott a maga helyén a tábor körül. Erre az egész tábor futásnak eredt, és kiáltozott, és menekült. És mikor a háromszáz ember belefújt kürtjébe, fordítá az Úr kinek-kinek fegyverét az ő felebarátja ellen az egész táborban, és egész Béth-Sittáig futott a tábor, Czererah felé, Abelmehola határáig, Tabbathon túl” (Bír. 7,7.16-22). Bárák történetet így került megírásra: Debóra, Izráel bírája: „Elkülde és hivatá Bárákot, az Abinoám  fiát, Kedes-Nafthaliból, és monda néki: Avagy nem parancsolta-e meg az Úr, Jahve az Örökkévaló, Izráelnek Istene: Menj és vonulj fel a Thábor hegyére, és végy magadhoz tízezer embert a Nafthali és a Zebulon  fiai közül? És te ellened kihozom a Kison patakjához Siserát,  Jábin hadvezérét, az ő szekereit és seregét, és kezedbe adom őt. Összegyűjté annakokáért Bárák Zebulont és Nafthalit  Kedesbe, és elvive magával tízezer embert, és elméne vele Debora is. Hírül vivék pedig Siserának, hogy Bárák, az Abinoám fia felvonult a Thábor hegyére. Egybegyűjté azért Sisera minden szekereit, a kilencszáz vas-szekeret, és egész népét, mely vele volt, a pogányok városából, Harósethből a Kison patakjához. És monda Debora Báráknak: Kelj fel, mert ez a nap az, amelyen kezedbe adja az Úr Siserát! Hisz maga az Úr vezet téged! És alájöve Bárák a Thábor hegyéről, és a tízezer ember ő utána. És megrettenté az Úr Siserát minden szekereivel és egész táborával fegyvernek élivel Bárák előtt, annyira, hogy Sisera leugrott szekeréről, és gyalog futott. Bárák pedig a szekereket és a tábort egész Harósethig, a pogányok városáig űzé, és Siserának egész tábora elhulla fegyvernek éle miatt, még csak egyetlen egy sem maradt meg” (Bír. 4,6-7.10.12-16). Sámson története: „Szült az asszony fiat, és nevezte annak nevét Sámsonnak, és felnövekedett a gyermek, és megáldotta őt az Úr. És kezdé az Úrnak, Jahvénak az Örökkévalónak Szelleme őt indítani a Dán táborában, Czóra és Estháol  között. És megverte őket keményen válluktól tomporukig, és lement és lakott Ethamban, a sziklabarlangban. A Filiszteusok pedig felmentek, és megszállották Júdát, és Lehiben telepedtek le. Akkor mondának a Júda férfiai: Miért jöttetek fel ellenünk? Azok pedig mondának: Sámsont megkötözni jöttünk fel, hogy úgy cselekedjünk vele, mint ő cselekedett mi velünk. Ekkor háromezer ember ment le Júdából Ethamba, a sziklabarlanghoz, és monda Sámsonnak: Nem tudod-e, hogy a Filiszteusok uralkodnak mi rajtunk? Miért cselekedted ezt velünk? Ő pedig monda nékik: Amiképpen cselekedtek ők velem, én is úgy cselekedtem velük. És mondának néki: Azért jöttünk le, hogy megkötözzünk, és hogy a Filiszteusok kezébe adjunk téged. Sámson pedig monda nékik: Esküdjetek meg nékem, hogy ti nem rohantok reám. És azok felelének néki, mondván: Nem! Csak megkötözvén megkötözünk, és kezükbe adunk; de nem ölünk meg téged. Azután megkötözték őt két új kötéllel, és felvezették őt a kőszikláról. És mikor Lehi felé közeledett, és a Filiszteusok már ujjongtak elébe: felindítá őt az Úrnak szelleme, és olyanok lettek a karján levő kötelek, mint a lenszálak, melyeket megperzsel a tűz és lemállottak a kötések kezeiről. És egy nyers szamárállcsontot talála, és kinyújtván kezét, felvevé azt, és agyonvert vele ezer embert. És ítélé Sámson Izráelt a Filiszteusok idejében húsz esztendeig (Bír. 13,24; 15,8-20). És halála az ellenség halálát is jelentette: „Lőn pedig, hogy mikor megvidámodott az ő szívük, mondának: Hívjátok Sámsont, hadd játsszon előttünk. És előhívák Sámsont a fogházból, és játszék ő előttük, és az oszlopok közé állították őt. Sámson pedig monda a fiúnak, aki őt kézen fogva vezette: Eressz el, hadd fogjam meg az oszlopokat, amelyeken a ház nyugszik, és hadd támaszkodjam hozzájuk. A ház pedig tele volt férfiakkal és asszonyokkal, és ott voltak a Filiszteusok összes fejedelmei, és a tetőzeten közel háromezren, férfiak és asszonyok, a Sámson játékának nézői. Ekkor Sámson az Úrhoz kiáltott, és monda: Uram Isten, emlékezzél meg kérlek én rólam, és erősíts meg engemet, csak még ez egyszer, óh Isten! Hadd álljak egyszer bosszút a Filiszteusokon két szemem világáért! És átfogta Sámson a két középső oszlopot, melyeken a ház nyugodott, az egyiket jobb kezével, a másikat bal kezével, és hozzájuk támaszkodott. És monda Sámson: Hadd vesszek el én is a Filiszteusokkal! És nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében. És lementek az ő testvérei és atyjának egész háza, és elvivék őt, és hazatérvén, eltemették Czóra és Estháol között, atyjának, Manoahnak sírjába, minekutána húsz esztendeig ítélte az Izráelt” (Bír. 16,25-31). És Jefte története: „Elment Jefte  Gileád véneivel, és a nép a maga fejévé és fejedelmévé tette őt. És megmondá Jefte minden beszédit az Úr előtt Mispában. És ekkor egybegyűjté Jefte Gileádnak minden férfiait, és megtámadta Efraimot, és megverték Gileád férfiai Efraimot, mert azt mondották: Efraim szökevényei vagytok ti, kik Gileádban, Efraim és Manassé között laktok. Ítélé pedig Jefte Izráelt hat esztendeig, és meghalt Jefte, a Gileádbeli, és eltemetteték Gileád egyik városában” (Bír. 11,11; 12,4.7). Dávid sok győzelméből az első így lett megírva: „Dávid pedig monda a Filiszteusnak: Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, Jahve az Örökkévaló, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad. A Filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr, Jahve az Örökkévaló, mert az Úré, Jahveé az Örökkévalóé a had, és ő titeket kezünkbe fog adni. És mikor a Filiszteus felkészült, és elindult, és Dávid felé közeledék: Dávid is sietett és futott a viadalra a Filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába és kivett onnan egy követ, és elhajítván, homlokán találta a Filiszteust úgy, hogy a kő homlokába mélyede, és arccal a földre esék. Így Dávid erősebb volt a Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt, pedig kard nem is vala a Dávid kezében” (1 Sám. 17,45-50). És Jeremiás prófétáról: „És hallá Passúr a pap, az Immár fia - ő pedig fejedelem vala az Úr házában, - meghallotta, hogy miket prófétált Jeremiás. És megcsapdosá Passúr Jeremiást a prófétát, és beveté őt a tömlöcbe, a mely a Benjámin felső kapujában vala, az Úr háza mellett. És lőn másnap, hogy kivevé Passúr Jeremiást a tömlöcből, és monda néki Jeremiás: Nem Passúrnak nevezett téged az Úr, hanem Mágor Missábibnak; Mert ezt mondja az Úr: Ímé, én félelembe ejtelek téged és minden barátodat, és elhullanak az ő ellenségeik fegyvere által a szemeid láttára; az egész Júdát pedig odaadom a babiloni király kezébe, és elviszi őket Babilonba, és fegyverrel vágja le őket (Jer. 20,1-4). És minden próféta erre a sorsra jut, aki az Úr szavát meghirdeti: „Akkor megharaguvék Asa a prófétára, és veté őt a tömlöcházba, mert igen megharagudott vala e szóért reá; és ugyanakkor Asa a nép közül is sokat bántalmazott” (2 Krón. 16,10). Akkor ezt parancsolta Izráel királya: Fogjátok Míkájehút, vigyétek Ámón városparancsnokhoz és Jóás királyfihoz, és mondjátok: Ezt parancsolja a király: Vessétek börtönbe, és szűkösen tápláljátok kenyérrel és vízzel, amíg békében vissza nem térek!” (2Krón. 18,25-26).
220 És azért győztek: „Mert mindaz, ami az Istenből született, legyőzi a világot, győzelmet arat; és az a győzedelem, az a diadal, amely legyőzte a világot, ami győzelmet aratott a világ fölött a mi hitünk, és meggyőződésünk” (1 Ján. 5,4). Az Úr ezt mondja: „Ímé, megszégyenülnek és meggyaláztatnak, akik fölgerjednek ellened, semmivé lesznek és elvesznek, elpusztulnak akik veled perlekednek. Keresed őket és meg nem találod a veled versengőket, akik téged támadnak; megsemmisülnek teljesen, akik téged háborgatnak, akik ellened harcolnak. Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobb kezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek!” (Ésa. 41,11-13). És Dávid győzelmeit így mutatja be a Szent Szellem: „Dávid megverte a filiszteusokat, megalázta és leigázta őket: és elfoglalta Dávid a Filiszteusok kezéből Méteg Ammát. Megverte a móábiakat is. Lefektette őket a földre, és kötéllel mérte meg őket: kétkötélnyit kivégeztetett, egy kötélnyit pedig életben hagyott. És a móábiak adófizető szolgái lettek Dávidnak. Megverte Dávid Hadadézert is, Réhóbnak  fiát, Cóbának királyát, mikor elment, hogy hatalmát kiterjessze az Eufrátes folyó vizéig. És foglyul ejtett Dávid közülük ezer és hétszáz lovagot, és húszezer gyalog embert; és megbénította Dávid a harci kocsik lovait, inaikat elvagdaltatva minden szekeres lovaknak és csak száz szekérbe valót hagyott meg közülük. Eljövének pedig a Siriabeliek Damaskusból, hogy megsegítsék Hadadézert, Czóbának királyát; és levága Dávid a Siriabeliek közül huszonkétezer férfit. És helyeze Dávid állandó sereget a damaskusi Siriába; és a Siriabeliek Dávidnak adófizető szolgái lettek. És megoltalmazá az Úr, Jahve az Örökkévaló Dávidot valahová megyen vala (2 Sám. 8,1-6). Dániel győzelmét az oroszlánok fölött így mutatja be Isten igéje: „Erre szóla a király, és előhozák Dánielt, és veték az oroszlánok vermébe. Szóla a király, és mondá Dánielnek: A te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged! És hozának egy követ, és oda tevék a verem szájára, és megpecsétlé a király az ő gyűrűjével és az ő főembereinek gyűrűivel, hogy semmi meg ne változtassék Dánielre nézve. Erre eltávozék a király az ő palotájába, és étlen tölté az éjszakát, és vigasságtevő szerszámokat sem hozata eléje; kerülte őt az álom. Hajnalban a király azonnal felkele még szürkületkor, és sietve az oroszlánok verméhez méne. És mikor közel ére a veremhez, szomorú szóval kiálta Dánielnek; szóla a király, és monda Dánielnek: Dániel! Az élő Istennek szolgája, a te Istened, a kinek te szüntelen szolgálsz, meg tudott-e szabadítani téged az oroszlánoktól? Akkor Dániel szóla a királynak: Király, örökké élj! Az én Istenem elbocsátá az ő angyalát, és bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem; mert ártatlannak találtattam ő előtte és te előtted sem követtem el, oh király, semmi vétket. Akkor a király igen örvende, és Dánielt kihozatá a veremből. És kivevék Dánielt a veremből, és semmi sérelem nem találtaték ő rajta: mert hitt az ő Istenében (Dán. 6,16-23).
221 Dániel társairól hangzik a kijelentés: Szóla Nabukodonozor, és monda nékik: Sidrák, Misák és Abednégó! Szántszándékból nem tisztelitek-e az én istenemet és nem imádjátok-e az arany állóképet, amelyet felállíttattam? Ha tehát készek vagytok: mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát, leboruljatok és imádjátok az állóképet, amelyet én csináltattam. De ha nem imádjátok, tüstént bevettettek az égő, tüzes kemencébe; és kicsoda az az Isten, aki kiszabadítson titeket az én kezeimből? Felelének Sidrák, Misák és Abednégó, és mondának a királynak: Oh Nabukodonozor! Nem szükség erre felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, oh király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, oh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk. Akkor Nabukodonozor eltelék haraggal, és az ő orcájának színe elváltozék Sidrák, Misák és Abednégó ellen; azért szóla, és meghagyá, hogy fűtsék be a kemencét hétszerte inkább, mint szokták vala befűteni. És meghagyá a legerősebb férfiaknak az ő seregében, hogy kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abednégót, és vessék őket az égő, tüzes kemencébe. Erre ezek a férfiak alsó ruhástul, köntösöstül, palástostul és egyéb öltönyöstül megkötöztettek, és az égő, tüzes kemencébe vettettek. Amiatt azonban, hogy a király parancsolata szigorú volt és a kemence rendkívül izzó vala: azokat a férfiakat, akik Sidrákot, Misákot és Abednégót felvitték, megölé a tűznek lángja. Az a három férfiú pedig: Sidrák, Misák és Abednégó, az égő, tüzes kemencébe esék megkötözve. Akkor Nabukodonozor király megijedt és sietve felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak: Nem három férfiút veténk-e a tűz közepébe megkötözve? Felelének és mondának a királynak: Bizonyára, oh király! Felele, és monda: Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem sincs bennük, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek-fiáé. Nabukodonozor ekkor az égő, tüzes kemence szájához járula, és szóla és monda: Sidrák, Misák és Abednégó, a felséges Istennek szolgái, jertek ki és jöjjetek ide! Azonnal kijövének Sidrák, Misák és Abednégó a tűz közepéből. És egybegyűlvén a fejedelmek, helytartók és kormányzók és a király tanácsosai, nézik vala ezeket a férfiakat, hogy a tűznek semmi hatalma nem lett az ő testükön, és hogy egy hajszáluk sem égett meg, és az ő alsó ruháik meg nem változtak, és a tűz szaga sem járta át őket. Szóla Nabukodonozor, és monda: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, aki küldötte az ő angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, akik ő benne bíztak; és a király parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testüket és nem szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenükön kívül. Parancsolom azért, hogy minden nép, nemzetség és nyelv, amely káromlást mond Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen, darabokra tépessék, és annak háza szemétdombbá tétessék: mert nincs más Isten, aki így megszabadíthasson. Akkor a király nagy tisztességre emelé Sidrákot, Misákot és Abednégót Babilon tartományában” (Dán. 3,14-30). És az Ezékiás gyógyulásáról szóló bizonyságtétel: „Azon napokban halálos betegségbe esék Ezékiás, és eljött hozzá Ésaiás  Ámós fia, a próféta, és mondá néki: Ezt mondja az Úr: rendeld el házadat, mert meghalsz és meg nem gyógyulsz! És Ezékiás arccal a falnak fordulván, könyörge az Úrnak, És monda: Oh Uram, emlékezzél meg arról, hogy én előtted jártam, igazságban és egész szívvel, és hogy ami jó előtted, azt műveltem! És sírt Ezékiás keservesen. És lőn az Úr beszéde Ésaiáshoz, mondván: Menj el, és mondd Ezékiásnak: így szól az Úr, Dávidnak, atyádnak Istene: Hallottam imádságodat, láttam könnyeidet, ímé, még napjaidhoz tizenöt esztendőt adok. Ezékiásnak, Júda királyának följegyzése, mikor megbetegedett, és betegségéből fölgyógyult. Mit mondjak? Hogy szólott nékem és Ő azt meg is cselekedé! Nyugton élem le éveimet lelkem keserűsége után! Oh Uram! Te meggyógyítasz és éltetsz engemet! Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség, és Te szeretettel kivontál a pusztulásnak verméből, mert hátad mögé vetetted minden bűneimet!” (Ésa 38,1-5.9.15-17)
222 Szabadulás (apolütrószisz): váltságdíj kifizetése, kiváltás.
223 Az Illés és Elizeus által történő csoda: Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház tulajdonosának a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És elvette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. Majd az Úrhoz, Jahvéhoz az Örökkévalóhoz kiáltott, és ezt mondta: Istenem, Uram! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?! Azután háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az Úrhoz: Istenem, Uram! Térjen vissza az élet ebbe a gyermekbe! Az Úr, Jahve az Örökkévaló meghallgatta Illés szavát, az élet pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt. Ekkor Illés fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad!” (1Kir. 17,17-23). Elizeus próféta által történő csoda:  „És teherbe esék az asszony és fiat szült abban az időben, amelyet megmondott volt Elizeus. De mikor megnőtt a gyermek, történt, hogy egy napon kiment az ő atyjához, az aratókhoz, És monda az ő atyjának: Jaj fejem, jaj fejem! És monda az ő atyja a szolgának: Vidd el őt az anyjához. Ki mikor felvette őt, vivé az ő anyjához, és az az ölében tartá délig, és akkor meghalt. És felméne az asszony, és az Isten emberének ágyára tevé őt, és az ajtót bezárván kijöve onnét. És előhívatá az ő férjét és monda: Kérlek, küldj ide nékem egyet a szolgák közül és egy szamarat, hadd menjek el hamar az Isten emberéhez, és mindjárt megjövök. És az monda: Miért mégy ő hozzá, ma nincs sem újhold, sem szombat? Felele az: Csak hagyd rám! És megnyergelé a szamarat, és monda a szolgának: Hajtsd és siess, ne késlelj engem a menésben, hanem ha mondándom néked. És elmenvén, juta az Isten emberéhez a Kármel hegyére.  Mikor pedig az Isten emberéhez jutott a hegyre, átölelte az ő lábait; de Géházi oda ment, hogy elűzze őt, az Isten embere azonban így szólt: Hagyj békét néki, mert megkeseredett az ő szíve, és az Úr eltitkolta tőlem, és nem jelentette meg nékem. És monda az: Vajon én kértem-e fiat az én uramtól? Nemde nem mondám-e néked: Ne csalj meg engemet? És monda Elizeus Géházinak: Övezd fel derekadat, és vedd kezedbe az én pálcámat, és menj el, ha valakivel találkozol, ne köszönj néki, és annak is, aki köszön néked, ne felelj, és az én pálcámat tedd a gyermek arcára. De a gyermeknek anyja monda: Él az Úr és él a te lelked, hogy el nem hagylak téged. Felkele azért és követé őt. Géházi pedig már előttük elment volt, és a pálcát a gyermek arcára fekteté, de nem szólott és nem is eszmélt rá a gyermek. Azért visszatért eleibe, és megmondá néki, mondván: Nem támadt fel a gyermek. És bement Elizeus a házba, és ímé a gyermek ott feküdt halva az ő ágyán. És bement, és bezárta az ajtót magára és a gyermekre, és könyörgött az Úrnak. És az ágyra felhágván, a gyermekre feküdt, és az ő száját a gyermek szájára tevé, szemeit szemeire, kezeit kezeire, és ráborult, és megmelegedék a gyermek teste. Azután felállott, és egyszer alá és fel járt a házban, majd újra felment és reáborult. Akkor a gyermek prüsszente vagy hétszer, és felnyitá szemeit a gyermek. Ő pedig szólítá Géházit, és monda: Hívd ide a Súnemitát. És oda hívá azt. És mikor oda ment, monda: Vedd a te fiadat. Ki mikor bement, lábához esék, és leborula a földre, és az ő fiát fogván, kiméne (2 Kir. 4,17-25.27).
224 Minden prófétát üldöznek az igazság beszédéért: „És hallá Passúr  a pap, az Immár fia - ő pedig fejedelem vala az Úr házában, - Jeremiást, hogy miket prófétált. És megcsapdosá Passúr Jeremiást, a prófétát, majd kalodába záratta, és beveté őt a tömlöcbe, amely a Benjámin felső kapujában vala, az Úr háza mellett” (Jer. 20,1-2). Így történt ez az útkészítővel is: „Heródes elfogatta vala Jánost, és megkötöztetvén, bilincsbe verette, és tömlöcbe vettette vala Heródiásért, az ő testvérének, Fülöpnek feleségéért. Mert ezt mondja vala néki János: Nem szabad néked ővele élned nincs megengedve neked, hogy ő a tiéd legyen (Mát. 14,3-4). Az apostolok is üldözésnek voltak kitéve az élő Ige, az Úr Jézus hirdetéséért: „…A bírák pedig letépetvén ruháikat, megvesszőztették őket. És miután sok ütést mértek rájuk, tömlöcbe vetik őket, megparancsolva a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket. Ki ilyen parancsolatot vévén, veté őket a belső tömlöcbe, és lábaikat kalodába szorítá (Csel. 16,22-24). És az üldözés minden Isten gyermekére kiterjedt, és kiterjed:  „És ráveték kezűket az apostolokra, és elfogták és letartóztatták őket, és a közönséges, a nyilvános tömlöcbe tevék, a köztörvényes bűnözők számára fenntartott börtönbe zárták őket(Csel. 5,18). Péter apostolt is Heródes: „…tömlöcbe veté, átadván négy négyes katonai szakasznak, hogy őrizzék őt; húsvét, a páskaünnep után akarván őt a nép elé vezettetni. Péter azért őrizteték a fogságban, a börtönben” (Csel. 12,4-5).
225 Az üldözés Kaintól kezdve végig tart: Az Isten Szelleme pedig felindítá Zakariást, a Jójada  pap fiát, aki felálla a nép között, és monda nékik: Ezt mondja az Isten: Miért szegtétek meg az Úrnak parancsolatait? - mert az nem használ néktek. Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket. Amazok pedig reá támadván, ott az Úr háza pitvarában megkövezék őt a király parancsolatjából” (2 Krón. 24,20-21). És folytatódik az Újszövetség idején is.  Istvánt: „Felkiáltván pedig nagy fennszóval, füleiket bédugák, és felindulásukban egyszerre, és egyakarattal reá rohanának. És kiűzvén a városon kívül, megkövezék: a tanúbizonyságok pedig felsőruháikat egy Saulus - ki később Pál -nevezetű ifjú lábaihoz rakták le” (Csel. 7,57-58).

226 Az üldözés elől menekülve:mikor Jézabel  megölette az Úr prófétáit, Abdiás száz prófétát vett oltalmába, és rejtette el ötvenenként egy-egy barlangba, és ott táplálta őket kenyérrel és vízzel (1 Kir. 18,4). Illés is így menekült: „És beméne ott egy barlangba, és ott hála. És ímé lőn az Úrnak beszéde ő hozzá, és monda néki: Mit csinálsz itt Illés? Ő pedig monda: Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért; mert elhagyták a te szövetségedet az Izráel fiai, a te oltáraidat lerontották, és a te prófétáidat fegyverrel megölték, és csak én egyedül maradtam, és engem is halálra keresnek” (1 Kir. 19,9-10).
227 Mert csak Krisztusban nyerhetők el az ígéretek: Amely megmenekülés, üdvösség felől tudakozódtak, amelyet kerestek, kutattak és vizsgáltak nyomozódva a próféták, - az Isten nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személyek, - akik a nektek szánt kegyelem felől jövendöltek, prófétáltak. Nyomozódva, vizsgálva, és kutatva, hogy mely vagy milyen korszakra jelenté azt ki a Krisztusnak őbennük lakozó, és működő Szelleme” (1 Pét. 1,10-11). Az Úr Jézus – Akiben Isten szeretete, és  szeretetének konkrét cselekedetekben való megnyilvánulása jelent meg az emberért, az emberen és az emberben - a tanítványaihoz így szól: „És a tanítványokhoz fordulván, nekik külön ezt mondta: Boldog szemek, amelyek látják azokat, amelyeket ti láttok. Mert mondom néktek, hogy sok próféta és király kívánta látni, amiket ti láttok, de nem látták; és hallani, amiket hallotok, de nem hallották” (Luk. 10,23-24) .