Zsebemben 25 dollárral

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 12 FEJEZET.

Nem sokkal azután, hogy Isten megnyilatkozott nekem Enidben, úgy éreztem, hogy szolgálatom hamarosan kiszélesedik és valamilyen központi letelepülést igényel majd Amerikában. Így lehetek szolgálatára az emberiségnek.

Lemondásom után helyemre az egyház új lelkészt hívott, és Evelynnel együtt Tulsába mentünk, hogy meglátogassuk azt az embert, aki Enidben elfoglalja a helyemet. A dolgok véletlen összetalálkozásánál fogva, míg ő Tulsából Enidbe készült költözni, addig mi Enidből Tulsába. Bérbeadó házat kerestünk. Akkor még csak két gyermekünk volt: Rebeca Anna és Ronald Dávid. Gyorsan kellett számunkra helyet találnom, mert Oscar Moore, az új lelkész hurcolkodása időhöz kötött volt és kellett, hogy az egyház átadja neki a parókiát. Oscarék hívtak, hogy töltsük velük az estét, miután az egész napot házbérlet keresésével töltöttük. Délután fél ötkor érkeztünk hozzájuk fáradtan és elcsüggedve. Körüljártuk a várost és emberek tucatjának telefonáltunk. Úgy látszott, mintha Tulsában nem lenne bérbeadó ház. Moore testvér azt mondta nekünk, hogy az az ember, akinek eladta a házát, ma este 6-kor jön el hozzá, a szerződést lezárni. Amikor ezt mondta, hogy eladta a házát, valami átfutott rajtam. Az a furcsa érzésem támadt, hogy én most abban a házban ülök, amelyet Isten akarata nekem szánt. Majd így szóltam magamhoz: milyen képtelen gondolat, amikor a házat már eladták másnak!

Vacsora előtt még volt egy kis időnk. Szükségét éreztem, hogy elvonuljak valahová és imádkozzam. A hálószobába mentem, de az nagyon szűk volt, máshová pedig nem mehettem. Erre azt mondtam a többieknek, hogy nemsokára visszajövök.

Beültem a kocsimba és elhajtottam. A városi parknál kiszálltam. Leültem ott egy padra és próbáltam átgondolni a dolgokat, mert a dolgok komolyra fordultak. Házat akartunk bérelni, de egyetlen egy sem volt elérhető. Minden vagyonom az a 25 dollár volt, mely a zsebemben lapult. El kellett hagynom Enidet és a parókiát, és el kellett költöznöm valahová. Úgy éreztem Tulsa az a hely, ahová az Úr akarja, hogy menjek. De nem volt ház, amit kibérelhetnék, ház vételére pedig nem volt pénzem. Soha nem tűnt előttem a világ oly sötétnek, mint akkor este.

Isten szólt hozzám és azt mondta: "Ettől az órától fogva betegeket gyógyítasz és démonokat űzöl ki az Én hatalmammal!"

Megtartottam az első nagy gyógyító szolgálatomat és Isten válaszolt kétségbeesett fogadalmamra, háromszor jelezve, hogy velem van. Most pedig itt állok, mint egy szárazra vetett hal. Nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék. Mamának és Papának nem volt pénzük. Testvéreimnek sem. És szívem mélyén tudtam, hogy akkor sem kérnék tőlük, ha lenne. Soha életemben nem éreztem ilyen egyedül magam. Végül is fejemet a kormánykerékre hajtva sírva fakadtam. Azt mondtam: Uram! Ismét az út végére értem. Nem tudom, hogy merre forduljak. Pénzem nincs, otthonom sincs. Pedig úgy éreztem, hogy Te akarod, hogy Tulsába jöjjek, de itt minden ajtó becsukódott előttem!

Egyszerre csak az Úr Szelleme belém szállt. Jelenléte egész testemet megremegtette, éppen úgy, mint amikor másodszor szólt hozzám. Ekkor eszembe ötlött jövendő vezérdalunk szövege:

"Ahol a gyógyulás vizei folynak, ó, a bűnbocsánat öröme, ó, az üdvösség partjai várnak és égivel rokon földi béke, ott, hol a gyógyulás vizei folynak."

Miért is aggódom? Bűneim megbocsáttattak, Üdvözítőm tisztára mosott vérével, enyém az égivel rokon földi béke és Isten az Ő gyógyító erejét mint friss forrásvizet engedi át életemen. Úgy éreztem, hogy minden rövidesen jóra fordul. Kocsimmal visszasiettem Moore-ékhoz, pontosan vacsoraidőre.

Eljött a hat óra, de a ház vevője nem jött. Hét óra lett, majd nyolc, és még mindig nem jött. Úgy terveztük, hogy ezen az estén Steve Pringle sátrába megyünk, a nagy evangélizációs összejövetelre. Moore testvér azt mondta, hogy ő csak később jön utánunk a sátorba, mert vár még egy kicsit a vevőre.

Ray Bridgeman prédikált és valósággal felkavarta hallgatóit. A szolgálat végén Steve Pringle odajött hozzám, s elmondta, hogy Bridgeman testvér ezt az összejövetel-sorozatot vasárnap zárja le, és szeretne engem felkérni az evangélizációra. Megegyeztünk abban, hogy hat napon prédikálok a jövő hétfőtől kezdve.

Aztán visszatértünk Moore testvér házába, hogy ott éjszakázzunk. Moore testvér elmondta, hogy barátja nem jelentkezett, de még vár rá másnap reggel 8-ig. Másnap sem jelent meg a vevő. Moore így szólt:

- Furcsa! Pedig úgy láttam, hogy végérvényesen elhatározta a ház megvételét.

- Oral, szeretnéd ezt a házat?

- Lehet róla beszélni - feleltem.

- Megegyeztünk.

Tulsában 1922 óta nem volt nagyobb gyógyító összejövetel, mikor is Raymond T. Richey lázba hozta az egész várost. Én most voltam éppen gyógyító szolgálatom kezdetén. A következő kedden megindítottam egy hatnapos összejövetelt Pringle testvér számára, az ő sátra alatt. Ez a sátor a manapság általunk használt óriási sátorral összehasonlítva olyan volt, mint a vízcsepp a teknőhöz képest. De abban az időben a legnagyobb sátor volt, melyet az evangélizációs munka területén láttam! Ezer férőhely volt benne.

Esős nap estéjén kezdtünk, és az emberek nem ismertek engem. Kevesen gyűltek össze aznap este, de bennem volt valami, amiről ők nem tudtak. Tűz égett a lelkemben. Isten felszólított, hogy gyógyítsak betegeket és űzzek démonokat. Ezen az estén igehirdetésemen és imáimon keresztül az Úr megmutatta mindenható erejét és az erő betöltötte az egész sátrat. Elbocsátásuk után az emberek úgy távoztak, hogy azt mondogatták egymásnak: látták Isten csodálatos munkáját és hogy Isten engem felemelt, és ide, Tulsába küldött.

Az újság tűzként terjedt szét Tulsában. A harmadik estén már megtelt a sátor, rákövetkező vasárnap nem csak a sátor volt telve, hanem a környező telkeken csapatokba verődve álltak az emberek, megkísérelve a bejutást. Pringle testvér odajött hozzám és azt mondta: "Oral, nem zárhatjuk le ezeket az alkalmakat. Isten avatkozott a dolgunkba. Ő küldött téged ide. Maradnod kell még egy hétre."

Beleegyeztem, hogy még egy hétig maradok. Második héten az egész helyiséget ellepték az emberek. Hallották az itt történő dolgokat különböző más államokban is, és nyolc államból gyülekeztek össze az emberek. Egyik este egy Kansasből érkezett vak férfiért imádkoztam. Egyszer csak felkiáltott:

- Látok! Látok!

Mint villamos ütés, úgy érte ez a tömeget. Felugrottak helyükről és Istent dicsérve vonultak körbe. Embereket, akiket hordágyon hoztak be, talpra állított Isten. Több különös csoda történt Jézus nevében. Néhányan a legismertebb városi evangélizációs lelkészek közül eljöttek, bár már egyháztagok voltak, és kiöntötték a szívüket. Az emberek, amint beléptek a sátorba, egyetlen táborba olvadtak össze és elfeledték, hogy melyik egyházhoz tartoznak. Életem legmegszenteltebb állapotát éltem meg. Isten kegyelme estéről estére rám szállt. Minden este másfél órát prédikáltam olyan szellemi elragadtatásban, hogy az emberek szinte lenyűgözve hallgatták, amit mondok. Az Úr felfedte Igéinek olyan kincseit is, amelyeknek létezéséről azelőtt nem is tudtam. Pringle testvér minden héten kijelentette, hogy nem hagyhatjuk abba és így én 9 egész hétig maradtam. Órák hosszat olvastam a Bibliát térden állva. Volt úgy, hogy csak akkor keltem fel mellőle, amikor már a sátorba kellett sietnem, de még nem volt beszédtémám. Az utolsó pillanatban Isten ott nyitotta fel előttem az Írást, ahonnan egyszeriben átláttam a dolgokat és úgy prédikáltam a sátorban, mint egy másik világból való ember.

Egyik este prédikálás közben hatalmas erők szálltak meg. Szemközt velem az utcán egy férfi állt. Revolvert rántott, rám célzott, és elsütötte a ravaszt. Csupán rövid arasszal tévesztette el a célt, és a golyó pontosan a fejem felett szakította be a sátrat. A sajtó értesülve a dolgokról nagyban kezdte tárgyalni az ellenem elkövetett merénylet történetét. A United Press (Sajtószövetség) végig vitte a hírt az egész országban. Soha sem tudtuk meg, hogy ki volt az az ember, aki rám lőtt. De nem is kerestük. Az Úr hatalma ránk áradt, hogy gyógyítsuk az embereket és mi tudtuk, hogy ezt a munkát senki fel nem tartóztathatja. Levelek kezdtek érkezni szerte a környékről. De táviratok és telefonhívások is jöttek. Felajánlották, hogy fizetik a repülőutam költségeit, ha elmegyek hozzájuk és imádkozom értük. Mások táviratilag érdeklődtek, hogy elhozhatják-e a repülőtérre szeretteiket, hogy már érkezésemnél találkozhassanak velem.

Több államból igehirdetők hívtak meg evangélizáló összejövetelre. Evelyn és én nap mint nap ott ültünk a 12 dolláros kis íróasztalnál, és próbáltuk megválaszolni a postánkat. De ez olyan mértékben növekedett, hogy képtelenek voltunk megbirkózni vele. Összejöveteleink állandó látogatói közé tartozott három fiatal lány is, gyorsírónők Tulsából. Önként felajánlották segítségüket. Én diktáltam a leveleket és a lányok legépelték. Az ebédlőt elborították a levelek. Hamarosan külön gépírókat szerződtettem, de a posta csak egyre növekedett és a munka nem fért el többé az ebédlőben. Postánk tömege úgyszólván kiszorított a házból. Elhatároztuk, hogy a garázst irodává építjük át. Merész lépés volt ez számunkra. Több száz dollárba került, de a hitünk erős volt és belekezdtünk. Levelezésünk most már olyan arányokat öltött, hogy újabb leánysegédcsapatot is igénybe kellett vennünk.