Nincs visszaút

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 11. fejezet

Kegyes az Isten, felhőkbe burkolja a jövőt, és kezével eltakarja a holnapot. Ha előre láttam volna, hogy mit rejt az utam, a sok üldöztetést, bírálatot, hamis vádaskodást és egyéb nehézségeket, talán másképpen döntök. De Isten kegyelméből csak egyik napról a másikra láttam előre.

Elérkeztem a "nincs visszaút" pontjára. Mindenáron meg akartam kapni az Isten erőit. Az emberek érzései akár jók, akár rosszak, mindig megmutatkoztak velem szemben. Sohasem tudtak magamra hagyni. Ebből is tudtam, hogy életem egyik csúcspontjának határára léptem.

Úgy határoztam, hogy tisztázom Istennel való ügyemet. E célból bementem az enidi Pentecostal Holiness templomba, amelynek pásztora voltam. Bezártam az ajtót és Isten elé álltam, beszéltem Hozzá, mint bármilyen emberi lényhez. Az elmúlt hetekben több időt töltöttem színe előtt, mint a családommal. Így szóltam Hozzá: "Uram! Döntöttem! Elérkeztem arra a pontra, ahonnan nincs többé visszaút. Éppen ez az Uram. Hónapokig könyörögtem Hozzád, hogy add a hatalmadat. Imádkoztam, hogy a hangodat hallhassam, de Te néma maradtál. 12 évvel ezelőtt azt mondtad, hogy nekem kell tovább adnom a Te gyógyító erődet embertársaimnak. Kegyelmed nélkül erre képtelen vagyok. A mai nappal befejezem utánad való kutatásaimat. Nem kereslek többé, hanem megtalállak. Idefekszem eléd, erre a padlóra és megkezdem imáimat. Addig pedig nem kelek fel, amíg nem szólsz hozzám!"

Pszichológusok szerint, ha az ember komolyan elhatároz valamit, azt nemigen változtatja meg. Az én elhatározásom mindenesetre szilárd volt. Amikor ezt mondtam Istennek, hogy nem kelek fel a földről, amíg Ő nem nyilatkoztatja ki magát előttem, ezt szó szerint értettem. A székeket oldalt tolva a fal mellé feküdtem arccal a padló felé és imádkozni kezdtem. Imámban nem arról szóltam Istennek, hogy velem szemben hogyan és miként cselekedjék, hanem kértem, könyörögtem Hozzá, hogy nyilatkozzék meg előttem. Egész szívemből imádkoztam.

Amint ott feküdtem, szegény porszemnek éreztem magamat az Ő roppant világegyetemében. És én a Mindenhatóval akartam harcolni. Éreztem, hogy a lelkem, mint a víz, úgy folyik ki Ő előtte. Hogy meddig feküdtem imádkozva a padlón, azt nem tudom. Órára nem néztem, hiszen az egész szívemből, önfeledten imádkoztam. Az idő örökkévalósággá változott én pedig elvesztettem annak a tudatát, hogy ki vagyok és hol vagyok. Lassanként tünedezni kezdett a régi Oral Roberts, és éreztem, amint ellenállhatatlan erők egy másik világba sodornak. Szellememet egy idegen hatalom tartotta fogva és én csak annyit tudtam, hogy imádkozom, de a szavakat megkülönböztetni nem tudtam. Ima közben elveszítettem valahol a fizikai világgal való érintkezésemet és a szellemivel vettem fel a kapcsolatot helyette. Azután már csak arra emlékszem, hogy egyszeriben vége szakadt minden küzdelemnek. Isten van bennem és én Őbenne. Ha valaki akkor ott rám talál, azt hihette volna, hogy halott vagyok. Testem mozdulatlan volt, csak a szívem vert vadul. Azt éreztem, hogy valami eltávozik belőlem, majd azt, hogy valami belém száll. Bár jó pár órát tartott mindez, mégis csupán egyetlen pillanatnak tűnt. Azután beszélt hozzám Isten úgy, mint egy katonai parancsnok. "Állj talpra!" - mondta. Lassan felkeltem. Szemben álltam az ajtóval, de ingadoztam és a falba kellett fogódzkodnom. Megint szólt: "Menj, ülj be a kocsiba!" A templom hajójában lefelé menet annyira ingadoztam, hogy meg kellett kapaszkodnom mindkét oldalt az oszlopokba, nehogy elessem. Bebújtam valahogy a kocsim kormánykereke mögé és ott ültem ölbetett kezekkel. Isten így szólt: "Hajts a háztömb körül, és azután fordulj jobbra!" Az ajtót becsuktam, a motort elindítottam, a háztömböt megkerültem és megálltam. Éppen jobbra akartam fordulni, amikor az Úr ismét szólt: "Ettől az órától kezdve az én hatalmammal megerősítve gyógyítod a betegeket és kiűzöd a démonokat!"

Mintha 10.000 voltos villamos áram cikázott volna a testemen keresztül, és egyben ezer fontnyi súly esett volna le a vállamról. Agyamban világosság gyúlt. Hangom vibrált, egész testemben remegtem és felsóhajtottam. De ez a sóhaj olyan volt, hogy amíg élek, nem felejtem el. Kocsimat egyenesen a paplak elé vezettem. West Hadolph Street 805. A kocsiból kiugorva berohantam a házba. Ezt kiabáltam:

- Evelyn, készíts nekem valami ennivalót. Az Úr szólt hozzám!

Ő már tudta, hogy Isten megnyilatkozott nekem, látta az arcomon. Felkiáltott:

- Ó, Oral, Ő beszélt hozzád?

- Igen, kedvesem, Ő beszélt hozzám - mondtam.

Ha egy ember meghallja Isten hívását az igazi harc csak akkor indul meg a számára. Máris nekikezdtem első, nagyszabású gyógyító szolgálatom tervezéséhez. Ugyanakkor azt is terveztem, hogy hetenként 2-3-szor állandó gyógyító szolgálatot tartok a lelkipásztorságom alatt álló templomban. Néhány társam azt ajánlotta, hogy jobb lenne, ha Enidtől távolabb tartanám meg az első tömeges gyógyító szolgálatomat, ahol még nem ismernek. Ez sikeresebb indulást jelenthetne.

Azt feleltem neki:

- Nem, én Enidben tartom meg, ahol mindenki ismer, éppen azért, mert ez a legnehezebb. Ha pedig itt jól végzem a dolgomat, akkor már bárhová elmehetek.

Rendelkezésemre bocsátottak a városban egy előadótermet, és szolgálatom a következő vasárnapra, du. 2 órára volt meghirdetve. Ismét böjtbe kezdtem, Istent kérve, könyörögve, hogy álljon mellém. Mindent feltettem erre az egyetlen szolgálatra. A hét napjai egyre fogytak és én kétségbeesésemben szörnyű fogadalmat tettem. Minden ízemben remegek, ha ma visszagondolok erre. Ma már megértem, hogy miért viselkedett néhány barátom olyan különösen, amikor megtudta fogadalmamat. Aggódtak értem. Magam is aggódtam volna, ha el nem érem azt a csúcspontot, ahonnan nincs többé visszaút. Három feltételt szabtam.

Először: Hogy Isten küldjön ezer személyt az összejövetelre.

Másodszor: Hogy az adakozásnál az emberek önként, anélkül, hogy erre ösztönöznék őket, annyit ajánljanak fel, amennyire szükség lesz.

Harmadszor: Hogy olyan mértékben kapjam meg az isteni erőt a betegek gyógyításához, hogy úgy az emberek, mint magam is meggyőződhessünk róla, hogy hivatva vagyok betegeket gyógyítani.

Elmondtam az Úrnak, hogy ha válaszol erre a három feltételemre, akkor azonnal tovább indulok a gyógyítószolgálat útján. Ha nem, akkor búcsút veszek egyházamtól, felszentelési okmányomat visszaadom, megszűnök keresztény lenni és a magánéletben helyezkedem el. Jellemző akkori elszántságomra, hogy bementem a városba egy ruhaáruház tulajdonosához, és megkérdeztem tőle, hogy lesz-e nála a közeljövőben üresedés. Igennel felelt, és én elhatároztam, hogy ha minden rosszra fordul, akkor áruházában vállalok állást, hogy családomat eltarthassam.

Kétségbeejtő fogadalom volt. Senkinek nem kívánok hasonlót. De a fogadalom csupán a saját személyemre tartozott, és alapos ítéletet vontam magamra általa. Szó szerint értelmeztem, és eldöntöttem, hogy szigorúan betartom, tekintet nélkül arra, hogy jó vége lesz-e, vagy rossz.

Eljött a vasárnap és sokan a templomban lévők közül velem együtt böjtöltek. Voltak olyanok, akik egy falatot sem ettek meg ebédre sem. Mindnyájan együtt ültünk a templomban. Mikor eljött az ideje, hogy az előadóterembe menjünk, néhányadmagammal a kocsimba szálltunk. Nagyon nyugodt voltam, és ezt a velemlévők is észrevették. Túlestem már a rettegési időszakon. Miután felidéztem az ítéletet saját életemre, Isten akaratára bíztam a döntést. A mellékajtón keresztül tudtunk bejutni az emelvényre. A felvigyázó nyitotta ki az ajtót. Első kérdésem az volt, hogy:

- Hányan vannak az épületben?

Miközben figyeltem az arcát, tudtam, hogy hamarosan megkapom a választ, az első számú feltételemre. A kocka el volt vetve és ezzel minden híd felégetve mögöttem. Élet vagy halál, fennmaradás vagy pusztulás. Most dől el az ítélet, mert első feltételemre egy percen belül itt a válasz.

- Ezerkétszáz ember ül már a helyén - hangzott a válasz.

Nem töltötte el diadalérzés a szívemet, hanem bólintottam és beléptem az előadóterembe. Felérve az emelvényre, végignéztem a tömegen, és hirtelen észbe kaptam. Azért jöttek, hogy hallják a prédikációimat és hogy kigyógyuljanak szenvedéseikből. Templomomban legfeljebb 200 embernek prédikáltam. Most saját városomban, itt ahol mindenki ismer, hatszor annyian vannak jelen. De éreztem, hogy erő hatja át a lelkemet.

Mikor ez a szolgálat megkezdődött, felajánlások történtek az előadóterem bérletének és különféle járulékos kiadások fedezésére. Ebből a pénzből semmi sem jutott senki kezébe, még az enyémbe sem. Csupán néhány rövid szó esett: a szükségletek felsorolása, hálaima, majd az adományok összegyűjtése. Miután összeszámolták az eredményt, feljegyezték egy papírszeletre, amelyet átadtak nekem. Az adományok pontos összege 163 dollár és 3 cent volt. A kiadások 160 dollárt tettek ki, így a többlet csak 3 dollár és 3 cent volt.

Belekezdtem a prédikációmba és alig tíz percnyi beszéd után Isten kegyelmének érintése élő húsomba vágott. A fejem búbjától a talpamig remegő testem minden pórusában éreztem Isten erejét. Szellemem világossá és élessé vált. A szavak, mint víztömegek, oly ellenállhatatlanul gördültek ki a számból. Hallottam, amint olyan dolgokat mondok, amelyekről nem is álmodtam volna, hogy ember elmondhatja. Megszállt a prófétai ihlet, prófétálni kezdtem, hogy mit cselekszik majd Isten az utolsó napokban. Hogyan emel majd embereket fel, hatalmat adva nekik arra, hogy világszerte megszabadítsák az emberiséget. Hogyan árasztja szét a Szellem kilenc ajándékát, hogy meggyógyítsa a Menyasszony beteg testét; és hogy Jézus hamarosan eljön. A számból kiömlő szavakat a prófécia szelleme sugallta. Elmondtam hallgatóságomnak, hogy az utolsó világébredés a jelek és csodák újjáéledése lesz, fő eseménye pedig az egekből a szenvedő emberiségre leszálló gyógyerők, mindent átfogó hulláma lesz. Prédikációmnak ezt a címet adtam: Ha gyógyulásra van szükséged, ezeket cselekedjed.

A beszéd második felében kezdtem elmondani az embereknek, hogyan lehetnek szabaddá a hitben, mit tegyenek azért, hogy meggyógyuljanak, s ezeket az utasításokat az Úr adta nekem. Beszédem ezen részének kb. a felénél tartottam, amikor Istennek kegyelme annyira megszállott, hogy képtelen voltam egyhelyben állni. Hirtelen leléptem az emelvényről az első padozatra. Ugyanakkor a hallgatóságot mintha valami talpra sodorta volna, felugráltak és szemben álltak velem. Közülük két-háromszázan megindultak, hogy a teremben felém jöjjenek, mintha csak előre megrendezett jelszóra tették volna. Egyetlen szempillantás alatt felmértem, hogy beszédemet nem fejezhetem be, mivel az Úr hatalma megjelent, hogy gyógyítson és nekem azonnal cselekedni kell. A hallgatóság örömujjongásban tört ki. Néhányan pedig sírtak, és zokogtak.

Sohasem gondoltam arra, hogy miként is alakul ki a gyógyítási sorrend, de itt már az emberek hosszú sora közeledett felém. Úgy kezdtem el, hogy kezemet egyenként a fejükre tettem és a Názáreti Jézus nevében Istenhez imádkoztam a gyógyulásukért. Arra a német öregasszonyra is rátettem a kezem, akinek 38 éve merev volt az egyik keze. Egyszer csak elkiáltotta magát, hogy ő meggyógyult. Majd felemelte a kezét, ujjait mozgatta ki- és becsukva a kezét, hogy mindenkinek megmutassa: Isten hogy távolította el belőlük a merevséget és adta vissza tökéletes hasznavehetőségét. A tömeg látva a csodát, hitében megerősödött. Egész sereg ember gyógyult meg ezen a napon. Egyre többen álltak be a gyógyítási sorba, és én egészen hat óráig imádkoztam. Amikor minden lezajlott, ott álltam átnedvesedett ruhában, felborzolt hajjal, egész testemben elcsigázva és mégis erősnek éreztem magam, mint egy oroszlán. Lelkemben tüzek lángoltak és azt hiszem, hogy még egyszer annyit, vagy tízszer annyit is bírtam volna még imádkozni.