Az ördög majdnem feltartóztatott

ORAL ROBERTS Ö N É L E T R A J Z. 10. fejezet

Ha az ember elindul, hogy megtalálja Istent, akitől meg akarja kapni az Ő hatalmát az emberiség felszabadítására, akkor sokfajta erő kezd hatni az életében, jó erők és rossz erők egyaránt.

Miközben Isten után kutattam, egy igehirdető érkezett Enidbe egy hatnapos szolgálatra. A legalkalmasabb időben lépett be az életembe. Nagyszerű érzéke volt az Írás azon részéhez, amely a bibliai megszabadításokat tanítja. Azt prédikálta, hogy Isten felszabadíthatja a szellemet, lelket és testet. Hogy ma miről prédikál, azt nem tudom, de akkor a Biblia szabadítási csodáit hirdette. Prédikációi nagy hatást gyakoroltak rám és különösen az a bátorság, amellyel ráparancsolt a betegségre, hogy hagyja el az emberek testét.

Prédikációi erőteljesen hatottak az igen népes közönségre. Én még sohasem hallottam erről az emberről, de szívem Istent szomjazta, és ezért elmentem a prédikációjára. Megbűvölten figyeltem erőteljes beszédét.

Teljes elégedettséget éreztem, egészen az összejövetel befejezéséig. Akkor a színültig telt házban gyűjtést kezdeményeztek. Kb. egy órahosszat koldultak az emberektől pénzért, és az a mód, ahogyan ezt tették, valósággal szíven ütött. Nyilvános árveréshez hasonlított. Sem őt, sem mást nem ítélek el ezért, hogy így vagy úgy hajtják be az adományokat, de az ilyesmi ellenkezik az én felfogásommal. Hogy egyáltalán megemlítem, ennek egyedüli oka a rám tett megrázó hatása, amely csaknem feltartóztatott engem abban, hogy megkezdjem a gyógyító szolgálatomat.

Miután a gyűjtés megindult, vele egyidőben Isten Szent Szelleme is ezer mérföldre távozott a helyiségből. A prédikátor felállt és mindaddig, amíg az adományok be nem folytak, tovább prédikált. Én pedig igen bánatosan hagytam el a termet. Úgy éreztem, mintha a pénzt egyszintre helyezték volna az igehirdetéssel.

Majd felbukkant az ördög, és szólt hozzám. Azt mondta: "Lám, ezért akarsz te a gyógyító szolgálat útjára lépni. Jó üzlet... és te szeretnél benne lenni."

Hazaérkezve szobámba mentem, magamra zártam az ajtót, térdre hullottam és imába kezdtem. Egyre ezzel a szörnyű érzéssel vívódtam. Végül is azt mondtam: Uram! Te nem kívánhatsz ilyet tőlem. Nem tehetem, mert bármennyire szívem szent ügye volna is az evangélizációs szabadítás, a legtöbb ember így vélekedne rólam: "Jó üzlet.".

Az Úr kegyelmesen bánt velem és még ima közben lecsillapította háborgó gondolataimat. Mialatt térden állva fohászkodtam Hozzá, az ötlött eszembe, hogy Ő nyilván valamilyen okból láttatta meg velem ezeket a dolgokat. Nem szabad az én szolgálatomat más szolgálatának mintájára szabnom, sem egy másik embert követnem azzal, hogy leutánozzam az ő módszerét. Az Urat kell követnem, és az Úr majd megmutatja nekem, hogy mikor, mit és hogyan cselekedjem, hogy az dicsőséget hozzon az Ő nevére és az emberek megértésével találkozzék.

Nem én voltam az egyedüli, aki csalódott azon a napon. Egész gyülekezetem erről beszélt. Sokan tartották rajtam a szemüket azon elmélkedve, hogy vajon mit is szándékozom majd tenni. Némelyek csak aggódtak értem, mások pedig ha segíteni nem is tudtak, de beszéltek velem a dologról.

Néhány nap múlva két barátom sarokba szorított. Az ördög bújt beléjük, hogy onnan támadjon rám. Gyűlölöm elmondani, amit mondtak, de mivel hatással volt rám, úgy gondolom, hogy helye van ebben a történetben. Ezt mondták:

- Ha ez ilyen jó üzlet lesz, szeretnénk mi is benne lenni!

- De fiúk, - kiáltottam fel - honnan jut ilyesmi az eszetekbe?

- Láttuk, hogy szedte be az a fickó az adományokat.

- Az, aki ezt tette, más úton halad, mint én. Ha nekem is ilyesmivel kell összekötnöm a munkámat, inkább el sem kezdem. Tudjátok meg, hogy ez a dolog annyira bántott engem, hogy utána térden állva kértem Istent, mutassa meg, hogy miként cselekedjem. És Ő felelt nekem. Azt mondta, hogy úgy vezérel engem, hogy az az Ő szavának a dicsőségére váljék.

- Tudjuk, hogy mire készülsz, és mi veled akarunk osztozni - mondták.

Fiúk, ti alaposan tévedtek - válaszoltam.

Nem tudtam őket meggyőzni. Bármit mondtam, nem változtatták meg a véleményüket. Őszinte voltam, de ők nem hittek nekem. Elhatározott szándékkal jöttek hozzám és ettől nem tágítottak. Végül is úgy megbántódtam, hogy sarkon fordultam és kirohantam az épületből. Kocsimba ugrottam és hazafelé indítottam. Ezek az emberek félreértenek engem, és nem értik terveim valódi szellemi rugóit. Nem tudják, hogy már régen, még mielőtt ez a prédikátor a városunkba jött, én már kerestem Istent és Isten is keresett engem. Nem tudják, hogy ez az eset, a prédikátor idejövetele csak arra jó, hogy megmutassa nekem azt, hogy mit kell kerülnöm és mire vigyázzak. Sohasem ötlött fel bennem, hogy az evangéliumot pénzre váltsam; és mikor az összejövetelen ezt tapasztaltam, úgy vettem, mint az Úr figyelmeztetését. Emlékszem, hogy mikor hazafelé hajtottam a kocsival, annyira elfogott a kétségbeesés, hogy sírva fakadtam: Uram! Ne, nem tehetem. Nem vállalhatom magamra. Inkább már most leszámolok az egésszel - mondogattam.

A paplakba érkezve elmondtam Evelynnek, hogy mi történt. Egyenesen a szemembe nézett, és így szólt:

- Oral, ez az ördög műve.

- Hogy érted ezt, Evelyn?

- Az ördög jól tudja, hogy te Isten számára nagy munkát készülsz vállalni, különben nem támadna ellened ilyen sietve - felelte Evelyn. - Hidd el, Oral, hogy egyedül az számít, amit a szíved mélyén érzel. Te be tudod bizonyítani ezeknek az embereknek, hogy tévednek. Érzem, hogy sikerül bebizonyítanod!

Visszatekintve ezekre a napokra, jól emlékszem, hogy milyen szörnyűek voltak. Lesújtottá, csüggedtté váltam. Mostmár, miután túl vagyok mindezen, látom, hogy jó, hogy az a két ember hozzám jött akkor. Ma már boldogan mondhatom, hogy éppen ez a kettő, aki bennem kételkedett, ma ennek a két személynek van hozzám a legnagyobb bizalma a világon.

Eljárva összejöveteleinkre, újra és újra meggyőződhettem arról, hogy egyetlen kívánságom van csupán: elhozni az evangélium szabadító erejét az elveszett és szenvedő emberiségnek. Sokszor, igen sokszor emlegették, hogy milyen nagyszerű is az, hogy összejöveteleink anyagi szükségleteiről milyen kevés szavunk esik az alkalmainkon, és hogy minden hangsúlyt egyedül a szabadító szolgálatra helyezünk.

Az emberek elismerték, és értékelték ezt. És annyira mellettem álltak, hogy miközben Istennek szolgáltam, semmiben sem éreztem hiányt. Ez is bizonysága annak, amit különben erősen hiszek: hogy aki a legfőbb javának tartja az Evangéliumot, annak az Úr a többi javakat ráadásul adja.

Közben a dolgok sebesen haladtak a csúcspontjuk felé. Ugyanaznap reggel, mikor János 3. levelének 2. versét felfedeztem, megkérdeztem Evelyntől:

- Hiszed, hogy Isten ad nekem egy új Buick kocsit?

- Nem hiszem, - felelte.

- De én hiszem. És már készülök is rá - mondtam.

A társalgás ezzel befejeződött. Elmúlt néhány nap, és egyik este, amikor a gyepünket nyírtam, a szomszédom átszólt a kerítésen, hogy szeretne velem beszélni. Meg is kezdte a beszélgetést, majd egy idő múlva megkérdezte:

- Roberts testvér, nem volna nagyon nagy szüksége egy új kocsira?

- De igen, Mr. Gus - feleltem.

- Akkor, fiam, jöjjön be holnap reggel az irodámba. Ott majd beszélünk róla.

Másnap reggel bementem hozzá a városba. A következő szavakkal fogadott:

- Roberts testvér, hallgattam a beszédeit, és én hiszek a maga szolgálatában. Tapasztaltam, hogy a hitet prédikálja. Magának fiam szüksége van arra, hogy a saját hitében is erősödjék. Én csak egy szegény bűnös vagyok, de mondhatom, hogy mindenkinek jót tesz, ha hisz valamiben és az meg is történik. Szeretném hozzásegíteni egy új kocsihoz. Gondolom hogy ez megerősítené hitében.

Felajánlotta, hogy adjam el a kocsimat a legmagasabb áron, és ő vásárol a számomra a saját költségén egy újat. A különbözet aránylag kevés volt. A fizetési feltételek olyan kedvezőek voltak, hogy alig terheltek meg. És így megkaptam az új kocsit. Egyik reggel éppen a kocsimat mostam, amikor odalépett Mr. Gus.

- Szép jószág, mi? - kérdezte.

- Bizony, Mr. Gus, a legszebb kocsim, ami valaha is volt. Nagyon hálás vagyok érte.

- Fiam, ez csak a nagy dolgok kezdete a maga számára, - mondta.

- Remélem.

- Én tudom. Nem sokáig prédikál már maga ilyen kis tábornak!

Megfordultam, ránéztem és éppen belekezdtem a válaszba, de egy titkos benső hang csendet intett. Ő pedig a szemembe nézve ezt mondta:

- Oral, mondok most valamit, amiről azt gondolom, hogy tudnia kellene. Maga nem sokáig marad Enidben. Óriási tömegek várakoznak magára. Az, amit most elkezdett prédikálni még ad majd nagy dolgokat a világnak - és magának.

- Mr. Gus, mit tud az én prédikációimról? - kérdeztem.

- Többet, mint gondolná. Legutóbb 3 ízben surrantam be a templomába. maga nem látott, de én ott voltam. Figyeltem magát. Itt lakom maga mellett és itt is figyelem magát.

Elámultam. A legérdekesebb része a dolognak az volt, hogy ez az ember nem is volt keresztény. Két hónappal ezután tért meg az egyik összejövetelünkön.

- Még egyet akarok mondani - folytatta - és azt akarom, hogy amit mondok, el is higgye. Régóta adok el kocsikat és ebből egy csomó pénzt kerestem. Ez azért van így, mert hiszek abban, amit csinálok. Fiam, maga Istenében hisz, de még több mindenben kell hinnie. Igehirdetésében, küldetésében, de persze mindenek felett a maga Istenében. Egy napon maga teszi majd a legnagyobb dolgokat Istenért, olyanokat, amilyeneket ez az ország még nem tapasztalt.

Sarkon fordult és elment. Egész nap arra gondoltam, amit mondott. Még ma is gondolok rá. Vajon mi késztette őt arra, hogy elmondja ezeket? Mi késztette arra, hogy ismeretséget és barátságot kössön velem és hogy biztasson, bátorítson? Csak az Úr tudja, hogy milyen kevés bátorítást kaptam keresztény emberektől, és ez az ember - "bűnös ember" - látott valamit, amit a többiek nem láttak. És ez elég volt neki ahhoz, hogy eljöjjön hozzám, és ezt meg is mondja nekem. Éppen akkor, amikor szükségem volt rá, hogy halljam.

Mulatságos volt, ahogy gyülekezetem tagjai az új kocsimat fogadták. Egyesek megdöbbentek, mert imára való választ éreztek benne. Mások nem voltak ilyen nagylelkűek, s azt mondták, hogy elkapatott leszek tőle, és ha így folytatom, akkor nemsokára abbahagyom az igehirdetést. Emlékszem, hogy egyiküknek azt mondtam:

- Ha Isten annyira megbízik bennem, hogy egy új kocsit ad, akkor te is nyugodtan megbízhatsz bennem.

Prédikációim felkeltették néhány egyetemi professzorom figyelmét. Hogy melyikük és mikor hallgatott meg, azt sohasem tudtam meg. Több egyetemi diákot is láttam megjelenni szolgálataimon. Egyik nap, amikor ki akartam lépni a tanteremből, angol professzorom megállított.

- Mr. Roberts, nagyon megértem, hogy annyira foglalkoztatják a hit erejében rejlő lehetőségek.

Bólintottam, és vártam hogy mi következik.

- Mert engem is érdekelnek - folytatta. - Meglepi, Mr. Roberts, ha azt mondom, hogy a világ még nem fedezte fel a hit teljes hatalmát és hogy én hiszek abban, hogy a hit betegséget tud gyógyítani, háborúkat megszüntetni, emberek aggodalmait eloszlatni?

Mivel nem beszéltem, tovább folytatta.

- Mr. Roberts, magának analitikus észjárása van (lelki életet kutató). Úgy gondolom, hogy helyes nyomon jár. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a prédikátorok, a doktrínák mellett még valami egyebet is adjanak az embereknek. Az embereknek vissza kell szerezni a hitüket. Érzem, hogy maga egyike lesz azoknak, akik segíthetnek nekik ebben. Szolgálatait a legmélyebb érdeklődéssel fogom követni.

Mindez néhány rövid hét leforgása alatt történt velem. Istent keresésem és hitet hirdető prédikációim megindították egy sereg ember ébredését. Úgy alacsony sorban élőkét, mint magas polcon állókét.