1. fejezet: Az út legutolsó mérföldje

 ORAL ROBERTS: Önéletrajz című könyvéből

Az út végét tizenhét esztendős koromban értem el. Hebegő, dadogó nyelvvel, az élettel szemben kétségbeesett csatát vívtam és vesztettem.

Tizenhat éves voltam, amikor elszöktem hazulról. Azt hittem, ha elmegyek, minden jóra fordul. Alig egy év múlva mindennek vége lett.

Mialatt a Dél-Oklahoma nevű csapat kosárlabdatúrájának utolsó mérkőzésén játszottam, összeestem és úgy szedtek fel a pályáról. Vér ömlött a számból, és minden lélegzetvételnél köhögés jött rám. Csapatkapitányom Mr. Hermann Hamilton kocsija hátsó ülésére fektetett. "Hazamész, Oral!" - mondta.

Adába (Oklahoma) érkezve Hamilton kopogott az ajtón, Papa jött nyitni.

- "Oral Roberts szülei itt laknak?" - kérdezte.

- "Igen. Valami baj van?" - kérdezett vissza apám.

- "Roberts tiszteletes, a fia az utolsó mérkőzését játszotta. Elhoztam a kocsimon. Kérem, segítsen bevinni a házba."

Papára néztem, és azt mondtam: "Papa, megjártam az út legutolsó mérföldjét."

Százhatvanhárom napig feküdtem ágyhoz kötve. Ezerszer elátkoztam a napot, amelyen születtem. Idősebb nővérem Velma, tizenkilenc éves korában halt meg tüdőgyulladásban. Epilepsziás volt. Most az ördög rám csapott le, apám legifjabb gyermekére.

Nem tudom, az ember honnan vette azt, hogy a betegség is áldás, hogy ez is az Isten egyik ajándéka az emberiség számára. Mialatt a tuberkolózissal vívódtam, Isten legnyomorultabb teremtménye voltam. Köhögtem, vért köptem, hánykolódtam az ágyon éjjel-nappal. Képtelen voltam egyfolytában többet aludni egy-két óránál. Előfordult, hogy negyvennyolc órán át nem hunytam le a szememet. Az eledel elvesztette számomra az ízét, csont és bőr voltam. Súlyom 80 kg-ról 60-ra esett. Hat láb és egy hüvelyk magas voltam (185 cm) és 60 kg-ra fogytam le. Barátaim nem ismertek meg többé. Ha látogatóim érkeztek, alig mertek rámnézni. Diétás koszton éltem. Tejet kaptam, meg nyers tojást. Hetekig éltem ezen, de eljött az idő, amikor már ezt sem tudtam magamhoz venni.

Egyik nap apám az ágyamhoz lépett és lenézett rám. Álla reszketett. Amióta az orvos itt járt és újból megvizsgált, tudtam, hogy apám tisztában van a sorsommal. "Papa, mit mondott az orvos?" - kérdeztem. "Fiam, meggyógyulsz." - felelte. Átfutott rajtam a keserűség. Abból, ahogyan mondta, tudtam, hogy nem gyógyulok meg.

- Ha meggyógyulok, akkor miért sírsz?

- Ó fiam, te meggyógyulsz!

- Papa, valami nincs rendben. Te egészen ki vagy borulva. Papa, mondd meg nekem az igazat.

- Fiam, ne izgasd magad, ismét rádjön a köhögés. Feküdj vissza!

- Papa! Meg kell mondanod, hogy mi ez a szörnyű fájdalom a tüdőmben! Miért köpök állandóan vért és köhögök folytonosan?

Ha millió évig élnék, akkor sem felejteném el a válaszát:

- Oral, neked mindkét tüdődben tuberkolózisod van.

Vaden bátyámat hazahívták, megérkezett. Rohant a kapuhoz és be a házba. Hallottam, amint mondta: "Papa, hol van ő?" A következő pillanatban már zokogva borult az ágyamra! "Istenem, rakd inkább rám a tbc-t. Én mindig erősebb voltam Oralnál. Uram sújts vele inkább engem!"

Eltoltam magamtól Vadent és mondtam neki, hogy álljon fel. Anyám és Jewel nővérem jött a szobába és láttam, hogy sírnak. Az ablakpárkányra néztem, ahol apám az orvosságomat tartotta. Kinyújtottam a karomat, megfogtam és odaadtam neki.

- Itt van Papa, vidd el.

- Mit akarsz vele, fiam?

- Papa, ha valaki tbc-t kap, az nem gyógyul meg többé. Ez az orvosság most nem segít rajtam, ha pedig meghalok, akkor meghalok.

- Fiam, ezt az orvosságot szedned kell.

- Nem szedem.

Most anyám lépett az ágyamhoz és megfogta a kezemet. Felnéztem rá. Emlékeztem, hogy az ő apja is igen fiatalon halt meg és azt suttogták, hogy tuberkolózis ölte meg.

- Mama, a te Papád milyen betegségben halt meg?

Ő a fejét rázta.

- Azt akarom, hogy mondd meg. Ne tarts bolondnak, tudni szeretném.

- Oral, ő tuberkolózisban halt meg - mondta ki végre.

- Mama, nem mondtad egyszer, hogy egyik nővéred is ugyanabban a bajban halt meg?

- Igen, egyik nővérem is tuberkolózisban pusztult el - felelte.

- Tehát a te családodból származik ez a baj? - kérdeztem.

Bólintott.

Úgy tűnt, mintha az egész világ recsegve omlana a fejemre. A nap lassan lebukott az égről, ahogy álmaim, reményeim végével kerültem szembe. Sötét kétségbeesés szállt a lelkemre és sírva fakadtam. Falnak fordulva zokogtam tovább. Kínlódva jajgattam. Apám megpróbált visszafordítani az ágyon, de nem hagytam magam. Addig sírtam, amíg egyetlen könnyem sem maradt. Szemem száraz, ajkam kemény és cserepes lett. Egy rokonunk volt éppen akkor nálunk és mikor sírásomat és jajgatásomat hallotta, megfordult és azt mondta: "Ezt nem bírom ki." - és elszaladt a házból.

Minden ambícióm, ami valaha is volt, most semmivé vált, összeomlott. Elveszett és nyomorult lettem.

Néhány nap múlva a halált éreztem minden tagomban. Nem akartam élni, kívántam a halált. Kívántam, mert nem akartam a még hátralévő egész életemben tbc-s lenni. Az erre következő napokon pedig alkalmam nyílt az embereknek némely furcsa gondolatmenetét megismerni Istenről, vallásról, betegségről. Majdnem minden látogatóm tudott egy gyógyszert, egy filozófiát, bölcsességet. Emlékszem, hogy egy nap a város egyik vezető lelkipásztora jött el hozzám, néhány percre megállt, majd ágyamhoz lépett.

"Fiam, légy türelmes, ezzel a bajjal türelmesnek kell lenni." Majd néhány szóban imát mondott, kérve Istent, hogy tegyen türelmessé. Azután elment. Nem azért imádkozott Istenhez, hogy gyógyítson meg, még csak azt a reményt sem adta, hogy esetleg valami csoda megmenthetne. Nem beszélt a hit hatalmáról. Nem bátorított fel arra, hogy higgyek. Itt hagyott rövid imádságával, amelyben Istent arra kérte, hogy tegyen türelmessé megpróbáltatásaim elviselésére. Emlékszem, milyen keserűség fogott el. Mit segít a türelem a tuberkolózison? Ha megmaradtam volna türelemnél a tuberkolózisommal, akkor ma vagy szanatóriumban volnék, vagy a sírban. Mert a tbc türelemmel nem gyógyítható. Némely hívő látogatóm azt mondta, hogy az Úr ezt a szörnyű betegséget valamilyen okból hozta rám. Egyik vasárnap ilyen emberekkel volt tele a házunk. Szokás szerint az én esetemet tárgyalták. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy ezt a betegséget Isten adta nekem. Erre az egyik felszólalt, és azt mondta, hogyha valakinek erős hite lenne és imádkozna értem, akkor az Úr meggyógyíthatna engem. Egy másik így felelt: De honnan tudhatjuk, hogy az Úr akarata szerint lenne-e a gyógyulás?

Megindult a vita, hogy vajon Isten akarja-e, hogy meggyógyuljak vagy sem. És nekem ott kellett feküdnöm és mindezt végighallgatnom. Tulajdonképpen minden vasárnap keresztül kellett esnem ilyesmin. Az emberek megtárgyalták az ügyemet pro kontra. Egyesek azt állították, hogy Isten sújtott le rám.

Mély keserűséggel hallgattam ezt a társalgást. Egyik vasárnap végül is megelégeltem az egészet. Megőrjítettek. A szoba tömve volt emberekkel, s a fele azt mondta, hogy meg lehetne engem menteni, a másik fele azt, hogy az Úr akarata ez a megpróbáltatás. Felültem az ágyban és azt mondtam: Papa, én már belefáradtam ebbe. Ezek az emberek azt állítják, hogy Isten mérte rám a tbc-t de ugyanakkor azt is állítják, hogy Isten szeret engem és meg akar menteni. Én ezeket nem hiszem Papa, és nem is akarok róluk többé hallani. Nem akarom, hogy megmentsenek, az emberek pedig menjenek innen és hagyjanak magamra."

A kegyes emberek néhány jelentős pillantást váltottak egymással, homlokukat összeráncolva suttogtak egyet s mást, majd néhány percen belül valamennyien távoztak. A következő héten ágyamban fekve, alaposan gondolkodtam a dolgokról. Végül is arra a következtetésre jutottam, hogy ezeknek az embereknek vallása nem adhat szabadítást. Számukra a vallás egyet jelentett az élet egyenlőtlenségeinek csendes elfogadásával. Ahelyett, hogy Istenben való hitre buzdítottak volna, Aki majd megvált engem és meggyógyít szenvedéseimből, türelemre és nyugalomra intettek, mialatt a betegségem egyre inkább megfoszt erőmtől, és végül megöl.

Egymástól teljesen eltérő két dolgot prédikáltak az Istennek hozzám való szeretetéről, meg arról, hogy a betegségem Isten akaratából történt, tehát úgy a betegség, mint a megváltás az Úrtól jön, s mindkettőt szó nélkül el kell fogadnunk.

Szerintük az élet csapásaiba, mint Isten akaratába, bele kell nyugodnunk és nem pedig az Úrtól várni, hogy ő változtasson a bajokon és megszabadítson tőlük. Ha valaki eléggé vallásos, az kibírja ezt, ha pedig nem, akkor tegyen szert több türelemre és vallásosságra.

Én fellázadtam ez ellen a könyörtelen gondolkodásmód ellen, és így kiáltottam: "Ha Isten így lesújtott rám akkor nem kívánom Őt többé!"

Istennek azonban mindig akad megbízható közvetítője, akit segítségül küldhet ahhoz, aki eltévedt az élet útvesztőjében. A magam esetében az anyám volt ez. Egyik napon bejött a szobámba, leült mellém és beszélgetni kezdett. Elmondta, hogy még mielőtt megszülettem volna, Isten már beszélt neki rólam, hogy én az Ő gyermeke leszek és hogy egész életemen át rajtam lesz az Ő keze.

- De Mama, hiszen az emberek szerint az Isten adta nekem a tuberkolózist.

- A sátán tette fiam, ő szeretné tönkretenni az életedet.

- De hát miért akarja tönkretenni, Mama?

- Fiam! Ha valakit Isten elhív, a sátán azt mindig meg akarja rontani. De ha te a szívedet Jézusnak adod és hiszel az Úrban, Ő téged felemel ebből az ágyból és meggyógyít.

Először történt, hogy arra gondoltam: Isten meggyógyíthatja beteg testemet. Anyám ültette el szívembe az első reménysugarat.

Jewel nővérem látogatott meg a következő héten. Egyenesen az ágyamhoz lépett, és lenézett rám. Elmondta, hogy imádkozott értem és könyörgött Istenhez. Majd könnyekkel a szemében így szólt hirtelen: "Oral, én hiszem, hogy Isten téged meggyógyít."

Semmit sem válaszoltam, de reménység ébredt szívemben. Még ma is érzem a reménynek azt a buzdító sugarát, amelyet nővéremtől azon a napon kaptam.

Papa, Mama és Jewel megbeszélést tartottak és abban állapodtak meg, hogy Isten meggyógyíthat engem. Hittek benne, hogy Ő meggyógyít. Papa mindjárt a cselekvés terére lépett. Leveleket írt olyan embereknek, akikről tudta, hogy hisznek az Úr gyógyító hatalmában. Egyházaknak, papoknak, keresztény személyeknek. Minden egyes levelében kérte: "Imádkozzatok Oral gyógyulásáért."

Egyik éjszaka úgy éjféltájban autó kanyarodott be udvarunkba, és már hallottuk is valakinek a hangját: "Roberts testvér! Roberts testvér! Lindsay szentjei vannak itt!" Az oklahomai Lindsay városából jöttek, az ottani evangéliumi egyháztól. Papa és Mama barátai voltak, még régi időkből. A kocsiból kiszállva a férfiak Papát, a nők a Mamát ölelgették meg. Vidámak voltak, s Istent dicsérték. Megkérdezték: "Hol van Oral?"

"Erre gyertek" - mondta apám.

Mindnyájan körülállták az ágyamat és láthattam jókedvű arcukat. Valamennyinek szinte sugárzott a lénye, valamennyinek a tekintete reménységet ébresztett és valamennyi tudta, hogy miként kell imádkozni.

Sok imát hallottam betegségem hosszú hetei alatt, nem egy lelkész mondott ágyamnál rövid kis imát, de azok nem hagytak nyomot bennem. Sohasem rendítettek meg, sohasem érintették, buzdították lelkemet, de ezekben a Lindsay-beli emberekben rejlett valami. Ágyam köré gyűlve, kezeiket felemelve imába kezdtek. Örültem imádságuknak, mert reménnyel, boldogsággal, hittel telve imádkoztak. Akkor nem gyógyultam meg, de most már tudom, hogy meggyógyulhattam volna. Annyira hatottak rám imáik és az öröm, melyet láttam a szemükben csillogni, hogy visszafeküdtem és úgy ittam be az új benyomásokat. Hajnaltájban mentek el, s én akkor ezt mondtam: "Papa, ha szeretnék vallást, akkor ezeknek a vallását szeretném."