1. Belépés a felüdülés időibe

Frank Damazio: Isten jelenléte utáni szenvedély 

    Joel Hawes, a Connecticut állambeli Harford Első  Kongregacionalista Gyülekezet pásztora így adja meg az ébredés leírását, amely 1820-ban történt ebben a városban:

    „Két tényre szorítkozik az ébredés egész elmélete. Először is a Szent Szellem hatására az egészséges megtérés minden mozzanatában, másodszor pedig arra, hogy bizonyos időkben ez a hatás nagyobb mértékben és erőben biztosított, mint egyébként. Amikor a két tényező jelen van, ott van az ébredés is”

    „A felüdülés idői” általában egybeesnek „az ébredés időszakaival”. Ez a gondolat bizonyosan megnyitja előttünk az áldás lehetőségeinek a távlatait és keresni fogjuk Isten jelenlétét. Tudatlanságunk vastag felhői gyakran elrejtik előlünk ezeket a lehetőségeket.

    Megújulást jelent az Úr jelenlétében való tartózkodás. Amikor a hívők közössége bekerül az Úr jelenlétébe, és úgy tűnik, hogy még az általunk kilélegzett levegő is csordultig tele van az Ő jelenlétének valóságával, akkor ott elkezdődik az ébredés. Valójában – ez az ébredés.

    J. Edwin Orr a „Felüdülés idői: a csodák 10.000 mérföldje” című könyvében ezt írta: „tanúja voltam Isten népe körében számos egyéni és csoportos ébredésnek. A Szent Szellem munkája mindig meghozta az öröm teljességét; a pohár túlcsordult, a zavar eltűnt. Amikor a szeretet, az öröm és a békesség belépett az ajtón, a nyomorúság elfüstölgött a kéményen keresztül, és nem maradt helye utána a széthúzásnak. Gyönyörködj az Úrban és megadja néked szíved kéréseit”.

    Az ébredés idején Isten jelenlétének túlcsorduló valósága van jelen népe körében. „Mi volt e mozgalom legjellemzőbb vonása?” kérdezte dr. Cammon, aki a Lewis ébredés kulcsfigurája volt az 1949-1953-as években. A válasz ez volt: „először is Isten jelenléte.” Aztán tovább-ment és azt mondta: „nem vonakodom azt állítani, hogy Istennek ez a jelenléte napjaink egyházának elsőrendű szüksége.”

    Az 1700-as évek elején a Morva ébredés végig söpört Anglián. Egy bizonyos találkozó, amit a szeretet ünnepének neveztek, különösen is emlékezetes volt ebben az ébredésben. A mintegy hatvan morva testvér mellett jelen volt nem kevesebb, mint hét oxfordi metodista, mégpedig: John és Charles Wesley, George Whitefield, Wesley Hall, Benjamin Ingham, Charles Kinchin és Richard Hutchins, mindnyájan az anglikán egyház felszentelt papjaiként. John Wesley ezt írta naplójába: „reggel három óra körül, amikor buzgón imádkoztunk, Isten ereje olyan hatalmasan szállt le ránk, hogy sokan felkiáltottak a túláradó örömtől és földre estek. Amikor egy kissé magunkhoz tértünk, a csodálkozásból az Ő fenségének jelenlétében, egyszerre tört ki belőlünk: ’dicsérünk Téged, óh Isten, Úrnak ismerünk el Téged.”

    Amikor a mennyből megérkezik a felüdülés ideje, az biztos jele az ébredésnek. A felüdülésnek ezek az idői mindig kapcsolódnak az Úr jelenlétéhez, mert az az erő képes megújítani az értelmet, megeleveníteni az elbátortalanodott lelket és felszabadítani Isten folyóját, amely meghozza a felüdülést.

    Augusztinusz azt írta: „a magad számára formáltál minket és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik.” Nyugtalanság van az egyházban egészen addig, amíg meg nem találja azt a helyet, ahol kapcsolatba kerül Isten jelenlétével és belép az Ő nyugalmába.