Zsoltár 63. VÁGYAKOZÁS ISTEN UTÁN; (héberrel és kapcsolódó igékkel)

Zsolt. 63,1 Dávid [jelentése: szeretett, szerető; összekötő, egyesítő; főember] zsoltára, [abból az időből] mikor a Júda [jelentése: hálaadás, áldott, magasztalt, dicséret, magasztalás; bizonyságtevő; dicsőítve lesz] pusztájában [(miḏəbár): sivatag, Terméketlen sivár, meg nem munkált és aszályos, víz nélkül való vidék] volt.*

*Dávid – a kihívottak közössége, az eklézsia előképe a világba, a víz, és  élet nélküli helyre helyeztetett: „És Dávid a pusztában tartózkodék az erős helyeken, (sziklavárakban) és a Zif (jelentése: faloromzat, olvasztás helye, előkészítési hely) pusztájában levő hegységen marada. És Saul (jelentése: akit kértek, kívántak, a kikövetelt; a megkérdezett) mindennap keresé, de az Isten nem adá őt kezébe” (1 Sám. 23,14).

És egyik pusztából, megy a másikba, és ennek oka: „Lőn pedig, hogy a mikor visszatért Saul a Filiszteusok (jelentése: idegen, vándor, kivándorolt) üldözéséből, megüzenték néki, mondván: Ímé Dávid az Engedi (jelentése: vadkecskék forrása, kecskegidák forrása) pusztájában van” (1 Sám. 24,2).

És itt: „halál hullámai (örvényei) vettek engem körül, Az istentelenség (pusztító) árjai rettentettek engem” (2 Sám. 22,5).

De: „Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretreméltó;  És megszabadulok ellenségeimtől. Mert halál hullámai vettek engem körül, Az istentelenség (örvényei) árjai (pusztító áradat) rettentettek engem” (2 Sám. 22,4-5).  

Az Egyház helyéről tesz bizonyságot János apostol is: „De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig” (Jel. 12,14).

Zsolt. 63,2 Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhozlak, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize; [Héber szerint: ('ĕlóhím)! Én [('él): erős, hatalmas] Istenem! Jó reggel már (šáḥar): Hozzád vágyakozom]; Téged cámé' nep̄ eš): szomjúhozlak, Hozzád [(kámahh báśár): vágyakozik, epekedik] hústestem a [(cijjáh): száraz, aszályos, szomjú, (ʿájép̄): gyenge, kimerült, fáradt, szomjúságtól elgyötört] földön, ahol csak (bəlí): romlás, pusztulás van, mert nincs  (majim): víze].*

*  És így folytatja Dávid: „Feléd terjesztgetem (imádkozva nyújtom) kezeimet; egész lényem, mint szomjú, (kiszikkadt) föld, úgy eped utánad. Szela. (Zsolt. 143,6).

„Mint a szarvas kívánkozik [(ʿáraḡ): epekedik] a folyóvizekre, úgy kívánkozik [(ʿáraḡ):vágyakozik ] egész lényem hozzád, oh Isten [('ĕlóhím)]! Szomjúhozik egész lényem Istenhez, az élő Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt [(rá'áh páním): hogy lássam Isten arcát]?” (Zsolt. 42,2-3).

„Egyet kérek az Úrtól [('eḥáḏ): csak egyetlen vágyam van], azért esedezem, és azért [(šá'él šá'al): könyörgök]: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében. Hogy nézhessem az Úrnak szépségét [(ḥázáh nóʿam): hadd lássam pompáját, ragyogását, és láthassam, milyen jóságos az Úr, és élvezhessem az Úr kedvességét], és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt. 27,4).

„Mily szerelmetesek a te hajlékaid, Seregeknek Ura! Kívánkozik, (sóvárog) sőt emésztődik (eleped) lelkem az Úrnak tornácai után; szívem és testem ujjongnak az élő Isten felé. A veréb is talál házat, és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse, - a te oltáraidnál, oh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem! Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek téged szüntelen! Szela” (Zsolt. 84,2-5).

„Ó Isten! Te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog egész lényem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. Hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet” (Zsolt. 63,2-3).

„Szívem utánad vágyott éjszaka, az én szellemem is bensőmben Téged keresett, mivel ha ítéleteid megjelennek a földön, igazságot tanulnak a földnek lakosai” (Ésa. 26,9).

Zsolt. 63,3 Hogy láthassalak téged a szent helyen, [(qóḏeš): a szentélyben] szemlélvén a te [(ʿôz ʿóz): erődet] hatalmadat és dicsőségedet; [Más fordítás: Téged keres tekintetem a szent sátorban, hogy erődet, fenségedet és dicsőségedet megláthassam].

Zsolt. 63,4 Hiszen a te kegyelmed, és [(ḥeseḏ): szereteted] jobb az életnél: az én ajakim hadd dicsérjenek téged.*

*Így folytatja Dávid: „Hallgass meg engem, Uram, (jəhóváh: Jahve Örökkévaló) jóságos szeretettel, mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint (fordulj hozzám), és tekints én reám” (Zsolt. 69,17). 

„én Uram, (jəhóváh: Jahve Örökkévaló) Istenem, bánj velem és (tégy jót velem) a te nevedért; mivelhogy jó a te kegyelmed, szabadíts meg (jóságos szereteteddel ments meg) engem!” (Zsolt. 109,21).

Zsolt. 63,5 Ezért téged áldalak, magasztallak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.*

*Igen: „Dicsérem az Urat, amíg élek; éneklek, és (zsoltárt zengek) az én Istenemnek, amíg vagyok” (Zsolt. 146,2).

És: „Éneklek az Úrnak egész életemben; zsoltárt zengek az én Istenemnek, amíg vagyok!” (Zsolt. 104,33).

Bizony: „Boldogok, akik lakoznak a te házadban, dicsérhetnek téged szüntelen! Szela” (Zsolt. 84,5).

 Hát: „Halld meg esedezéseimnek szavát, [(šámaʿ taḥănúnáh taḥănún qól qôl): figyelj, és értsd meg könyörgő szavam, esedező hangomat] mikor [(šávaʿ): segítségért] kiáltok, és [imádkozom] hozzád, és mikor felemelem [kitárom] kezeimet a te szentséged lakhelye [(qóḏeš dəḇir dəḇír): szent templomod] felé” (Zsolt. 28,2).

Zsolt. 63,6 Mintha zsírral és kövérséggel telnék meg, mikor víg ajakkal, és [(rənánáh): ujjongó örömkiáltással] dicsérhet téged az én szájam!*

*Igen: „Ujjongva örvendezik az én ajkam, hogy énekelhetek néked, és egész valóm is, amelyet megváltottál” (Zsolt. 71,23).

Zsolt. 63,7 Ha reád gondolok ágyamban: őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem; [Héber szerint: (jácúʿa): ágyamban rád (záḵar): emlékezem  az ('ašəmúráh 'ašəmóreṯ) éjjeli őrség idején, és Rólad (háḡáh): gondolkodom, emlékezem, felidézlek magamban].*

*Mert: „Szívem utánad vágyott éjszaka, teljes szívből kereslek Téged, mivel ha ítéleteid megjelennek a földön, igazságot tanulnak a földnek lakosai” (Ésa. 26,9). B

izony: „Nyomorúságom idején az Urat keresem; kezem feltartom, és kitárom feléje éjjel lankadatlanul; nem tudok megvigasztalódni. Istenről emlékezem, és csak sóhajtozom; róla gondolkodom, róla elmélkedem és elcsüggedek. Szemeimet nyitva tartom; szótlanul hánykolódom. Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről. Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem: Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata?” (Zsolt. 77,3-8).

„És felemelem kezeimet, és elfogadom parancsolataidat, mert szeretem őket, és elmélkedem rendelkezéseiden” (Zsolt. 119,48).

„És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, mily drágák nekem szándékaid Istenem! Hatalmas azoknak száma! Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek, s mégis veled vagyok” (Zsolt. 139,17-18).

„Éjfélkor felkelek, hogy hálát adjak néked, igazságos döntéseidért” (Zsolt. 119,62).

„Uram! A te nevedről emlékezem éjjel, és megtartom a te törvényedet” (Zsolt. 119,55).

És én: „Áldom [dicsőítem] az Urat, aki tanácsot, és [értelmet] adott és [kijelentette] nékem, még éjjel is oktatnak [tanítanak, figyelmeztetnek, erre intenek] engem az én veséim, [az én bensőm]” (Zsolt. 16,7).

Zsolt. 63,8 Mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem. [Héber szerint: (ʿezəráṯ ʿezəráh ʿezəráṯáh): pártfogóm, támogatóm, segítségem, oltalmazóm voltál. (kánáp̄): Szárnyaid körbezártak, beburkoltak, (cél): védelmükben, biztonságban voltam, és (ránan): örömkiáltást hallatva, ujjongtam, és örvendeztem].*

*Még amikor a világban – a zordon sivatagban, és hústestben –voltunk, már akkor is az Úr őrzött: „Mert az Úrnak része az ő népe; Mint a fészkén felrebbenő sas fiai felett lebeg, kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket” (5Móz. 32,9-11)

„Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek” (Zsolt. 36,8).

 Hát továbbra is: „Tarts [(šámar): őrizz, óvj, védj] meg engemet, mint szemed fényét, [mint szemed világát]. Szárnyaid árnyékába rejts el engemet, [nyújts szárnyad árnyékában menedéket nekem]” (Zsolt. 17,8).

Zsolt. 63,9 Ragaszkodom Hozzád; [('aḥar): Azután] a Te jobbod megtámogat [(támaḵ): megragad, és erősen tart] engem.

Zsolt. 63,10 Azok pedig, akik veszedelemre keresik életem, a föld mélységeibe jutnak. [Héber szerint: Akik (šó'áh šô'áh): rombolásomra, pusztulásomra törnek, akik azért (báqaš): keresik, kutatják (nep̄eš): életemet, mert meg akarják rontani, azok lekerülnek a ('erec (taḥətí): földnek mélyébe, és (bô'): beletétetnek a sírba].

Zsolt. 63,11 Szablya martalékaiul esnek el, és a rókáknak lesznek eledelei. [Héber szerint: (ḥereḇ): kardnak lesznek (náḡar): átadva, kiszolgáltatva, és elvesznek, elpusztulnak. (šuʿál šúʿál): Rókáknak (mənáṯ): lesznek zsákmányul].^*

*Hát: „Fogjátok meg a rókákat, a kölyök rókákat, mert pusztítják szőlőinket, virágzó szőlőinket!” (Én. 2,15).

Zsolt. 63,12 A király pedig örvendezni fog Istenben; dicséri őt mindaz, aki őreá esküszik; mert bedugatik a hazugok szája. [Héber szerint: A (meleḵ): király (śámaḥ śáméaḥ): gyönyörködve örül, és örvendezik ('ĕlóhím): Istenben, és mindaz (hálal): fénylik, ragyog, világít, és énekkel dicséri, magasztalja, Istent és (šáḇaʿ): fogadalmat tesz, mert  (sáḵar): bezárul a (dáḇar peh): leigázó szája].