Zsoltár 61. A SZÁMŰZÖTT IMÁJA; (héberrel és kapcsolódó igékkel)

Zsolt. 61,1 Az éneklőmesternek [(nəḡínáh): a karmesternek; a karvezetőnek, húros] hangszerre [hárfára]: Dávidé. [jelentése: szeretett; dédelgetett; szerető; összekötő, egyesítő; főember].*

*A próféta is zenél és énekel az Úrnak: „Az éneklőmesternek, az én hangszereimmel” (Hab. 3,19).

Zsolt. 61,2 Hallgasd meg, oh Isten, az én kiáltásomat, [(rinnáh): panaszomat, hallgass esdeklésemre]; figyelmezzél [(təp̄illáh): imádságomra], az én könyörgésemre.*

*És Dávid minden helyzetben újra és újra így kiált az Úrhoz: „Uram Jahve, Örökkévaló, figyelmezz szavaimra, figyelj beszédemre, hallgasd meg szavam; értsd meg az én sóhajtásomat. vedd füleidbe esdeklésemet, kiáltásomat, panaszomat!” (Zsolt. 5,2).

Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene; szorultságomban tág tért adtál nékem; könyörülj rajtam és halld meg az én imádságomat. (Más fordítás: Hallgass meg, ha hozzád kiáltok, igazságos Istenem! Szorult helyzetemből adj nekem kiutat, könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat)! Hallgasd meg Uram, az igazságot, az én igaz ügyemet. Vedd észre könyörgésemet, és figyelj esedezésemre, imádságomra, mely nem jő csalárd ajakról. Hallgasd meg, oh Isten, az én kiáltásomat, hallgasd meg panaszomat; figyelmezzél az én könyörgésemre, figyelj imádságomra. Hajtsd hozzám Uram füledet, figyelj rám, és hallgass meg engem, mert nyomorult és szegény vagyok én!” (Zsolt. 4,2; 17,1; 61,2; 86,1).

Zsolt. 61,3 E föld széléről [('erec qáceh qéceh): végéről, határáról (qárá') segítségért] kiáltok te hozzád [az én szívem keserűségében, szorongó szívvel]. Mert szívem elepedt [(léḇ ʿáṭap̄) bensőm elgyengült elerőtlenedett]. Vígy el [(náḥáh): vezess] engem innen a sziklára, [(cúr): a kősziklára] ahova én nem jutok [(rúm): mert az igen magas nekem. Emelj fel, helyez biztonságba].*

*És ha szorongat az ellenség, emlékeztethetjük az Urat ígéretére: „Hozzád menekülök, Uram! Ne szégyenüljek meg soha; igazságoddal szabadíts meg engem. Hajtsd hozzám füledet, hamar szabadíts meg; légy nékem erős kőszálam, erődített házam, hogy megtarts engem. Mert kősziklám és védőváram vagy te; vezess hát engem a te nevedért és vezérelj engemet. Ments ki engem a hálóból, amelyet titkon vetettek nékem; hiszen te vagy az én erősségem. Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engemet, oh Uram, hűséges Isten” „Istenünk, pajzsunk, nézz ránk, tekints fölkented személyére!” „Egybegyülekeznek az igaznak élete ellen, és elítélik az ártatlannak vérét. De kőváram lőn én nékem az Úr, és az én Istenem az én oltalmamnak kősziklája” „Rejtekhelyem és pajzsom vagy te; igédben van az én reménységem” „Áldott az ÚR, az én kősziklám, aki harcolni tanítja kezemet, hadakozni ujjaimat. Jótevőm és erősségem, váram és megmentőm Ő, pajzsom, akihez menekülhetek, aki népeket vet alám” (Zsolt. 31,2-6; 84,10; 94,21-22; 119,114; 144,1-2).

Mert: „Az Úr, Jahve az Örökkévaló az én kősziklám, kőszálam, szirtem, és erős kőváram. Erődöm, oltalmam és hatalmas szabadítóm, megmentőm. Az én erős, hatalmas Istenem, az én erősségem, segítőm, oltalmam és szabadítóm. Őbenne bízom: hozzá menekülök, nála keresek oltalmat, és menedéket, Ő véd meg engem, Ő az, aki megment, megszabadít, biztonságba helyez. Menedékem, fellegváram, pártfogóm, aki fölemel engem, Őbenne van minden erőm, ő vezet a győzelemre, Ő a rejtekhelyem, magasan fönn, a hegyeken” (Zsolt. 18,3).

Zsolt. 61,4 Mert te vagy az én menedékem, [(maḥəeseh): oltalmam], s erős tornyom az ellenség ellen [(páním'ôjéḇ 'ójéḇ): az ellenség előtt].*

*Így folytatja Dávid: „Az Úrhoz [(jəhóváh): Jahvéhez, az Örökkévalóhoz] kiáltok [és dicsérve segítségül hívom], aki dicséretre méltó, [akit magasztalok, aki (hálal): ragyog, fényt ad, világít] és megszabadulok [(jášaʿ): megszabadít, megőriz, segít, támogat, győzelmet ad, és biztonságban vagyok] ellenségeimtől” (Zsolt. 18,4).

Mert: „Te vagy oltalmam, te mentesz meg veszedelemtől; végy körül engem a szabadulás örömével!  S az Úr válasza: Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged” (Zsolt. 32,7-8)

A hit válasza: „Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom!” (Zsolt. 91,2).

 Ezért: „Ha tábor fog körül, nem fél szívem [(maḥăneh): ha hadsereg áll is velem szemben,és ha egy egész tábor jön is ellenem, szívem akkor sem remeg, és nem ijed meg]; habár had támad reám [és ha harcra kelnek ellenem, ha háború tör is rám] mégis ő benne bízom én [(báṭaḥ) bizakodom; reménykedem]” (Zsolt. 27,3).

Bizony: „Nem félek [nem ijedek, rémülök, riadok meg] sok ezernyi néptől sem, amely köröskörül felállott ellenem, és (ha ellenségesen körülvesznek, rám törnek, mindenfelől megkörnyékeznek)” (Zsolt 3,7).

„Bizony elrejt [(cáp̄an): megóv, megvéd, megőriz] engem az ő hajlékában [(sóḵ): sátrában] a veszedelem napján, a [(ráʿ jôm): veszélyes, gonosz napon]; eltakar engem sátrának rejtekében, [sátra mélyén] sziklára emel fel [(cur cúr): magas kősziklára helyez] engem” (Zsolt. 27,5).

Mert: „Erős torony az Úrnak, [(jəhóváh): Jahvénak, az Örökkévalónak] neve, ahhoz folyamodik, és oda fut az igaz, és védelmet talál” (Péld. 18,10)

„Azért te benned [(báṭaḥ): hisznek, és] bíznak, akik ismerik a te nevedet, [akik igazán ismernek Téged], mert nem hagytad el [soha] Uram Jahve, Örökkévaló, akik keresnek téged, [akik hozzád fordultak segítségért]” (Zsolt. 9,11).

Zsolt. 61,5 Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá [Héber szerint: (ḥásáh kánáp̄ siṯəráh séṯer): hadd meneküljek szárnyad oltalmába; elrejtőzve szárnyaid alatt]! Szela.*

*Dávid így folytatja: „Az Úrhoz (ḥásah): menekülök, Nála keresek menedéket, oltalmat. Hogy mondhatjátok nekem, (núḏ cippór cippôr: fuss, menekülj a hegyre, bujdoss el, mint a kismadár” (Zsolt. 11,1).

Uram! „Tarts [(šámar): őrizz, óvj, védj] meg engemet, mint szemed fényét, [mint szemed világát]. Szárnyaid árnyékába rejts el engemet, [nyújts szárnyad árnyékában menedéket nekem]” (Zsolt. 17,8).

Még amikor a világban – a zordon sivatagban, és hústestben –voltunk, már akkor is az Úr őrzött: „Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján; eltakar engem sátrának rejtekében, sziklára emel fel engem” (Zsolt. 27,5)

„Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek” (Zsolt. 36,8)

„Ha reád gondolok ágyamban: őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem; Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. Ragaszkodik hozzád lelkem (pszühé = énem; életem; személyem), jobboddal támogatsz engem” (Zsolt. 63,7-9).

Mert: „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik az. Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem ő benne bízom! Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; pajzs és páncél az ő hűsége” (Zsolt. 91,2-4).

Zsolt. 61,6 Mert te, oh Isten, meghallgattad az én fogadásaimat [Az én (néḏer neḏer): fogadalmamat]; a te neved tisztelőinek örökségét  megadtad nékem.

Zsolt. 61,7 Adj napokat a király napjaihoz, esztendeit nemzedékről nemzedékre nyújtsd. [Más fordítás: Napokra napokat engedj a királynak, s évei tegyék ki nemzedékek korát].*

*És az Úr meghallgatta a könyörgést: „[(ḥaj): életet kért tőled: adtál néki hosszú időt ['óreḵ): hosszú életet], örökkévalót és végtelent [soha véget nem érőt]. (Más fordítás: S te megadtad neki a (jôm): napok teljességét, hosszúságát, hogy sokáig éljen, időtlen időkig)” (Zsolt. 21,5).

A feltámadott Úr kijelentése: Ímé én vagyok: „az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké” (Jel. 1,18).

Zsolt. 61,8 Isten előtt lakozzék örökké; kegyelmedet és hűségedet rendeld ki, hogy őrizzék meg őt. [Héber szerint: Isten (páním jášaḇ): módjára ülhessen trónján, és uralkodjék (ʿólám ʿôlám): örökké. (ḥeseḏ nácar): szeretet és hűség őrizze, és oltalmazza őt].*

*Isten válasza: „Megtaláltam Dávidot, az én szolgámat; szent olajommal kentem fel őt, Akivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt. Nem nyomhatja őt el az ellenség, és a gonosz ember sem nyomorgatja meg őt; Mert őelőtte rontom meg az ő szorongatóit, és verem meg az ő gyűlölőit. És vele lesz az én hűségem és kegyelmem, és az én nevemmel magasztaltatik fel az ő szarva. És rávetem az ő kezét a tengerre, és az ő jobbját a folyóvizekre. Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és feljebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet, és az én szövetségem bizonyos marad ő vele. És az ő magvát örökkévalóvá teszem, és az ő királyi székét, mint az egeknek napjait” (Zsolt. 89,21-30)

És hogy a prófécia kiről szól, azt az apostolon keresztül jelenti ki a Szent Szellem: „És Ő (az Úr Jézus) a feje a testnek, az egyháznak: aki a kezdet, elsőszülött a halottak közül; hogy mindenekben Ő legyen az első” (Kol. 1,18).

Ő a királyok Királya: „És ...,Jézus Krisztus..., a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme...” (Jel. 1,5)

Az a Király, aki nem más, mint: „...Jézus, aki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált. Mert illendő vala, hogy akiért minden, és aki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé” (Zsid. 2,9-10).

És Dávid is megvallja a kérés teljesítését: „Szívének kívánságát [vágyát] megadtad [teljesítetted] néki; és ajkainak kérését [óhajtását] nem tagadtad meg. Szela. Sőt eléje vitted javaidnak áldásait; színarany koronát tettél fejére. (Más fordítás: Eléje siettél üdvözítő (boldogító; gazdag) áldással, s fejére színarany koronát helyeztél. (ḥaj): Virágzó, sikeres, prosperáló életet kért tőled: adtál néki hosszú időt 'óreḵ): hosszú életet, örökkévalót és végtelent” (Zsolt. 21,3-5).

Zsolt. 61,9 Így éneklem majd a te nevedet szüntelen, hogy beteljesítsem az én fogadásaimat minden napon. [Héber szerint: Így éneklem az (ʿaḏ): örökkévalóságon át a Te nevednek dicséretét; hogy (šálém): teljesítsem (néḏer neḏer): fogadalmamat (jôm): naponta].*

*Dávid szünet nélkül dicséri az Úr nevét, az okot is kijelentve: „Dicsérem [(jáḏáh): megvallom, hálát adok, köszönetet mondok; ünnepelem, dicsőítem és magasztalom] az Urat az ő igazsága szerint, [aki igazságban honol, igazságosságáért és a megigazulásért] és éneklek [hárfakísérettel zengek, és zsoltárral mondok dicséretet] a felséges Úr nevének. [Más fordítás: Hálát adok az Úrnak, (Jahvénak az Örökkévalónak), mert igaz ő, zengem a felséges ÚR nevét, a magasságbeli nevének szól énekem]” (Zsolt. 7,18).

 És: „dicsérlek téged, Uram, a nemzetek között, és éneket zengek a te nevednek” (Zsolt 18,50).

És erre buzdítja Isten népét is: „Zengedezzetek [(zámar): hangszeren játszva énekeljetek] az Úrnak [(jəhóváh): Jahvénak, az Örökkévalónak], ti hívei [(ḥásíḏ): ti szentjei]! Dicsőítsétek [(jáḏáh): megvallva, és áldva] szent [(qóḏeš): az ő szentsége] emlékezetét” (Zsolt. 30,5).

Megvallva, hogy: „Tartozom, oh Isten, az én néked tett fogadásaimmal; megadom néked a hálaáldozatokat [Héber: (šálam): kész vagyok teljesíteni (néḏer neḏer): fogadalmamat, (tôḏáh): megvallva hálámat]; Mert megszabadítottál engem, és [(nácal nep̄eš): kiragadtad életemet] a halálból, bizony az én lábaimat az eleséstől [(dəḥí): botlástól, bukástól]; hogy járjak [(hálaḵ): éljek] Isten színe előtt [(páním): az Ő jelenlétében] az életnek világosságában [('ôr): fényében, ragyogásában]. (Zsolt. 56,13).

Dávid példát ad arra, hogy mit jelent a fogadalom: „Felőled lesz [Rólad szól] dicséretem a nagy gyülekezetben [a nagy közösségben]. És teljesítem fogadalmaimat az istenfélők [(járé'): Istent tisztelők] előtt” (Zsolt. 22,26).

Jónás is erről tesz megvallást: „én hálaadó szóval áldozom néked (én hálaéneket zengve áldozok neked); megadom, amit fogadtam. Az Úré (az Úrtól jön) a szabadítás” (Jón. 2,10).

Bizony: „Elmegyek házadba égőáldozatokkal, lefizetem (teljesítem) néked fogadásaimat, Amelyeket ajakim ígértek és szájam kimondott nyomorúságomban (a bajban)” (Zsolt. 66,13-14).

És: „Az Úr iránt való fogadásaimat (teljesítem) megadom az ő egész népe előtt (egész népe jelenlétében). Dicsérlek a nagy gyülekezetben, az erős nép között magasztallak téged” (Zsolt. 116,14).

És: „Magasztallak a nagy gyülekezetben, hatalmas nép között dicsérlek” (Zsolt. 35,18).

„Vígan hirdetem az igazságosságot a nagy gyülekezetben; ímé, nem tartom vissza ajkamat, (és nem zárom be számat) te (jól) tudod, óh Uram! Igazságosságodat nem rejtem el szívemben, elmondom a te hűségedet és segítségedet; (beszélek hűségedről és szabadításodról) nem titkolom el kegyelmedet és igazságodat (szeretetedet és hűségedet) a nagy gyülekezetben” (Zsolt. 40,10-11).

És miért is kell még hálaadással áldoznunk? „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Annakokáért ő általa vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét” (Zsid. 13,14)

„Adjanak hálát az Úrnak az ő kegyelméért, (szeretetéért) és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért, (az emberekkel tett csodáiért). És áldozzanak hálaadásnak áldozataival, és hirdessék az ő cselekedeteit örvendezéssel (beszéljék el ujjongva tetteit)!” (Zsolt. 107,21-22).