Apostolok Cselekedetei 15. fejezet: Az apostolok gyűlése, és határozata Jeruzsálemben;

Csel. 15,1 Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanítják vala az atyafiakat [a testvéreket]: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása [a törvény előírása] szerint, nem üdvözülhettek [nem menekülhettek meg / nem szabadulhattok meg / nem kerülhettek biztonságba].

Csel. 15,2 Mikor azért Pálnak [(a kicsi, alacsony, csekély)] és Barnabásnak [a vigasztalás fia, a (prófétai) ígéret fia; az építő intés fia] nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezik, hogy Pál és Barnabás és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe [a béke megalapozása, tanítása; kétszeres békét állíts; a gyülekezetek kiindulása;  béke városa", “béke birtoklása”, “béke alapja”; vagy "(Isten) gondoskodik a békéről] e kérdés ügyében. [Más fordítás: Mikor azért Pálnak és Barnabásnak (ú úk úkh oligosz sztaszisz): nem kis viszálya és (szüdzétészisz): vitája támadt velük, - akik nem csekély zendülést és vizsgálódást támasztottak ellenükben, - az a döntés szü­letett, hogy Pál és Barnabás és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz, (preszbüterosz): a presbiterekhez a vénekhez, (tútú dzétéma): ebben a vitás ügyben].*

*Ábrahámhoz így szólt az Úr: „Ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én közöttem és ti közöttetek, és a teutánad való magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok. És metéljétek körül a ti férfitestetek bőrének elejét, és az lesz az én közöttem és ti közöttetek való szövetségnek jele. Nyolcnapos korában körülmetéltessék nálatok minden férfigyermek nemzedékről nemzedékre; akár háznál született, akár pénzen vásároltatott valamely idegentől, aki nem a te magodból való. Körülmetéltetvén körülmetéltessék a házadban született és a pénzeden vett; és örökkévaló szövetségül lesz az én szövetségem a ti testeteken. A körülmetéletlen férfi pedig, aki körül nem metélteti az ő férfitestének bőrét, az ilyen (nep̄eš): élet) kivágattatik az ő népe közül, mert felbontotta az én szövetségemet” (1 Móz. 17,10-14).

És Pál apostol így folytatja: „Mert mi vagyunk a körülmetélkedés, a körülmetélt nép, akik Isten Szelleme szerint, és Isten Szellemében szolgálunk, és a Krisztus Jézusban dicsekedünk és nem a hústestben bizakodunk” (Fil. 3,3).

És int minden hívőt: „Krisztus azért szabadított fel bennünket, hogy éljünk is ebben a szabadságban. Ezért ne engedjétek magatokat újra rabszolgává tenni. Ímé, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ, akkor nem jelent semmi áldást számotokra.  Most megismétlem, hogy aki hagyja magát körülmetélni, annak az egész Törvényt be kell tartania. Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek” (Gal. 5,1-4.12-14).         

                                                                                                                                                                                            

Csel. 15,3 Miután a gyülekezet, az [(ekklészia): a kihívottak közössége] ünnepélyesen útnak indította őket általmentek [(dierkhomai): áthaladtak] Fenicián [(pálmák országa; bíbor, bíborvörös, karmazsin)] és Samárián, (őrtorony, őrhegy; őrséghez tartozó; Jahve őriz, véd)  [(ekdiégeomai): részletesen] elbeszélve a pogányok [(ethnosz): a nemzetekbeliek] megtérését; és nagy örömet szerzének az összes atyafiaknak [minden testvérnek].

Csel. 15,4 Mikor pedig megérkeztek Jeruzsálembe, a gyülekezet [(ekklészia): a kihívottak közössége] és az apostolok, a vének [(aposztolosz preszbüterosz apodekhomai): kiküldött vének, presbiterek szívesen] fogadják őket, és ők elbeszélik, mily nagy dolgokat cselekedék az Isten ővelük.

Csel. 15,5 Előállának [(exanisztémi): szólásra emelkednek] azonban némely hívők a farizeusok szerzetéből valók közül, [(haireszisz): a farizeusi szektából megtért hívők] mondván, hogy körül kell metélni őket, [a nemzetbelieket], és megparancsolni, hogy a Mózes törvényét megtartsák.

Csel. 15,6 Egybegyűlnek azért az apostolok, a vének [(aposztolosz preszbüterosz apodekhomai):az  apostolok, a kiküldött vének, presbiterek], hogy e dolog felől végezzenek [hogy tanácskozzanak, és tisztán lássanak ebben az ügyben].

Csel. 15,7 És mikor nagy vetekedés [(szüdzétészisz): nagy vita] támadt, felkelvén [(anisztémi): felállva] Péter, [szikla vagy kő; - egy (darab) kő] monda nékik: Atyámfiai, [(adelphosz): testvéreim]  férfiak, ti tudjátok, [(episztamai): ismeritek] hogy az Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok [(ethnosz): a nemzetek] az én számból hallják az Evangéliumnak beszédét, [(logosz): igéjét] és higyjenek [(piszteuó): hitre jussanak].*

*Péter apostol Kornélius házában hirdeti a Krisztust: „Ti ismeritek azt a dolgot [(réma): kijelentést], mely lőn az egész Júdeában [jelentése: dicsőítve lesz], Galileától [jelentése: Csekély, alacsony, megvetett; a pogányok körzete] kezdve, az után a keresztség után, [(baptiszma): az alámerítkezést követően], melyet János [Jelentése: Jahve kegyelmes, az Úr jóindulatú, jóságos, kedves; az Úr nagylelkű adakozó, az Úr megkegyelmezett. Isten kegyelmet ad] prédikált [(kérüsszó): hirdetett]. A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Szellemmel és hatalommal [(dünamisz): erővel], ki széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög [(diabolosz): vádló, rágalmazó, uszító, hibáztató, félrevezető, ellenség, ellenálló] hatalma [(katadünaszteuó): zsarnoksága elnyomása] alatt voltak [akik az ördög igájában vergődtek]; mert az Isten vala ő vele. És mi vagyunk bizonyságai mindazoknak, amiket mind a zsidóknak [(iúdaiosz): júdeaiaknak] tartományában, mind Jeruzsálemben [jelentése: a béke megalapozása] cselekedett; akit megölének, fára feszítvén. Ezt az Isten feltámasztá harmadnapon, és megadá, hogy ő megjelenjék nyilván [(ginomai emphanész): nyilvánvalóan láthatóvá váljon], Nem az egész népnek, hanem az Istentől eleve választott bizonyságoknak, [(prokheirotoneó martüsz): előre kiválasztott tanúknak] nékünk, kik együtt ettünk és együtt ittunk ő vele, minekutána feltámadott halottaiból” (Csel. 10,37-41)

Csel. 15,8 És a szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert adta nékik a Szent Szellemet, miként nékünk is.*

*A Kornélius házában az Evangélium hirdetése eredményeként: „Mikor még szólá Péter ez igéket, [(réma): e kijelentést], leszálla [(epipiptó): ráesik, ráhull, ráborul] a Szent Szellem mindazokra, akik hallgatják vala e beszédet [(logosz): ez Igét]. És elálmélkodának (exisztémi peritomé: megdöbbentek, extázisban / önkívületbe kerültek) a zsidóságból (a körülmetélésből) való hívek [(pisztosz): hívők], mindazok, akik Péterrel együtt mentek, hogy a pogányokra [(ethnosz): nemzetekből valókra] is kitöltetett a Szent Szellem ajándéka. Mert hallják vala, hogy ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent” (Csel. 10,44-47).

Pünkösd napján ez így történt: „És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal, egyetértésben, egy indulattal együtt valának ugyanazon a helyen. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és betöltötte az egész házat, ahol ülnek vala. [Más fordítás: hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt a mennyből, mintha heves szélvész jönne, és az betöltötte az egész házat, amelyben ültek]. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek, és leereszkedtek és üle mindenikre azok közül. [Más fordítás: Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre]. És beteljesedtek mindnyájan Szent Szellemmel, és kezdenek szólni más, másféle nyelveken, amint a Szellem adta nékik szólniuk” (Csel. 2,2-4).

És a pünkösdi csoda folyamatosan történik. Az Atya ígérete pedig így hangzott: „És lészen az után, hogy kiöntöm Szellememet minden (hús)testre, és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok; véneitek álmokat álmodnak; ifjaitok pedig látomásokat látnak. Sőt még a szolgákra és szolgálóleányokra is kiöntöm azokban a napokban az én Szellememet” (Jóel. 2,28-29).

Csel. 15,9 És semmi különbséget sem tett mi köztünk és azok között, a hit által tisztítván meg azoknak szívét [(kardia): bensőjét, a szellemi életük központját].

Csel. 15,10 Most azért mit kísértitek [(peiradzó): miért teszitek próbára] az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk?*

*Az írástudókról és farizeusokról így szól az Úr: „Jaj néktek is törvénytudók! Mert elhordozhatatlan, elviselhetetlenül nehéz és nyomasztóterhekkel terhelitek meg az embereket, de ti magatok nem nyúltok hozzá, egy ujjatokkal sem illetitek, és meg sem érintitek azokat a terheket. [Más fordítás: Rossz lesz nektek is, törvénytanítók! Olyan szabályokat hoztok, és kényszerítetek az emberekre, amiket nehéz betartani. Ti viszont meg sem próbáljátok betartani ezeket a szabályokat]” (Luk. 11,46).

Máté így ír a vallási vezetőkről: „Mert ők elviselhetetlenül nehéz, súlyos és elhordozhatatlan, nyomasztó terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők maguk azonban az ujjukkal sem akarják azokat illetni, megmozdítani. (Más fordítás: Szigorú szabályokat állítanak föl, amelyeknek nehéz engedelmeskedni. Ráerőltetik más emberekre, hogy tartsák be ezeket, ők maguk viszont meg sem próbálják követni ezeket a szabályokat)” (Mát. 23,4

És az Úr válasza: „Mivel törvényeimet nem teljesítették, rendelkezéseimet megvetették, a nyugalom napjait meggyalázták, és atyáik bálványain járt a szemük. Ezért én is hagytam, hogy legyenek olyan rendelkezéseik, amelyek nem jók, és olyan törvényeik, amelyek által nem élnek” (Ezék. 20,24-25).

 Csel. 15,11 Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, [(szódzó): megmenekülünk, üdvözülünk] miképpen azok is.*

*Mert: „Mindenki vétkezett, eltévesztette a célpontot, és nélkülözi, szűkölködik, híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen, ajándékképpen igazítja meg őket, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. [Más fordítás: Megigazulásukat azonban ingyen, az ő kegyelméből kapják a Krisztus Jézus kifizette váltság általi szabadítás révén, amelyet a Krisztus Jézus megváltó munkája fordított felénk]” (Róm. 3,23-24).

És tette ezt Isten: „Az által, hogy eltörölte a parancsolatokban a követelményeivel, és rendelkezéseivel ellenünk szóló, és tételekbe foglalt kézírást, az adóslevelet, amely ellenünkre volt nekünk, és amely vádolt minket. És azt eltette, eltávolította, eltolta az útból, odaszegezvén azt a keresztfára, a kínoszlopra” (Kol. 2,14).

Ugyanis: „A törvény nincs hitből, nem a hitből származik, hanem amely ember cselekszi, betölti, és megteszi azokat, élni fog azok által. Krisztus váltott meg minket, Ő vásárolt ki bennünket, és váltságdíj ellenében felszabadított a törvény átkától, a törvény átka alól” (Gal. 3,12-13).

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék” (Eféz. 2,8-9).

„Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával. [Más fordítás: Krisztus azért szabadított fel bennünket, hogy éljünk is ebben a szabadságban. Ezért ne engedjétek magatokat újra rabszolgává tenni]” (Gal. 5,1).

Csel. 15,12 Elhallgatott, [elcsendesedett] azért az egész sokaság, [az egész gyűlés]; és hallgatják vala Barnabást és Pált, amint [(exégeomai): részletesen] elbeszélik, [akik eléjük tárták] hogy mily nagy] jelet és csodát tett az Isten ő általuk a pogányok [(ethnosz): a nemzetek] között.*

*A római gyülekezet előtt is erről tesz megvallást az apostol: „Mert nem merek szólni, prédikálni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányoknak, a nemzeteknek engedelmességére, megnyerésére, megtéréséért szóval - igével - és tettel. [Más fordítás: olyasmiről azonban aligha lesz bátorságom beszámolni, amit a Szellem hatalma nélkül tettem volna, amit rajtam keresztül nem a Krisztus munkált volna, szóval és tettel]. Jelek - természetfölötti események, rendkívüli jelenségek, és csodák ereje által, és hatalmával az Isten Szellemének ereje által; úgyannyira, hogy én Jeruzsálemtől és környékétől fogva Illyriáig betöltöttem, szétszórtam a Krisztus evangéliumát. [Más fordítás: csak így történhetett, hogy Jeruzsálemtől elkezdve Illyriáig mindent betölthettem a Krisztus örömüzenetével]” (Róm. 15,18-19).

Mert ahová küldte az Úr az apostolt, ott: „Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által; úgyhogy még a testén levő kendőket vagy kötényeket is elvitték a betegekhez, és a betegségek eltávoztak tőlük, a gonosz szellemek pedig kimentek belőlük” (Csel. 19,11-12).

Csel. 15,13 Miután pedig ők elhallgattak, megszólalt Jakab, [mást kiszorító, más helyébe lépő] mondván: Atyámfiai, [(adelphosz): testvéreim] férfiak, hallgassatok meg engem!

Csel. 15,14 Simeon [meghallgattatás, hallva). Az Úr meghallgatott; Isten meghallgatott] elbeszéli, mi módon gondoskodott [(episzkeptomai): látogatta meg] először [(próton): első alkalommal] az Isten, hogy a pogányok, a [(ethnosz): nemzetek] közül vegyen [(lambanó): fogadjon el] népet az ő nevének.*

*Mert: „minden nemzetben kedves, és [(dektosz): elfogadott] ő előtte, aki őt féli [aki Őt tiszteli] és igazságot, a [(dikaioszüné ergadzomai): megigazulást] megszerzi]. (Csel. 10,35).

Már a próféták azt hirdették, hogy: „… mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül, üdvözül; mert a Sion (kiszáradt, megperzselt helyképletesen: (a harcos vagy a diadalmas) Egyház) hegyén és Jeruzsálemben lészen a szabadulás, amint megígérte az Úr, és a megszabadultak közt lesznek azok, akiket elhív az Úr!” (Jóel. 2,32).

Ezt a próféciát idézi Péter apostol a Szent Szellem kitöltése után:  „És lészen, hogy mindaz, aki az Úrnak nevét segítségül hívja, üdvözül”  (Csel. 2,21).

És hogy ki az az Úr, akinek a nevét segítségül kell hívni, arról így tesz bizonyságot a Szent Szellem: „… akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen, a magukén és a miénken” (1 Kor. 1,2).

És: „Amint Hóseásnál (megmentés, szabadítás; Jahve a szabadítás; Isten segít; akinek az Úr a segítsége). (Jahve az üdvösség) is mondja: Népemnek nevezem, és népem gyanánt fogom elhívni, amely nem volt az én népem, és szeretettnek azt, ami nem volt szeretett, és ki irgalmat nem talált, irgalmasságot találónak. És lészen, hogy azon a helyen, ahol ez mondatott nékik: Ti nem vagytok az én népem, ott az élő Isten fiainak fognak hívatni” (Róm. 9,25-26).

Csel. 15,15 És ezzel egyeznek [(szümphóneó): összhangban vannak] a próféták [(prophétész): Isten nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személyek] mondásai, [szavai (logosz): igéi] mint meg van írva:

Csel. 15,16 Ezek után megtérek [(anasztrephó): visszafordulok, visszatérek] és felépítem [(anoikodomeó): újjáépítem] a Dávidnak [szeretett, szerető; összekötő, egyesítő; főember] leomlott [(piptó): tönkrement, összeomlott] sátorát; és annak omladékait [(kataszkaptó anoikodomeó anorthoó): földig rombolt romjait is újjáépítem], helyreállítom, és ismét felállatom azt:

Csel. 15,17 Hogy megkeresse az embereknek többi része [(kataloiposz): az emberek maradéka, fennmaradó része] az Urat, és a pogányok [(pasz pasza pan ethnosz): az összes nemzetek] mindnyájan, [(epi): akik között elhangzik az én nevem, melyek felett, és amelyekre az én nevemet segítségül hívják], akik az én nevemről neveztetnek. Ezt mondja az Úr, ki mindezeket megcselekszi [véghezviszi].*

*A próféták így szólnak azokról az időkről: „Azon a napon felemelem a Dávid leomlott sátorát, és kijavítom repedezéseit, és felemelem omladékait, helyreállítom romjait, és megépítem azt, mint volt hajdanán. Hogy örökségképen bírják az Edom (veres; erősség, vár, hegyes vidék; földből való); az 'ádóm melléknévből származik, jelentése: vörös. (Ádám név jelentése is: vörös, vagy a (vörös) földből való ember) maradékát és mindama népeket, (amelyeket majd rólam neveznek el) akik az én nevemről neveztetnek, ezt mondja az Úr, aki megcselekszi ezt (aki ezt véghezviszi)! Ímé, napok jőnek, ezt mondja az Úr, és ott éri a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. És a hegyek musttal csepegnek, a halmok pedig mind megáradnak” (Ámós. 9,11-13).

 Hát: „Ujjongj te meddő, ki nem szültél, ujjongva énekelj és kiálts, ki nem vajúdtál, mert többek az elhagyottnak fiai a férjnél való fiainál, azt mondja az Úr. Szélesítsd ki a sátorod helyét, és hajlékidnak kárpitjait terjesszék ki; ne tiltsd meg; nyújtsd meg köteleidet, és erősítsd meg szegeidet. Mert mind jobb-, mind balkézre kiterjedsz, és magod népeket vesz örökségbe, és puszta városokat megnépesítnek. Ne félj, mert meg nem szégyenülsz, és ne pirulj, mert meg nem gyaláztatol, mert ifjúságod szégyenéről elfeledkezel, és özvegységednek gyalázatáról többé meg nem emlékezel. Mert férjed a te Teremtőd, (aki alkotott) seregeknek Ura az Ő neve, és megváltód Izráelnek Szentje, az egész föld Istenének hívattatik” (Ésa. 54,1-5).

Csel. 15,18 Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit.

Csel. 15,19 Az okáért [(dio): azért] én azt mondom, és [(krinó): úgy gondolom] hogy nem kell háborgatni [(parenokhleó): nyugtalanítani, zaklatni] azokat, kik a pogányok [(ethnosz): a nemzetek] közül térnek meg, és [(episztrephó): fordulnak oda] az Istenhez.

Csel. 15,20 Hanem írjuk meg [rendeljük el] nékik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, [a bálvány okozta (aliszgéma): tisztátalanságtól], a paráznaságtól, [a (porneia): házasságtöréstől, fajtalanságtól, prostitúciótól]. A fúlva holt [(pniktosz): megfojtott] állattól és a vértől.*

*Az apostolok a paráznaság, és a bálványimádás miatt így figyelmeztetik Krisztus népét: „Azért kedveseim, szeretteim, szerelmeseim, kerüljétek, és távoztassátok el a bálványimádást. És fussatok, meneküljetek a bálványok tiszteletétől. Sőt, hogy amit a pogányok, a nemzetek áldoznak, ördögöknek, démonoknak áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel, a démonokkal legyetek közösségben. [Más fordítás: Igazán nem óhajtom, hogy közösségre lépjetek a gonosz szellemekkel, hogy a démonok társai legyetek]” (1 Kor. 10,14.20).

 Hiszen a bálványok imádása a gonosz szellemek imádását jelenti, hiszen: „… tudjuk, hogy egy bálvány sincs a világon…” (1 Kor. 8,4)

 Hanem a bálvány mögött gonosz  szellemek vannak :„A többi emberek pedig…nem tértek meg az ő kezeik csinálmányaitól, hogy ne imádnák a gonosz szellemeket, és az arany és ezüst és érc és kő és fa bálványokat, amelyek nem láthatnak, sem hallhatnak, sem járhatnak” (Jel. 9,20)

János apostol is erre inti Krisztus népét: „Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól” (1 Ján. 5,21)

Péter apostolon keresztül pedig kijelentést nyernek azok a tisztátalanságok, amikbe ezek a gonosz szellemek beleviszik az embereket: „Mert elég nékünk, hogy [(biosz): földi] életünk elfolyt idejében a pogányok [(ethnosz): a nemzetek] akaratát cselekedtük [hogy a múltban a pogányok szokásait (katergadzomai): követtük], járván feslettségekben [(aszelgeia): kicsapongásokban, féktelenségben], kívánságokban, részegeskedésekben [borozásokban], dobzódásokban [(kómosz): dorbézolásokban, dőzsölésekben], ivásokban [(potosz): tivornyázásokban, mulatozásokban] és undok [szentségtelen] bálványimádásokban” (1 Pét. 4,3).

Pedig Isten parancsa így hangzott népéhez: „Ne áldozzák többé véres áldozataikat az ördögöknek, a haszontalan bálványoknak, akikkel ők paráználkodnak. Örökkévaló rendtartás legyen ez nékik nemzetségről nemzetségre” (3 Móz. 17,7)

De Isten népe nem hallgatott az Úrra: „És meghízott Jesurun, (az igaz ember; a kegyes, az igazságos; a szeretett igazságos, egyenes ember; az igazság barátja) és rugódozott, és kirúgott a hámból. Meghíztál, megkövéredtél, elhájasodtál. És elhagyá, elvetette Istent, teremtőjét, alkotóját, és megveté, elhagyta az ő üdvösségének kőszikláját. Idegen istenekkel ingerelték, utálatosságokkal bosszantották. Ördögöknek, gonosz, tisztátalan szellemeknek áldoztak, nem Istennek; isteneknek, akiket nem ismertek; újaknak, akik csak most támadtak, akik nemrég jöttek, akiket nem rettegtek, és nem féltek a ti atyáitok. A Kősziklát, aki szült, aki nemzett téged, elfeledted; megfelejtkeztél Istenről, aki nemzett, és világra hozott téged” (5 Móz. 32,15-18)

„Sőt összeelegyedtek a pogányokkal, és eltanulták cselekedeteiket. És tisztelték azoknak bálványait, és tőrré levének azok reájuk, amelyek csapdába ejtették őket. És feláldozák fiaikat és leányaikat az ördögöknek, a démonoknak.  Ártatlan vért ontottak, fiaik és leányaik vérét, akiket a kánaáni (lapály, mélyföld; megalázás, leigázás) bálványoknak áldoztak, vérontással gyalázták, és fertőztették meg az országot, és a földet öldökléssel. És tisztátalanokká lőnek cselekedeteikben, paráznákká tetteikben, és beszennyezték magukat” (Zsolt. 106,35-39)

Amikor csapások érték az embereket, azok nem indították az embereket megtérésre, sőt a démonok megakadályozták, hogy Istenhez térjenek: „A többi ember pedig, akiket nem öltek meg ezek a csapások, nem tértek meg kezük alkotásaitól, hanem imádták a bálványokat, az ördögöket, a démonokat. Amelyeket aranyból és ezüstből, rézből, kőből meg fából készítettek, és amelyek sem látni, sem hallani, sem járni nem tudnak; és nem tértek meg gyilkosságaikból, varázslásaikból, paráználkodásaikból és lopásaikból sem” (Jel. 9,20-21).

Erre a megoldás: „Öldököljétek meg, adjátok halálra azért a ti földi, testi tagjaitokat. [Más fordítás: Öljétek meg magatokban a régi emberi természetet és annak minden megnyilvánulását]. Paráznaságot, azaz házasságtörést, fajtalanságot, prostitúciót, tisztátalanságot, bujaságot, szenvedélyt, gonosz kívánságot, rossz, romlott, züllött, gyalázatos, káros, ártalmas, értéktelen, haszontalan vágyakat, kívánságokat, szenvedélyt…” (Kol. 3,5).

 Az Úr Jézus kijelentése a paráznaságról: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne paráználkodjál, azaz: ne kövess el házasságtörést! Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében, vagyis aki bűnös vággyal, bűnös kívánsággal asszonyra néz, azaz: aki azért néz egy nőt, mert megkívánta, szívében már házasságtörést követett el vele” (Mát. 5,27-28).

És az apostolok folytatják: „Kerüljétek, távoztassátok el, és fussatok, meneküljetek a paráznaságtól, vagyis a bálványimádástól, az Istentől való eleséstől. Minden bűn, céltévesztés, melyet az ember elkövet a testen, a te személyiségeden kívül van. De aki paráználkodik, azaz bálványt imád, a maga teste, személye ellen vétkezik, és a szó szoros értelmében: eltéveszti a célpontot” (1 Kor. 6,18).

Mert a paráznaság – akár fizikai, akár szellemi, azaz a bálványimádás, a test cselekedete. Arról pedig azt mondja az Úr: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is. Mert aki vet az ő hústestének, a hústestből arat veszedelmet; aki pedig vet a Szellemnek, a Szellemből arat örök életet” (Gal. 6,7-8).

Így szól a hetedik parancsolat is: „Ne paráználkodj! Ne törj házasságot!” (2Móz. 20,14)

„Mert ez az Isten akarata, a ti szentté lételetek, hogy megszentelődjetek, hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok. Hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét, és tisztaságban tudjon élni feleségével. Nem kívánság gerjedelmével és szenvedélyével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent” (1 Thess. 4,3).

„Avagy nem tudjátok-é, és nem vagytok tisztában vele, hogy igazságtalanok, hamisak, engedetlenek, hűtlenek, és hitetlenek nem örökölhetik Istennek országát, Istennek királyságát? Ne tévelyegjetek. Ne ámítsátok, ne csaljátok meg, és ne ejtsétek tévedésbe magatokat. Ne vezessenek félre titeket. Se paráznák, azaz: buja, fajtalan, lányfuttató, vagy prostituált férfiak, se bálványimádók, azaz istenszobrot, vagy isten képet szolgálók, vagy imádók ne legyetek. Se házasságtörők, se pulyák, vagyis kéjenc, kicsapongó, homoszexuális férfi partnere, se férfiszeplősítők, vagyis homoszexuális férfi, azaz: férfiakkal paráználkodó és közösülő, férfivel háló ne legyen köztetek” (1 Kor. 6,9).

Már az Ószövetségben így figyelmeztet az Úr: „Férfiúval ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: utálatosság az” (3 Móz. 18,22).

„És ha valaki férfival hál, úgy amint asszonnyal hálnak: utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérük rajtuk” (3 Móz. 20,13).

Már Noéhoz így szólt Isten a vérevésről: „Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek” (1 Móz. 9,4).

És a vérrel kapcsolatos kijelentések újra és újra hangzanak: „Ne egyetek semmit a vérével! Varázslást ne űzzetek, és ne jövendölgessetek!” (3 Móz. 19,26).

„Örökkévaló rendtartás legyen ez nemzedékről nemzedékre minden ti lakhelyeteken: semmi kövéret és semmi vért meg ne egyetek! (3 Móz. 3,17).

„És semmi vért se egyetek meg bármely lakhelyeteken: se madárnak, se baromnak (állatnak) vérét. Ki kell irtani népe közül az olyan embert, aki bármilyen vért eszik. (3 Móz. 7,26-27).

„És ha valaki Izráel házából, vagy a köztük tartózkodó jövevények közül valamiféle vért megeszik: kiontom haragomat az ellen, aki a vért megette, és kipusztul az ő népe közül. Mert a hústestnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. Ezért mondtam Izráel (héb. Jisrael: Isten harcol, Isten harcosa, hőse; aki Istennel harcol; akiért Isten harcol; Isten fejedelme, egyenesen Istennel; vagy Isten erejével győző, ő Isten hercege lesz; Isten győzedelmeskedik) fiainak: Senki se egyék vért közületek; a köztetek lakó idegen se egyék vért. És ha valaki Izráel fiai közül, vagy a köztük tartózkodó jövevények közül vadászásban vadat vagy madarat fog, amely megehető: ontsa ki annak vérét, és fedje be azt földdel. Mert minden testnek élete az ő vére, a benne levő élettel. Azért mondom Izráel fiainak: Semmiféle hústestnek a vérét meg ne egyétek, mert minden hústestnek élete az ő vére; valaki megeszi azt, irtassék ki. Ha pedig valaki elhullott, vagy vadtól megszaggatott állatot eszik, akár bennszülött, akár jövevény: mossa meg ruháit, és mosódjék meg vízben, és tisztátalan legyen estig, azután tiszta lesz. Hogyha meg nem mossa ruháit, sem a hústestét le nem mossa: viselje az ő vétségének terhét” (3 Móz. 17,10-16).

„Csakhogy abban állhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed; mert a vér, az élet: azért az életet a hússal együtt meg ne egyed! Meg ne egyed azt, a földre öntsd azt, mint a vizet” (5 Móz. 12,23-24).

Az Úr Jézus kijelentése a hústestről (a beszédről) és a vérről (a szellemről):„Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának hústestét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Mert az én hústestem bizony valóságos étel és az én vérem bizony valóságos ital. Aki megrágja, és eszi az én hústestemet, és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. A Szellem az, aki megelevenít, életre kelt, és életet ad, a hústest nem használ semmit: a beszédek a kijelentések, amelyeket én szólok néktek, Szellem és halhatatlan élet” (Ján. 6,53.55-56.63).

Csel. 15,21 Mert Mózesnek régi [(arkhaiosz): ősi] nemzedékek óta városonként megvannak a hirdetői, mivelhogy a zsinagógákban minden szombaton felolvassák.*

*De: „… Mózes, lepellel fedte be arcát, hogy ne lássák Izráel fiai, és ne kelljen végignézniük az elmúlandónak, a mulandó dicsőségnek, a megszüntetendőnek, érvénytelenné teendőnek végét, elmúlását, eltűnését. De megtompultak, megkérgesedtek, érzéketlenné váltak az ő elméik, gondolkozásuk, értelmük, felfogóképességük. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig megmaradt, és ott van, az Ószövetség olvasásánál, és felismerésénél felfedetlenül, s rajta is marad, mivelhogy a Krisztusban tűnik el, válik hatástalanná, és érvénytelenné. [Más fordítás: De bele is kövesedtek gondolkodásukba. Mert az ószövetség olvasásakor a mai napig rajtuk van a lepel, s nem hull le róluk, mert csak a Krisztusban veszti hatályát]. Sőt mind máig, a mai napig, valahányszor olvassák Mózest, lepel borul az ő szívükre, lepel takarja bensőjüket. Mikor pedig megtérnek, és amint odafordulnak az Úrhoz, lehull a lepel, és eltűnik, elvétetik a takaró” (2 Kor. 3,13-16).

És kijelentés az értetlenség okáról: „Ha mégis leplezett, és nem elég világos a mi evangéliumunk, azoknak leplezett, és csak azok számára nem világos, akik elvesznek. Akikben e világ Istene megvakította a hitetlenek elméit, gondolkozását, mert hitetlenek, hogy ne lássák és így nem is látják meg a Krisztus dicsőséges evangéliumának, a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képe, az Isten képmása” (2 Kor. 4,3-4).

Ézsaiás próféciáján keresztül jelenti ki az Úr, hogy ez minden nemzetre vonatkozik, beleértve Izráelt is: „És elpirul a sápadt hold, és megszégyenül az izzó nap, mikor a seregek Ura uralkodik, amikor Ő lesz a király a Sion hegyén és Jeruzsálemben: s vénei előtt dicsőség lészen, és vénein ragyog dicsősége. S elveszi e hegyen a fátyolt, leveszi a leplet, mely beboríta minden népeket, és amely ráborult minden népre, és a takarót, mely befödött, és betakart vala minden népségeket, és minden nemzetet” (Ésa. 24,23-24).

Dávid próféciája a dicsőség királyáról: „Kicsoda ez a dicsőség királya? Az erős és hatalmas Úr, Jahve az Örökkévaló az erős hadakozó Úr. Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség királya! Kicsoda ez a dicsőség királya? A seregek Ura, ő a dicsőség királya. Szela” (Zsolt. 24,8-10).

 S az Újszövetség válasza Dávid kérdésére: „...dicsőség Ura... a mi Jézus Krisztusunk...” (Jak. 2,1)

Beleértve Izráelt is: „Sőt azok is, ha meg nem maradnak, ha nem tartanak ki a hitetlenségben, a tagadásban, engedetlenségben, beoltatnak. Mert az Isten ismét beolthatja őket, mert Istennek van hatalma, és képes is arra, hogy újra beoltsa őket” (Róm 11,23.)

Csel. 15,22 Akkor tetszék az apostoloknak és a véneknek [(aposztolosz preszbüterosz): az elöljáróknak, presbitereknek] az egész gyülekezettel egybe, hogy férfiakat válasszanak ki maguk közül és elküldjék Antiókhiába Pállal és Barnabással, Júdást, kinek mellékneve Barsabás, és Silást, kik az atyafiak [(adelphosz): testvérek] között főemberek [(hégeomai): elöljárók] valának.*

*Barnabás vitte Pál apostolt megtérése után az apostolok elé: „Barnabás azonban maga mellé vevén őt, vivé az apostolokhoz, és elbeszélé nékik, mint látta az úton az Urat, és hogy beszélt vele, és mint tanított Damaskusban nagy bátorsággal a Jézus nevében” (Csel. 9,27.)

Később ugyancsak Barnabás ment az apostolért Tárzusba, és utána együtt szolgáltak: „Elméne pedig Barnabás Tárzusba, hogy felkeresse Saulust, és rátalálván, elvivé őt Antiókhiába. És lőn, hogy ők egy egész esztendeig forgolódtak a gyülekezetben, és tanítottak nagy sokaságot; és a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek” (Csel. 11,25-26).

Barsabás volt az, akit jelöltek Júdás helyett apostolnak, de végül Mátyást választották: „Állatának azért elő kettőt, Józsefet, ki hivatik Barsabásnak, kinek mellékneve Justus vala, és Mátyást” (Csel. 1,23).

Silvánus munkatársa volt Pál apostolnak: „Pál, Silvánus és Timóteus a Thessalonikabeliek kihívott gyülekezetének, eklézsiájának írja e levelet…” (1 Thess. 1,1).

Csel. 15,23 Megírván azok keze által ezeket: Az apostolok, [(aposztolosz preszbüterosz): kiküldöttek, vének, presbiterek], és az atyafiak [(adelphosz) a ti testvéreitek] az Antiókhiában, Siriában és Czilicziában levő, a pogányok [(ethnosz): a nemzetek] közül való atyafiaknak [testvéreknek] üdvözletüket!

Csel. 15,24 Mivelhogy meghallottuk, hogy némelyek mi közülünk kimenvén, megháborítottak [(tarasszó): megzavartak, nyugtalanná tettek] titeket beszédeikkel, feldúlva (anaszkeuadzó pszükhé): felzaklatva, megzavarva) benneteket, azt mondván, hogy körülmetélkedjetek és a törvényt megtartsátok; kiknek mi parancsot nem adtunk:*

*Az apostol félelmének ad hangot, így beszélve a minden korban élő szentekhez: „Félek, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával, és ravasz mesterkedésével megcsalta, rászedte, becsapta, elcsalta Évát, Akként a ti gondolataitok, felfogásotok, és gondolkodásmódotok is megrontatnak.  A ti gondolataitokat is elpusztítják, tönkreteszik, lerombolják és feldúlják, és ezért eltávolodtok a Krisztus iránt való egyenességtől, az őszinte, tiszta és szent hűségtől. [Más fordítás: és akkor vége Krisztushoz való őszinte ragaszkodásotoknak, a Krisztus iránti őszinte és tiszta odaadásotoknak]. Mert hogyha az, aki jő és odamegy hozzátok, és más Jézust hirdet, akit mi nem hirdettünk, vagy más szellemet vesztek, fogadtok be, amit nem vettetek, és nem akit korábban kaptatok, és amit elnyertetek, vagy más evangéliumot, örömüzenetet hallotok, és nem amelyet elfogadtatok, szépen eltűrnétek, sőt szívesen vennétek” (2 Kor. 11,3-4).

És Pál apostol elmondja, hogy: „….aki megzavar titeket, el fogja venni büntetését, bárki legyen is az” (Gal. 5,10). 

És így folytatódik a kijelentés: Mert ha a törvény alá rendeltek, a törvényből valók, a törvény alapján állók az örökösök, akkor a hit hiábavalóvá, üressé, hasztalanná, hatástalanná lett, az ígéret pedig érdektelen, haszontalan, semmis, eltöröltetett, hatálytalan, eredménytelenné válik, csődöt mond, kudarcba fullad, nincs dolga, megszűnt a funkciója, feladata” (Róm 4,14).

 Ezért hangzik a figyelmeztetés: „Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek” (Gal.5,4). (Péld. 30,6).

Csel. 15,25 Tetszék nékünk, [(dokeó): jónak láttuk] miután egy értelemre [(homothümadon): egyetértésre] jutottunk, [egyhangúlag úgy határoztunk], hogy férfiakat válasszunk ki és elküldjük ti hozzátok a mi szeretteinkkel, Barnabással és Pállal,

Csel. 15,26 Oly emberekkel, kik életüket tették kockára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért.

Csel. 15,27 Küldöttük azért Júdást és Silást, kik élőszóval szintén tudtotokra adják ugyanezeket.

Csel. 15,28 Mert tetszék a Szent Szellemnek és nékünk, [(dokeó): jónak látta és vele együtt mi is úgy láttuk jónak], hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül,

Csel. 15,29 Hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlva holt állattól, és a paráznaságtól, [(eidólothüton pniktosz porneia): a bálványoknak áldozottaktól, a vértől, a megfojtottól, és a házasságtöréstől, fajtalanságtól, prostitúciótól]; melyektől, ha megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok. Legyetek egészségben!*

*Pál apostol Timóteussal: „Végigjárták a városokat, és átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. A gyülekezetek azért erősödének a hitben, és gyarapodnak számban naponként” (Csel. 16,4-5).

Jakab apostol megismétli: „A pogányokból (nemzetekből) lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők… oltalmazzák meg magukat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlva holt állattól, mind a paráznaságtól. [Görög szerint: (eidólothüton pniktosz porneia): a bálványoknak áldozottaktól, a vértől, a megfojtottól, és a házasságtöréstől, fajtalanságtól, prostitúciótól]. (Csel. 21,25).

Csel. 15,30 Azok annakokáért elbocsáttatván, elmenének Antiókhiába; és egybegyűjtvén a sokaságot, [az egész gyülekezetet] átadták a levelet.

Csel. 15,31 És mikor elolvasták, megörültek a bátorításnak.

Csel. 15,32 Júdás és Silás pedig [(te): szintén] próféták lévén, sok beszéddel, [(logosz): sok igével] bátorították, és buzdították az atyafiakat, [(adelphosz): a testvéreket] és megerősítik őket.

Csel. 15,33 Miután pedig bizonyos időt eltöltöttek, elbocsáták őket az atyafiak [a testvérek] békességgel [(eiréné): jókívánságokkal] az apostolokhoz, [akik küldték őket].

Csel. 15,34 De Silásnak tetszék, [(dokeó): jónak látta] ott maradni.

Csel. 15,35 Pál és Barnabás is Antiókiában időznek, tanítva és prédikálva másokkal [(meta polüsz pollé polü) együtt] az Úrnak igéjét, és [(euaggelidzó): hirdetve az evangéliumot].

Csel. 15,36 Egynéhány nap múlva pedig monda Pál Barnabásnak: Visszatérve most látogassuk meg a mi atyánkfiait [(adelphosz): a testvéreket] minden városban, melyben hirdettük az Úrnak igéjét, hogyan vannak.

Csel. 15,37 És Barnabás azt tanácsolá, hogy vegyék maguk mellé Jánost, ki Márknak hívatik.

Csel. 15,38 Pál azonban azt tartá méltónak, [(axioó): úgy tartotta helyesnek] hogy aki elszakadt [(aphisztémi): elvált] tőlük Pamfiliától fogva, és nem ment velük a munkára, ne vegyék maguk mellé azt.*

*Márk (héber neve: Ióannész, vagyis János), ő volt az, aki az Úr Jézus elfogásakor követi Őt: „Akkor otthagyták őt mindnyájan, és elfutnak. Egy ifjú pedig követé őt, akinek meztelen testét csak egy gyolcs ing takarta; és megfogák, megragadták őt az ifjak. De ő ott hagyva az ingét, meztelenül elszaladt tőlük, elmenekült” (Márk. 14,50-52).

Ő volt az a tanítvány, aki az utolsó vacsorán: „…a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus. (Ján. 13,23).

Őreá bízta a kínoszlopon függő Úr az anyját: „A Jézus keresztje [kínoszlopa] alatt pedig ott állottak vala az ő anyja, és az ő anyjának nőtestvére; Mária, a Kleopás [jelentése: híres] felesége, és Mária Magdaléna. Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret [(agapaó): kedvelt] vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához [a házába, az otthonába] fogadá azt az a tanítvány” (Ján. 19,25-27).

Ő az, aki a megfeszítésnél, az Úr Jézus halálánál is jelen volt: „És aki [(eidó oida): végignézte, és] látta, [(martüreó): tanúsítja, és] bizonyságot tett, és igaz [(aléthinosz): valóságos, és szavahihető] az ő tanúbizonysága [(martüria): az ő tanúskodása]. És az tudja, hogy ő igazat [(aléthész): valóságot] mond, hogy ti is higgyetek” (Ján. 19,35).

Őróla kérdezi az Urat Péter apostol: „Péter pedig megfordulván, látja, hogy követi az a tanítvány, akit szeret vala Jézus, aki nyugodott is ama vacsora közben az ő kebelén [az estebéden az Úr keblére dőlt]… Ezt látván Péter, monda Jézusnak: Uram, ez pedig mint lészen [Uram, hát vele mi lesz]? Monda néki Jézus: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá [mit tartozik rád]? Te kövess engem!” (Ján. 21,20-22).

 Ő volt Pál apostol és Barnabás segítőtársa, már a közös szolgálatuk elkezdésekor: „Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is velük volt, mint segítőtárs” (Csel. 13,5).

 Péter apostol úgy ír róla, mint saját fiáról: „Köszönt titeket a [veletek] együtt (ki)választott babiloni (Babilonban lévő) [gyülekezet] és Márk, az én fiam” (1Pét 5:13).

 „Márk, [jelentése: védelem], a Barnabás unokatestvére,” (Kol. 4,10).

Egy időre elszakadtak egymástól: „Elhajózván pedig Páfusból Pál és kisérői, Pergába, Pámfiliának városába menének. János azonban elválván tőlük, megtére Jeruzsálembe” (Csel. 13,13).

A fogság idején Pál apostolt Lukács kivételével mindenki elhagyta: „Egyedül [csak] Lukács [jelentése: a megvilágosított, a fénylő, sugárzó] van velem. Márkust [jelentése: védelem] magadhoz vévén, hozd magaddal: mert nekem alkalmas, és [(eukhrésztosz): hasznos] a szolgálatra” (2 Tim. 4,11).

Pál apostollal volt a fogság idején is, a Filemonhoz írt levél írásakor „Továbbá Márk …az én munkatársaim [is köszöntenek]” (Filem. 1,24).

Őreá bízta az Úr a végidők próféciáit, amit: „elküldvén azt az ő angyala [(aggelosz): hírvivő követe] által, megjelenté [(szémainó): megmutatta, kijelentette, elmagyarázta] az ő rabszolgájának, Jánosnak. [Más fordítás: Jelképekbe öltöztette, és úgy küldte el angyalán keresztül rabszolgájának, Jánosnak]. Aki bizonyságot [(martüria): tanúságot] tett az Isten beszédéről, [az Isten igéjéről] és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, [Jézus Krisztus által (martüria): adott bizonyítékról, az Ő vértanúságáról, és] mindenről, amit látott [(eidó oida): amiről tudomása van, amit megismert]” (Jel. 1,1-2).

Csel. 15,39 Meghasonlás,* [ingerültség, feszültség] támada [(ginomai): keletkezett] azért, úgyhogy elszakadának [(apokhóridzó)í. különváltak] egymástól, és Barnabás maga mellé véve Márkot, elhajózék Ciprusba;**

*Meghasonlás: A paroxysmos orvosoknál gyakori szó, a lázgörbe tetőpontját jelenti; itt „elkeseredés, rövid ideig tartó heves vita, összecsapás” a jelentése.

**Márk Pál apostol és Barnabás segítőtársa volt, már a közös szolgálatuk elkezdésekor: „Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is velük volt, mint segítőtárs” (Csel. 13,5).

Péter apostol úgy ír róla, mint saját fiáról: „Köszönt titeket a veletek együtt kiválasztott babiloni gyülekezet, és Márk, az én fiam” (1Pét 5:13).

 Aristárkhus egy Tessalonikai keresztény volt, aki az apostollal szolgált: „… a Thessalonikabeliek közül pedig Aristárkhus” (Csel. 20,4).

És amikor az apostolt hajón vitték Rómába, ő az apostollal együtt ment: „Beülvén azért egy Adramittiumból való hajóba, az Ázsia mentében fekvő helyeket akarván behajózni, elindultunk, velünk lévén a macedóniai Aristárkhus, ki Tessalonikából való” (Csel. 27,2).

Démás is az apostollal szolgált, de később így ír róla az apostol: „… Démás engem elhagyott, e jelen való világhoz ragaszkodván, és elment Thessalonikába…” (2 Tim. 4,10).

Lukács tartott ki végig az apostol mellet, még a római fogság idején is: „Egyedül Lukács van velem. Márkust magadhoz vévén, hozd magaddal: mert nekem alkalmas, és hasznos a szolgálatra” (2 Tim. 4,11).

Csel. 15,40 Pál pedig Silást választván maga mellé elméne, az Isten kegyelmére bízatván az atyafiaktól [a testvérektől].

Csel. 15,41 És eljárá Siriát és Czilicziát, erősítve a gyülekezeteket, [(ekklészia): az eklézsiát, a kihívottak közösségeit].