10. A hívõk különleges kincse 2. rész

C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT

Ha az ígéret felvidít minket, az csak azért van, mert Isten áll mögötte, hiszen az ígéret puszta szavai semmit sem jelentenek számunkra, kivéve, ha Isten szájából erednek, aki nem hazudhat, és olyan kéz dolgozta ki, amely nem hibázhat. Az ígéret az isteni cél megjövendölése, az eljövendõ áldás elõjele; valójában annak a jele, hogy Isten közel van hozzánk.

Csak Istenre hagyatkozhatunk, hogy teljesítse ígéreteit, és ez az egyik oka annak, hogy Õ az ígéret módszere szerint bánik velünk. Talán, ha az Úr az ajtónk elé dobta volna a kegyelmét anélkül, hogy elõzõleg utalt volna az érkezésére, akkor nem érdekelt volna minket, hogy ki hozta. Ha rendszeresen küldte volna, ahogy a nap is felkel minden reggel, akkor talán semmibe vettük volna, mint a természeti törvények következményét, és elfelejtettük volna Istent gondoskodásának rendszeressége miatt. Bizonyára nélkülöztük volna Isten létezésének és szeretetének azt a nagy próbatételét, aminek alá vagyunk vetve, amikor olvassuk az ígéretet, elfogadjuk hit által, hivatkozunk rá imáinkban, és látjuk, hogy kellõ idõben beteljesül.

Az isteni bõkezûség rendszeressége, amelynek célja a hit fenntartása és gyarapítása lenne, csak gyengítené azt. Aki állami segélybõl vásárolja mindennapi kenyerét, az hajlamos elfelejteni, hogy Isten keze van a dologban. Nem kellene így lennie, de mi keményszívûek vagyunk, és az emberi gondoskodás állandósága ide vezet.

Nem lepõdnék meg, ha azok az izráeliták, akik a pusztában születtek, és minden reggel mannát gyûjtöttek éveken keresztül, egy idõ után már nem csodálkoztak volna rajta, vagy nem látták volna benne Isten kezét. Szégyenletes ostobaság! De milyen gyakori! Sokan máról holnapra éltek, és minden kenyérmorzsában Isten kezét látták, aztán a jóságos Isten jóra fordította a sorukat, és rendszeres jövedelemre tettek szert, amit minden gond nélkül megkaptak, és nemsokára kezdtek úgy tekinteni rá, mint saját iparkodásuk eredményére, és többé nem dicsérték az Úr szeretõ gondoskodását.

Szörnyû állapot lehet az Úr tudatos jelenléte nélkül élni – külsõ ellátásban részesülni, de nem Isten által; fennmaradni Isten keze nélkül! Akkor már jobb lenne szegénynek, betegnek vagy számûzöttnek lenni, ami rákényszerítene minket, hogy közelebb kerüljünk mennyei Atyánkhoz.

Hogy elkerülhessük Isten elfelejtésének átkát, az Úr a legnagyszerûbb áldásait összekapcsolta az ígéreteivel, és rájuk hivatkozva elõhívta bennünk a hitet. Nem engedi meg, hogy irgalma fátyol legyen, amely eltakarja arcát szeretetünk szemei elõl, hanem ablakká teszi, amelyen keresztül Õreá tekinthetünk. Az Ígérettevõ látható az ígéretben, keze pedig látható az ígéret teljesítésében; így menekülünk meg az ateizmustól, ami ott ólálkodik az ember szívében.

Azt hiszem, nem árt megismételni, hogy Isten az ígéret uralma alá helyez minket, hogy növekedhessünk a hitben. Hogyan létezhetne hit ígéret nélkül? Hogyan növekedhetne a hit, ha nem értenénk meg egyre többet az ígéretbõl? Az ínség órájában eszünkbe kell jutnia, hogy mit mondott Isten: ’Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítlak’ (Zsolt 50,15). A hívõ ember elhiszi ezeket a szavakat, segítségül hívja Istent, és megszabadul; így megerõsödik, és dicsõíti az Urat.

Néha a hívõ azt tapasztalja, hogy az ígéret nem teljesül azonnal, hanem várnia kell rövidebb-hosszabb ideig. Ez kiváló gyakorlat a hit számára, mert próbára teszi õszinteségét és erejét: ez a próba bizonyosságot nyújt a hívõ számára, és vigasszal tölti el.

Isten a maga idejében válaszol az imára, megadja az ígért jótéteményt, a hit gyõzelmet arat, Isten pedig megdicsõül; de idõközben a késedelem türelmessé tette a reménységet, a könyörület pedig kétszer olyan értékessé vált. Az ígéretek edzõpályát biztosítanak a hit számára: oszlopok és ugrólécek fiatal hitünk atlétikai edzéséhez, amelyek használatával az megerõsödik, és képes áttörni egy seregen, vagy átugrani egy falon. Ha a bizalmunk Istenben szilárd, nevetünk a lehetetlenségen, és így kiáltunk: ’Meglesz!’; de ez csak úgy lehetséges, hogy van egy csalhatatlan ígéret, amellyel a hit felövezheti magát.

Azok az ígéretek, amelyek még nem teljesültek, segítik elõrehaladásunkat a hitéletben. Nagy és becses ígéretek bátorítanak minket, hogy a magasabb dolgokra törekedjünk. Az eljövendõ jó kilátása megerõsít minket, hogy kitartsunk és elõrenyomuljunk. Te és én olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek, akik járni tanulnak, és akiket úgy vesznek rá az elsõ lépésekre, hogy egy almát tartanak eléjük. Minket egy ígéret kilátása késztet, hogy kipróbáljuk hitünk remegõ lábait. Így egy lépéssel közelebb jutunk Istenünkhöz. A kisgyerek hajlamos belekapaszkodni egy székbe, és nehéz rávenni, hogy engedjen el mindent, és próbáljon meg a lábára állni; végül kellõképpen felbátorodik, és megtesz egy rövid utat, amely anyja térdeinél végzõdik. Ezt a kis vállalkozást újabb és újabb követi, és végül már egyedül szaladgál. Az almának nagy szerepe van a baba edzésében, akárcsak az ígéretnek a hitre való nevelésben.

Egyik ígéretet kaptuk a másik után, és most már, úgy hiszem, nem kell többé

a földön csúsznunk-másznunk és a rajta lévõ dolgokba kapaszkodnunk, és elkötelezhetjük magunkat a hitben való járásra. Az ígéret szükséges eszköz, amikor lelkünket mindenfajta isteni tulajdonságra és cselekvésre neveljük. Milyen gyakran mondtam: ’Uram, sok dolgot kaptam tõled, áldott legyen a neved érte, de van még egy ígéret, ami nem teljesült, ezért addig megyek elõre, amíg el nem érem a teljesülését!

A jövõ ismeretlen ország, de én a te ígéreteddel lépek be oda, és azt várom, hogy megtalálom benne ugyanazt a jóságot és kegyelmet, amely idáig követett; igen, én a földieknél nagyobb dolgokat keresek.’

Arra is emlékeztetnem kell téged, hogy az ígéret része szellemi állapotunk irányításának, mert imára serkent. Mi az ima, ha nem könyörgés az ígéret beteljesítéséért? Az ígéret úgyszólván az ima nyersanyaga. Az ima olyan vízzel öntözi az élet földjeit, amely az ígéret víztározóiban van. Az ígéret az ima ereje. Odamegyünk Istenhez, és ezt mondjuk neki: ’Tégy úgy, ahogy mondtad. Ó, Uram, megígérted; könyörgünk, teljesítsd!’ Tehát az ígéret az íj, amivel kilõjük a könyörgés nyilait. Ha bajban vagyok, szívesen keresek egy ígéretet, amely pontosan megfelel a szükségletemnek, és aztán ráteszem az ujjam, és ezt mondom: ’Uram, ez a te ígéreted; kérem, bizonyítsd be, hogy igaz, és teljesítsd az én esetemben is. Hiszem, hogy ez a te ígéreted, és esedezem, hogy tedd áldássá a hitem számára.’ Hiszek a Biblia teljes sugalmazásban, és alázatosan kérem az Urat, hogy teljesen váltson valóra minden mondatot, amit leírt.

Szeretem szaván fogni az Urat, és hogy azt tegye, amit mondott, hiszen Õ mondta. Nagy dolog, ha a szükség visz rá az imádkozásra, de sokkal jobb, ha azok a várakozások késztetnek rá, amelyeket az ígéret kelt. Vajon imádkoznánk-e egyáltalán, ha Isten nem adna alkalmat számunkra az imádkozásra, és nem bátorítana minket a válasz ígéretével? A gondviselés rendjében próbára tétetünk, aztán mi tesszük próbára az ígéreteket; szellemileg éheztetünk, majd azzal a szóval tápláltatunk, amely Isten szájából ered. Ama rendszer által, amely szerint az Úr bánik a választottjaival, állandó kapcsolatban vagyunk Vele, így nem felejtjük el mennyei Atyánkat. Gyakran állunk a kegyelem trónjánál, áldva Istent a teljesített ígéretekért, és esedezve azokért az ígéretekért, amelyekben bízunk.

Számtalanszor meglátogatjuk Isten lakóhelyét, mert van egy ígéret, amiért esedeznünk kell, és egy Isten, aki alig várja, hogy kegyelmes lehessen. Vajon nem kell-e hálásnak lennünk a dolgok eme rendjéért? Nem kell-e magasztalnunk az Urat, amiért nem zúdítja ránk a meg nem ígért áldások záporát, hanem növeli az értéküket azáltal, hogy ígéretei és hitünk tárgyává teszi õket?