10. A hívõk különleges kincse 1. rész

C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT

Isten ígéretei a hívõk különleges kincsei: bennük van a hit öröksége. A szövetség Istenének összes ígérete a miénk, a személyes tulajdonunk. Hit által kapjuk és fogadjuk el õket, és azok alkotják valódi gazdagságunkat. A jelenben is birtoklunk és élvezhetünk bizonyos dolgokat, de vagyonunk tõkéje, birtokunk nagy része Istenünk ígéretében van. Amit a kezünkben tartunk, csak elõlege annak a kegyelembõl való mérhetetlen jutalomnak, amit kellõ idõben kifizet nekünk.

Az Úr kegyelmesen már most megad nekünk minden dolgot, amire szükségünk van ehhez az élethez és a kegyességhez, de legcsodálatosabb áldásait az eljövendõ idõkre tartogatja. A naponta tõle kapott kegyelem csupán költõpénz – az utazási költségekre úton hazafelé –, de nem vagyon.

A gondviselésszerû ellátmányok menet közben kiosztott fejadagok, de ez nem a szeretet végsõ lakomája. Lehet, hogy hiányoljuk az útszéli étkezéseket, de mi a Bárány Vacsorájára megyünk. A tolvajok elrabolhatják tõlünk készpénzünket,

de különleges kincsünk el van rejtve Krisztusnál, Istenben, tehát nem kell attól

tartanunk, hogy elveszítjük. A kéz, amely azért vérzett, hogy a miénk lehessen ez a kincs, meg is tartja nekünk.

Nagy öröm az ígéretekben való részesedésünk teljes bizonyossága, de ezt az örömteli érzést elveszíthetjük, és lehet, hogy nehéz lesz újra megtalálnunk, ám az örök örökség bizonyosan a miénk lesz. Bár jó, ha az ember kezében ott van birtoklevelének másolata, és sok örömet lelhet az olvasásában, de valami véletlen folytán elvesztheti vagy ellophatják. Iratainak elvesztése azonban nem jelenti jogainak elvesztését. Birtoklevelének kellemes olvasgatását félbe kell ugyan szakítania, de a birtokhoz való joga nem sérül. A szövetség ígéretét minden örököstárs kegyelembõl kapja, és ez a kegyelem nem vész el.

 Sok esemény megrendítheti a hívõ biztonságérzetét, de ’az ígéret bizonyos minden hívõ számára.’ A mi legértékesebb vagyonunk nem az ígéretben való jelenbeli vigaszunkban és bizalmunkban van, hanem magában az ígéretben, és abban a dicsõséges örökségben, amit biztosít számunkra. Örökrészünk nem a Jordán innensõ oldalán van. Lakóhelyünk nem a jelen határain belül található: messzirõl látjuk, és várunk rá, hogy gyönyörködhessünk benne azon a nevezetes napon, amikor szövetségkötõ Fõnk megjelenik dicsõségben, és egész népe vele lesz.

Isten gondviselése földi járandóságunk, Isten ígérete viszont mennyei örökségünk. Elgondolkodtál-e valaha azon, hogy Isten miért az ígéretei által gondoskodik választottjairól? Azonnal kioszthatta volna az áldásait anélkül, hogy szándékait elõre bejelentette volna. Ily módon elkerülhette volna, hogy szövetséget kössön velük. A dolgok természete szerint nem volt szükségszerû az ígéreteknek ez a terve. Az Úr megadhatta volna nekünk mindazt a kegyelmet, amire szükségünk van, anélkül, hogy elkötelezte volna magát. Isten – nagy hatalmával és céltudatosságával – titokban elhatározhatta volna, hogy mindent, amit a hívõkért tesz, anélkül teszi, hogy beavatta volna õket isteni terveibe. Sok rendeletét titokban tartotta a világ teremtése óta, akkor miért nyilatkoztatta ki áldásainak célját? Miért van az, hogy nyilvánosan kijelentett ígéretei szerint bánik a hívõkkel – az Éden kapujától a mai napig egészen életük földi végéig.

A kérdésben benne van a válasz. Elõször is, nem lehetnénk hívõk, ha nem lenne egy ígéret, amiben hihetünk. Ha az üdvösség a hiten alapszik, Istennek kell tennie egy ígéretet, amin a hit gyakorolhatja magát. A hit általi üdvözülés tervét azért választotta Isten, mert ez illik legjobban a kegyelem elvéhez; és ez a terv szükségszerûvé teszi az ígéreteket, hogy a hitnek meglegyen mind a tápláléka, mind az alapja. Az ígéret nélküli hit olyan lenne, mint egy láb talaj nélkül, amin állhatna; és az ilyen hit – ha egyáltalán hitnek nevezhetõ – méltatlan lenne a kegyelem tervéhez. Miután Isten a hitet tette meg az evangélium nagy parancsává, a hit az evangélium törvényének lényeges részévé vált.

Elragadó gondolat, hogy a mi hûséges Istenünk szándékosan ígér meg nekünk jó dolgokat, hogy kétszer élvezhessük õket: elõször hit által, másodszor pedig amikor valóra válnak. Mivel ígéret által ad, kétszer ad; és mi is kétszer kapunk,

hit által elfogadva az ígéretet. Sok ígéret beteljesülésének ideje nem a távoli jövõben van, mert hit által megvalósítjuk az ígéretet, és a várt áldás elõjelei örömmel töltik el szívünket jóval az áldás elérkezése elõtt. Jó példa erre az ószövetségi szentek hite. Isten megígérte az Utódot, akiben a népek áldást nyernek, és ez az ígéret volt a hit indítéka, a reménység alapja és az üdvözülés indítéka sok ezer hívõ számára, mielõtt Isten Fia ténylegesen megjelent az emberek között. Nem ezt mondta-e Urunk: ’Ábrahám... megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is’ (Jn 8,56)? A hívõk nagy õsatyja látta eljönni Krisztus napját Isten ígéretének látcsövén keresztül, a hit szemével, és bár Ábrahám nem érhette meg eme ígéret beteljesülését, mert meghalt az Úr eljövetele elõtt, akárcsak Izsák, Jákób és sok más szent, de bízott Krisztusban, örvendezett Krisztusban, szerette és szolgálta Krisztust.

Mielõtt Jézus megszületett Betlehemben, és feláldoztatott a Golgotán, az ószövetségi hívõk már látták õt, és boldogok voltak. Az ígéret Üdvözítõt adott nekik, mielõtt az Üdvözítõ ténylegesen megjelent. Így van ez velünk is most: az ígéret segítségével még sohasem látott dolgok birtokába jutunk. Elõrelátás által az eljövendõ áldást jelenvalóvá tesszük a magunk számára. A hit elfeledteti az idõt, megszünteti a távolságot, és azonnal birtokba veszi a jövõbeli dolgokat. Az Úr még nem adta meg nekünk, hogy csatlakozhassunk a mennybeli hallelujához: még nem léptünk át a gyöngykapun, és nem jártunk az átlátszó aranyból készült utcákon, de eme boldogság ígérete átvilágít nyomorúságunk homályán, és ízelítõt ad a dicsõségbõl. Hit által diadalmaskodunk, mielõtt kezünk ténylegesen megragadná a pálmaágat.

Hit által együtt uralkodunk Krisztussal, mielõtt fejünkre tennék a soha el nem halványuló koszorút. Sokszor láttuk a menny hajnalát, miközben megpillantottuk az ígéretbõl áradó fényt. Amikor hitünk erõs volt, felmásztunk oda, ahol Mózes állt, és láttuk a tejjel és mézzel folyó országot. Amikor az ateisták kijelentették, hogy Égi Város nem létezik, mi ezt válaszoltuk: ’Vajon nem láttuk-e a Gyönyörûséges Hegyekrõl?’ Eleget láttunk az ígéret által, hogy bizonyosak lehessünk a dicsõségben, amelyet az Úr készített azoknak, akik szeretik Õt; így hát megízleltük az elsõ kortyot az ígért üdvösségbõl, és megtaláltuk benne teljes és végsõ örömünk biztosítékát.

Nem lehetséges, hogy Istennek az ígérettel az volt a szándéka, hogy elterelje a figyelmünket a látható dolgokról, és rátelje a láthatatlan és hitbeli dolgokra? Aki Isten ígéretén él, az egy más atmoszférába emelkedett, mint amelyik a mindennapi élet mélyen fekvõ völgyeiben nyomaszt minket. ’Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni. Jobb az Úrban bízni, mint fõemberekben reménykedni’ (Zsolt 118,9). És valóban így van, mert ez jobb, nemesebb, felemelõbb. Szükségünk van arra, hogy az isteni erõ felemeljen minket eme magasztos bizalom magasságába, mert lelkünk hajlamos a sárba ragadni. Sajnos, akadályoz minket bálványimádásig menõ vágyunk, hogy megnézzük, megérintsük és megfogjuk a dolgokat: bízunk érzékeinkben, de túl érzéketlenek vagyunk ahhoz, hogy bízzunk Istenben. Ugyanaz a szellem, amely arra késztette Izráelt, hogy így kiáltson a pusztában: ’Készíts nekünk isteneket, hogy elõttünk járjanak!’, minket arra késztet, hogy olyasmi után sóhajtozzunk, ami megérinthetõ, amit bizalmunk megragadhat. Áhítozunk a bizonyítékokra és a jelekre, és nem fogadjuk el, hogy az isteni ígéret biztosabb és megbízhatóbb, mint a látható dolgok. Így hát látható jelek és bizonyítékok

után epekedünk, amíg rá nem kényszerülünk, hogy kipróbáljuk a biztosabb és megbízhatóbb dolgokat, amelyek láthatatlanok. Áldott dolog Isten gyermeke számára, ha el kell hagynia az átmeneti dolgok homokját az örök dolgok sziklájáért, elhíva arra, hogy az ígéret szabálya szerint járjon.

Ezenkívül az ígéretek segítségünkre vannak abban, hogy az Úrra várjunk. Amikor a hívõ elhiszi az ígéretet, Isten gyermeke tudja, hogy Isten létezik, és megjutalmazza azokat, akik szorgalmasan keresik Õt. Hajlamosak vagyunk eltávolodni a valóságos Istentõl. Az anyag világában élünk és mozgunk, és lenyûgöznek minket a hatásai. Testünket valóságosnak érezzük, amikor fájdalmat érzünk, és a világot is valóságosnak érezzük, amikor cipelnünk kell a keresztjét; de a test szegényes sátor, a világ pedig csupán buborék. E látható dolgok lényegtelenek, de gyakran tartósnak tûnnek számunkra. Tudnunk kell, hogy a láthatatlan dolgok éppoly valóságosak, mint a láthatóak, sõt még valóságosabbak. Szükségünk van egy élõ Istenre ebben a haldokló világban, és közel kell kerülnünk hozzá, különben kudarcot vallunk. Az Úr arra oktatja embereit, hogy miként vegyék észre Õt. Az ígéret része ennek az oktatási folyamatnak.

Amikor az Úr hitet ad nekünk, és mi bízunk az ígéretében, akkor kerülünk szemtõl szembe vele. Ezt kérdezzük: ’Ki tette ezt az ígéretet? Ki fogja teljesíteni?’, és így gondolataink a dicsõséges Jahve közelébe jutnak. Érezzük, mennyire szükségünk van rá hívõ életünk egész rendszerében, és hogy Õ mennyire valóságosan belép abba, úgyhogy benne élünk, mozgunk, létezünk.