Isten és az ember

Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett neki. (Máté 3:15)

Az ember enged Istennek. Milyen ritka ez a kép a Szentírásban is! Hiszen mióta nyomon tudjuk követni a Bibliában az ember Isten előtti életének történetét, nagyon sokszor nem ezt látjuk. Ádám és Éva nem engedett Istennek, mint ahogy Káin sem Ábelnek. Nem mondták, hogy rendben van, ha ez az út, igazodom. S ezzel utódaikra is tragikus sorsot vontak. Milyen jó, hogy később enged egy Ábrahám az elhívásnak és utódai ezerszeres áldást nyernek. Nem úgy a fáraó, aki nem engedett az Úrnak és tízszeres csapással kellett szembenéznie Egyiptom földjén.

De sajnos azt látjuk, az onnan kiszabadított Izrael népe is milyen sokat nem engedett Istenének. Már a pusztában Mózes és Áron ellen zúgolódtak. Később Kánaán földjére letelepedést követően sem arról voltak híresek, hogy engedtek volna a próféták szavának és egyben Isten közeledésének.

Mire Jézushoz érünk időben, egy megkeményedett szívű, farizeusi kegyességgel kell szembesülnünk, akik közül már alig-alig képesek igazán tisztán meglátni az Úr útjait és a nagytanács tagjai közül egy emberről, Nikodémusról olvassuk csak, hogy őszinte szívvel közeledett Jézushoz, engedve beszédének.

Pál apostol, mint egykori farizeus életében szemlélhető a leginkább, hogy mennyire a saját, emberi akarata szerint akarta Istent szolgálni és számára is merőben új volt a damaszkuszi út, megtérése helyszíne, ahol rá kellett döbbennie, hogy az nyitja ki az áldások kapuját, ha enged Jézusnak és kimondja a szót: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” (Berencsi Balázs)