Megmentett engem erős
ellenségemtől... az Úr az én támaszom.(Zsolt 18,18-19)
A 18. zsoltár olyan, mint egy
képeskönyv. Dávid erőteljes képekkel írja le, mit élt át Isten szabadítása
előtt és után. A szabadítás előtt:
„Körülvettek a halál
kötelei... A sír kötelei fonódtak rám..." Akit körbetekerve kikötöttek egy
fához, az nem tudott magán segíteni, ott pusztult el a tűző napon. Így kötöz
meg minket sokféle téveszme, vágy, szokás, félelem, szenvedély. Igaz az ének:
„Ha nem jön segítség, elpusztulok."
Egyet tehet az ember:
„Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez."
De vajon hallja-e? S majd éppen egy ilyen megkötözött emberrel fog foglalkozni?
„Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom fülébe jutott." Ezzel a
reménységgel kiáltsunk hozzá mindig!
Akkor nagy dolgok történnek:
megrendül a föld, megzendül az ég, megjelenik Isten, a kötelékek lehullanak, s
az ember átéli: Szabad vagyok, szabad!
S mi következik utána?
„...fénysugarat ad nekem
Istenem a sötétségben." Világosság támad, ami leleplez, eligazít, utat
mutat, „felragyog néked a Krisztus".
Biztonságérzet támad az ember
szívében. Az Úr „pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek". A pajzs
megvéd a támadásoktól - ha szorosan ott maradunk mögötte. A halálát is túléli
az, aki az Úrhoz ragaszkodik.
„Biztossá teszed lépteimet,
és nem inognak bokáim." Nemcsak kiemel a pusztulásból, nemcsak ráállít az
élet útjára, hanem végig is kísér azon, erősít, bátorít, hűsége végtelen.
Melyik kép illik rám? Melyik
tapasztalat ismerős már nekem?
http://velunkazisten.hu/kegyelem_harmatja/0830_A_szabadulas_kepeskonyve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.