"...akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére
cselekedjetek" (1Kor 10,31).
A testté létel nagy csodája egy kisgyermekben megy végbe, a
megdicsőülés nagy csodája újra leereszkedik a démonoktól megszállt völgybe, a
feltámadás csodája pedig egy tengerparti reggelibe alázkodik bele. Ezek nem
ellentétek, hanem Isten nagy kijelentései.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy keresztyén tapasztalatunkban
valami csodálatosat várjunk; hősies érzéseink még nem jelentik azt, hogy hősök
is vagyunk. Diadalmasan átmenni egy válságon egészen más, mint mindennap Istent
dicsőítve élni, amikor annak nincs tanúja, nincs rivaldafény, amikor senki a
legcsekélyebb figyelemre sem méltatja.
Ha tán nem is kívánjuk a középkori szentek dicsőségét, mégis
legalább annyit megkívánnánk, hogy az emberek megjegyezzék rólunk: "Milyen
csodálatosan imádkozik ez az ember!" "Milyen kegyes, áhítatos
asszony!" Amikor igazán odaszántad magad Jézus Krisztusnak, elérted azt a
fenséges magaslatot, ahol már soha senki nem gondol arra, hogy észrevegyen
téged, hanem csak azt az egyet veszik figyelembe, hogy Isten hatalma mindig
újra kiárad rajtad át. "Csodálatos elhívást kaptam Istentől!"
A mindenható Istennek kell testet öltenie bennünk ahhoz,
hogy a legkisebb kötelességünket is Isten dicsőségére végezhessük el. Isten
bennünk munkálkodó Szelleme az, aki emberi módon olyan tökéletesen a magáévá
tesz, hogy az fel sem tűnik. A szent életének próbája nem a siker, hanem a
hűség. Keresztyén munkánk céljaként a sikert akarjuk látni; pedig a cél az,
hogy Istent dicsőítsük életünkkel. Istenben Krisztussal elrejtve éljünk emberi
állapotunkban. A mi emberi kapcsolataink talaján látszik meg Isten tökéletes
élete.
Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c.
könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.