A kisfiú,és az üres virágcserép

Egyszer  régen  élt  egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan  segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:

"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban  megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette:

- Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak  az  ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian  szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte  a  magvakat, de hiába teltek  a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak  csak nem akartak kicsírázni.

"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az  édesanyjához fordult segítségért.

- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.

- Talán másik földbe kellene átültetned õket - tanácsolta anyja.

Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt  a  nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a  virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek  meg az utcára tódult, és szorongatták  a  szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de  bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.

Az egyik ház elõtt azonban  megpillantotta a pityergõ  Szon Ilt, aki  üres virágcseréppel álldogált  az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:

- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az  üres  virágcseréppel? - kérdezte tõle.

Szon Il  hüppögve  mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlõdésnek.

A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:

- Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:

-  Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?

A király ekkor így szólt:

- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslõen bólogattak, a gyemekek  pedik, akik a pompás  virágokat  szorongatták, igencsak  elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

 Csak az a mag fog becsületes, nemes termést hozni, amelyet: „Aki a jó [a nemes] magot veti, az az embernek Fia; A szántóföld pedig a világ; a jó [nemes; eszményi; kitűnő] mag az Isten országának [a mennyek királyságának] fiai; a konkoly [a gyom, a vadbúza] pedig a gonosznak fiai. Az ellenség pedig, aki a konkolyt [a gyomot, a vadbúzát] vetette [és aki azt elhinti], az ördög [a vádló, rágalmazó, uszító, hibáztató, félrevezető, ellenség, ellenálló, a sátán]…” (Mát. 13,37-39)

http://www.tanmesek.eoldal.hu/cikkek/a-kisfiu_es-az-ures-viragcserep.html