Carol Zenallis
Készítette: Győzedelmes Gyülekezet
Szilárd meggyőződésem, hogy a világon a legnagyobb csoda egy
élet megváltozása.
Egykor George Zenallisé volt Akron (Ohio) legnagyobb és
legdrágább éjjeli mulatója. Országszerte ismerték s tudták, hogy nagynevű
sztárok lépnek fel nála.
Egyike a legszeretetreméltóbb, legkedvesebb embereknek ezen
a világon azok közül, akiket ismerek. Így könnyen megérthetjük, miért maradt
George Shearing órák hosszat a klubban csak azért, hogy beszélgessen
Georgesszel és a fiukkal csupán szórakozás végett.
Carol Zenallis, csinos felesége mondja el, hogy az ő
betegsége által hogy találta meg ő és George Istent.
Évekkel ezelőtt történt, mikor a prohibíciót eltörölték.
George egyike volt azoknak, akik engedélyt kaptak szeszárusításra. Vendéglőt és
bárt nyitott „Brass Rail” név alatt Kantonban. Négy évvel később eladta, és két
másik társsal együtt megvett egy másikat Massillonban. Parttól partig ismert
volt a vendéglő. Később még több vendéglőt is vásárolt, végül a „Yankee Inn”-t
Akronban.
Évek folyamán híres lett azért is, mert a legjobb
szórakoztatókat szerződtette a mulatóban. A legjobb nevek fordultak elő. Az ő
neve viszont arról lett híres, hogy a mulatók műsorait a legjobban tudja
összeállítani.
Így volt Johny Rayvel is. Egy este bejött hozzá és állást
keresett. George vásárolt neki frakkot, fizette a hotelszámláját és 75 dollárt
adott neki hetenként a zongorázásáért. Később, mikor Johny tízezer dollárt, meg
még többet is kapott hetenként, még mindig visszajött volna Akronba, hogy
George klubjában játsszon. Visszaemlékezett a régi napokra.
George azzal dicsekedett, hogy az ő klubjai a legjobbak a
városban. A közönség szemében szerencsés fickónak számított, de én mégis
mindennél jobban szerettem volna, ha nem árul alkoholt. Ez tönkretette családi
életünket. Nehéz alkohollal dolgozni és nem inni. George nagyon ivott. Mindenkivel
ivott. Ha nem iszom a vendégekkel, haragszanak – mondta. És a
cocktail-businessben nem ajánlatos ellenségeket szerezni. Az a tény, hogy engem
elveszít, nem számított.
Heves vihar dühöngött. A járdánkon mentem. Az erős szél
mindent összetört és a vízáradat olyan erős volt, hogy csaknem eltévesztettem a
házunkat. Igen, ház volt a helyes kifejezés, mert kettő, megértő szerető férj
és gyermekek kell, hogy egy ház otthon lehessen, és nekem csupán a gyermekeim
voltak.
A gyermekeket felvittem a hálószobájukba és lefektettem,
hogy ne lássák, mennyire félek. Mindig féltem, ha egyedül voltam, és a
villámlás még jobban rémített. Mikor újra lementem az emeletről, hallottam,
hogy ház szinte meginog a dühöngő viharos szélben. Valósággal hallani lehetett,
amint a szegek csikorogtak a gerendákban. Telefonon felhívtam Georgeot.
Halálfélelemben voltam. Kérlek, drágám – kértem remegő hangon – kérlek, gyere
haza és légy velünk. A drót másik végén csend volt, csak a zene hangját és
nevetgélést hallottam, ami mellette volt a bárban. Végre hallottam, amint
mondja: semmi ok nincs a félelemre. Ki fél egy kis széltől? Ha veszély lenne,
menj le a gyerekekkel együtt az alagsorba és bújjatok a nehéz acélasztal alá.
„Kérlek...” egy villámlás hirtelen megszakította a
kapcsolatot. A ház megremegett, amint a szél nekifeszült. Bevánszorogtam a
szobámba, hogy egyedül töltsem el az éjszakát. A hálószoba közepén állva,
félelemtől reszketve amint a villám átcikázott a függönyön, a
legelhagyatottabbnak éreztem magam ezen a világon. Senki se volt, akihez
fordulhattam volna. Elkeseredésemben térdre estem: Ó, Theoma – imádkoztam (így
szoktam meg gyerekkorom óta görögül. Azt jelenti: Istenem). Nem tudom,
hallasz-e engem. Remélem, igen. Kérlek, védj meg minket.
Hirtelen visszaemlékeztem gyerekkoromra és a boldog időkre,
amit a kis keresztyén misszióban töltöttem Clevelandben. Emlékszem, a lelkész
azt mondta: Ha megtértél, tudod, hogy meg vagy váltva. Mit is jelent ez a „meg
vagy váltva?” Tovább imádkoztam. Theoma, taníts meg, mit jelent megváltva lenni.
Kérlek, vezess minket olyan helyre, ahol együtt megtanulhatjuk ezt. Kérlek,
segíts meg minket – segíts engem.
Felállva térdeimről, eszembe jutott a Biblia. Az
éjjeliszekrényre nyúltam érte és remegő kézzel nyitottam ki a fedelét és
megláttam a dátumot: 1932. Ez volt az az év, mikor a misszióban voltam
Clevelandben. Első ízben nyitottam ki, mióta férjez mentem, 11 év óta. Kérlek,
Istenem, bocsáss meg nekem.
Különös nyugalom és béke szállt rám, és míg odakint a vihar
dühöngött, ágyba mentem és tovább imádkoztam kérve Istent, mutassa meg nekem,
hol kezdjek olvasni. A könyv kinyílt a Jelenések könyvénél, és én lapot lap
után olvastam.
Nem tudom, meddig olvastam, de végül letettem magam mellé a
könyvet, felkeltem és az ablakhoz álltam. Odakint, a villámok fényénél láttam,
amint a magas topolyfák meghajolnak a szél ereje alatt. De már nem féltem a
vihartól. Újfajta félelem vett erőt rajtam: a félelem attól, aminek jönnie
kell.
Kérlek, Istenem – suttogtam az esőtől csíkozott ablakon át –
hozd haza Georget. Kérlek ...
Amint múlt az idő, nagy éhség támadt bennem a Biblia után.
Reggel, mikor George már munkába ment, a gyermekek pedig iskolába, a
konyhaasztalhoz ültem és olvastam. A történetek elragadóak voltak és gyönyörű
Istennek tanításai. Ha egy különösen jelentős szakaszt olvastam, pirossal
jegyeztem meg és kértem az Urat, tegye számomra érthetővé. Egy nap
meglátogatott az anyám, aki buzgó görög ortodox volt. Carol – mondta – van a
rádióban egy nő, aki nagyon jól ismeri a Bibliát. Hallgatnod kellene. Az
igazságot tanítja.
Hogy hívják? – kérdeztem.
Kathrin Kuhlman. – Nem tudtam akkor, hogy ez a következő
lépés volt Istentől az imámra.
Másnap reggel vasaltam a konyhában, mikor eszembe jutott,
mit ajánlott anyám. Bekapcsoltam a rádiót és megkerestem Kathrin Kuhlmant. Ez a
hang lett állandó barátom és lelki tanácsadóm.
Minden reggel olvastam a Bibliát és hallgattam őt. Miss
Kuhlman mindig azzal kezdte, „mindegy, mi történik veled, mindegy, mi a
problémád, ameddig Isten a trónján ül, hallja az imádat és válaszol rá, és ameddig
a Benne való hited érintetlen, minden, ami jönni fog, jó lesz”. Így hát Hozzá
fordultam (Theomához), Istenemhez, Róla olvastam. Hozzá beszéltem. Hagytam,
hogy szóljon hozzám Igéje által: megváltoztatta az életemet. De életemben egy
dolog volt, ami változatlan maradt: az egészségem. Fiatalasszony koromban
komolyan megsérültem egy baleset alkalmával, ami elgörbítette a gerincemet. Az
évek múlásával mind rosszabb lett, és a gyermekek születése után fokozatosan
deformálódtam. A bal csípőm két hüvelykkel magasabban volt, mint a jobb, és a
lapockám kiállt. A hátam és a vállam merev volt, és a fejemet nem tudtam
megfordítani anélkül, hogy a vállamat is ne csavarjam el. Néha olyan
elviselhetetlen fájdalmaim voltak, hogy alig álltam ki. Aztán jött a végső csapás.
Az ízületeim kezdtek megdagadni. Bokám, csuklóm, térdem, minden mozdulat
fájdalmas volt. Egy idő múlva a fájdalom olyan komoly lett, hogy nem tudtam
becsukni a kezemet. Végül is megvizsgáltattam magamat az akroni klinikán. Az
orvos mindkettőnket behívott és elmondta vizsgálata eredményét. Reumás
bántalmak – mondta, és csóválta a fejét. Aztán Georgehoz fordult: Sohase
gyógyul meg. Az én feleségemet is ugyanezzel ápolják itt a klinikán, tolószékre
kárhoztatva.
Mit ajánlhat ön? – dadogta George. Nincs valami, amivel
segíthetne?
Azt mondtam, hogy ha csak valami csoda nem történik, az ön
felesége is úgy lesz, mint az enyém. Kábultan álltunk ott. Az én lelkemben
megnyugvás volt: vagy élni, vagy meghalni Isten kezében. De George még mindig
kibúvót keresett. Kérem, doktor. A pénz nem számit. Nem tudna tenni valamit a
feleségem érdekében? Az orvos éles pillantása elvágta George reménységét a
pénzben. Hadd magyarázzam meg – szólt. A világ minden pénze nem tudja
visszaadni az ön feleségének az egészségét. Vége. Csak annyit tehetünk, hogy enyhítjük
a fájdalmait.
Megrettentem, s ebben a pillanatban nagyon sajnáltam
Georget. Még sohase állt ilyen probléma előtt. Eddig mindig megtalálta
problémáiból a kiutat. De most más volt. Le tudtam olvasni az érzelmeket, ami
szép, görög arcán világosan tükröződött: harag, félelem, és végül elkeseredés.
Az én szívem jobban fájt érte, mint az övé énértem. Tulajdonképpen semmije
sincs: mulatócimborái, show görljei és a sok pénz mind hiába volt. Nem
számított.
A valósággal való szembeállítás velejéig megrázta. Azt
hittem, hogy az orvos diagnózisa meglágyítja, de ehelyett megkeményedett
Istennel szemben. Mind jobban belemerült az üzletbe. Ami engem illetett, nekem
legalább megvolt Isten. Alig vártam, hogy hazaérjek és elővegyem a Bibliámat és
imádkozzak. Mikor olvastam a Bibliát, felemelt és megrázott. Milyen boldogok
voltak azok az emberek, akiket jézus meggyógyított!
Egy reggel korán George velem és anyámmal együtt ült a
konyhában és hallgattuk a rádióban Kathrin Kuhlmant. Egy nőről beszélt
Massillonból, aki rákból gyógyult meg. Ha Isten meg tudta gyógyítani őt, engem
is meg tud – gondoltam. Az asztalon át Georgera néztem, aztán mamára. Nem
megyek arra az operációra a gerincemmel – mondtam, arra gondolva, amit a doktor
mondott, hogy egy műtét esetleg javíthatna az állapotomon. Isten meg fog
gyógyítani. George furcsán nézett rám.
A változás nem az én testemben volt, mely fokozatosan
rosszabbodott. A változás a magatartásomban volt. Nagyobb volt a türelmem,
megértésem és együttérzésem. És bár George pokoli élete néha rám tört úgy, hogy
majd megszakadt a szívem, még mindig szerettem és állandóan imádkoztam érte.
Sohase felejtem el a változás első jelét, amit Georgeon
láttam. Egy napon felhívott a klubból: a te prédikáló hölgyed a jövő héten a
városban lesz – mondta. Azt gondoltam, meg kell próbálnod elmenni az egyik
összejövetelére. Kathrin Kuhlman Akronban? Biztos vagy benne? Igen. A mai
újságban olvastam. Persze, én nem tudok elmenni, de gondolom, elvihetnéd a
gyerekeket. Esetleg a mamád is veletek mehetne.
Túlságosan csodálatosnak látszott, hogy megértsem. Nemcsak
hogy én hallgathatom miss Kuhlmant személyesen, hanem mert Georg felhívott és
megmondta ezt nekem. Ez nagy lépés volt Georgetól.
Köszönöm, Theoma! Köszönöm, Istenem! – imádkoztam. Miss
Kuhlman szolgálata alatt Akronban történt velem valami. A szellemi életemben
éreztem valamit. Teljességet, kielégülést éreztem, ami azelőtt sohase volt. A
zenét hallgatva a csodákat látva, Isten igéjének prédikálását hallgatva –,
mindez nagyon tetszett. Ez volt, amit kerestem!
Az akroni összejövetelek utáni hetekben George nagyon
figyelt engem. Tudtam, hogy látja rajtam a változást.
Mindketten a görög ortodox egyház tagjai voltunk. A
gyermekek és én sokszor vettünk részt istentiszteleteken vasárnap, de George
csak a nagy ünnepeken jött el. Mégis állandóan azért imádkoztam, hogy George
vigyen el engem miss Kuhlman összejövetelére Youngstownba.
Aztán egy nap George bejött a konyhába, mikor a reggelit
készítettem és azt mondta: Fogadjunk, hogy szeretnéd, hogy elvigyelek
Youngstownba a prédikáló hölgyedet hallani.
Nem tudtam válaszolni. Túlságosan csodálatos volt. Csak
annyit tudtam megtenni, hogy megfogtam a kezét és ránéztem a könnyeimen
keresztül.
Magunkkal visszük a gyerekeket is vasárnap – mondta.
Ez volt a sok közül az első vasárnap, mikor megtettük a
hatvan mérföld utat Akrontól Youngstownig, hogy részt vegyünk az
összejövetelen. George látta, hogy boldoggá tett. És bár tudtam, hogy csak
azért teszi, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, reméltem, hogy hatással lesz rá
és megváltozik. – És valami történt George lelkében. Nagyon kezdetleges volt.
De mindinkább elégedetlen volt az életmódjával, és mindinkább csodálkozott
azon, ahogy Isten ereje működött miss Kuhlman szolgálatain.
Hat hónap múlt el. Az éjjeli klub (mulató) működött, a
szórakoztatók jöttek és mentek, és George azt gondolta, hogy a pénz a
legfontosabb a világon.
1953. januárjában az utolsó szombaton Artie Shaw
csatlakozott a klubhoz, és George különösen fáradtnak érezte magát, mikor
hazajött. Az utak nagyon síkosak. Lehetetlenség lesz holnap Youngstownba
mennünk – mondta.
Hittel imádkoztam, tudva, hogy Isten elolvaszthatja a jeget,
ha akarja, hogy elmenjünk. És megtette – valami nagyon különleges oknál fogva.
Az auditórium tömve volt, és nekünk külön ülőhelyeket
kellett behelyezni. George két sorral előttem ült Billel, második fiunkkal az
ölében. Gus (az idősebb) és Pattié (aki csak másfél éves volt) velem voltak.
Mikor a hívás elhangzott, szokatlanul sokan válaszoltak rá. Nem értettem, miért
mennek előre olyan sokan, mert abban a hitben voltam, hogy az oltárhoz hívás
csak ateistáknak szól, vagy akik nagy bűnt követtek el. Akkor miss Kuhlman
visszament a mikrofonhoz és azt mondta: az oltárhoz hívás azoknak szól, akik
még nem születtek újjá, azoknak akik még sohase vallották be szájjal, hogy
hisznek Jézus Krisztusban és személyes Megváltójuknak fogadják el. Lehet, hogy
önök valamelyik egyházhoz tartoznak. De ha még sohase fogadták el személyes
Megváltójuknak, akkor ez a hívás önöknek is szól. Egyenesen ültem a helyemen.
Jól hallottam? Ó, Theoma, nem tudtam, hogy el kell fogadnom Jézust
Megváltómnak! Megyek, és azonnal megteszem.
Felvettem Gust és Pattiét, és elindultunk. Mikor odaértünk,
ahol George ült, megérintettem őt és azt mondtam: Drágám, menjünk, és fogadjuk
el Krisztust. Ne most – mondta, megrázva a fejét és egyenesen előrenézve. Te
menj, ha akarsz.
Az emelvényre vezettek minket és letérdeltünk egész messze
egy sarokban. Gus és a kis Pattié különösen néztek rám, és én suttogtam: Miss
Kuhlman a másik oldalon levőkért imádkozik. Most itt az ideje, hogy kérjük
Istent, bocsássa meg a bűneinket. – Lehajtottam a fejemet és imádkozni kezdtem
őszintén elsorolva a bűnöket, amik eszembe jutottak, és kértem a bocsánatot. Ó,
Istenem – imádkoztam – ha elfelejtettem valamit, kérlek, bocsáss meg.
Szeretném, ha mindent megbocsátanál.
Hirtelen egy férfi hangját hallottam. Imádkozott. Még sohase
hallottam ilyen őszinte, szép hangot. És a szavak .. Azért imádkozott, hogy
Isten bocsásson meg mindent, amit elfelejtettem. Ijedten néztem fel, s végül
kényszerítve éreztem magam, hogy megnyissam a szememet. Ruhája ragyogó
ezüstszürke volt és az arca – olyan volt, mint Krisztusé. Nagyon magasnak
látszott. – Hirtelen átvillant agyamon mindaz, amit aláhúztam a Szentírásban.
Olyan volt, mint a villámlás. Aztán zúgott a szél. Mind hangosabb és hangosabb
lett. Odafordultam Gushoz: Hallod, hogy zúg a szél? – csodálkozva nézett rám:
Nem mama!
Csak figyelj! Én hallom. Nézzük, nincs-e nyitva valahol az
ablak?
A kis Gus közelebb húzódott hozzám. Nem, mama, nincs szél,
és nincs nyitva az ablak.
Akkor Isten ereje szállt reám. Izzadni kezdtem. Próbáltam
visszatartani, de abszolút nem tudtam uralkodni magamon. Akkor hallottam, amint
miss Kuhlman azt mondja: Ez valóság! És hirtelen hozzám jött és így szólt: Ez
Isten! Egész mellém jött és kezét gyengéden a fejemre tette és imádkozni
kezdett. Nagy békesség volt, nagy békesség. Dicsőséges béke. Minden hang
elhalkult és csak a szél zúgását hallottam és arcom előtt láttam Jézus nevét,
ami úgy jelent meg, mint egy létra, amely a mennyekig ért: Jézus, Jézus, Jézus,
Jézus!
A szolgálat után találkoztam Georgeval a helyén. Úgy láttam,
zavart és izgatott. Nem akart hangosan beszélni róla, ez mindig sértette
Georget. Igen – mondta, láttam, hogy valami élményed volt. Ez nagyon helyes, de
nem nekem való... Carol, én nem vagyok hajlandó hipokritává válni. Én egyszer
már megszülettem, és nem látom szükségesnek, hogy újra szülessek. Ez épp olyan
egyszerű, mint az. De én biztos voltam a dolgomban. Teljesen lehetetlen, hogy
George látogassa a szolgálatokat és mégis ugyanaz maradjon, ha hallgatta az
evangéliumot. Megvizsgálta az életét úgy, mint azelőtt soha máskor. Lassan
rájött, hogy eddig olyan hitben élt, amit maga csinált magának ebben a
világban.
A következő két év folyamán gyakran emlegette a poklot, amit
ő maga kreált magának és nekünk. Mit használ, ha az ember sok pénzt keres és
elveszti a családját és a lelkét? – dörmögött egy éjjel. De közben miss Kuhlman
irodájába imakérelmeket küldtem, és vártam azt az időt, mikor a Szent Szellem
be fog törni az életébe. Aztán 1955-ben egy délután korán hazajött. Egész beteg
vagyok tőle – mondta, keresve a szavakat, amivel kifejezhetné magát.
Mire gondolsz? – kérdeztem.
Arra, hogy beteg vagyok magamtól és attól az élettől, amibe
belekerültem. És Carol – mondta, mindkét kezét a vállamra téve – ha velem
maradsz, én leszek a legjobb férj és apa ezen a világon.
Szemei őszinték voltak, telve könnyekkel, mikor folytatta.
El akarom adni a klubot. Igazán nem érdemes mindent elveszteni, ami értékes
csak éppen azért, hogy dollárt csináljon az ember. Torkig vagyok a szesszel és
mindennel, ami vele jár. Más ember akarok lenni. És George „más” ember lett.
Még hosszú utat kellett megtennie, míg egészen átengedte magát Istennek, de már
úton volt felé.
Egy régi ismerőse megtudta, hogy eladja az üzletét és
felajánlotta neki a vezetői állást, összegben nagy veszteség volt és
radikálisan át kellett szerveznünk az életmódunkat, de George azt mondta, hogy
megérte, hogy tisztán mehet ágyba éjszakánként.
A dolog nem ment könnyen. Régi ismerősei be-bejöttek a
vendéglőbe, ahol italkeverő volt, és itallal kínálták. Gyere, George –
csábították – igyál a pajtásaiddal. De George sohasem hagyta magát. Idővel a
régi „pajtások” megértették, hogy őszintén mondja és abbahagyták a csábítást.
A gyermekekkel együtt azért imádkoztunk, hogy végre
határozzon. Bár ilyen radikális változáson ment át, tudtam, hogy az élete még
mindig üres. Megtisztította az életét, de ez még nem volt elég. Nem engedte,
hogy Jézus Krisztus belépjen az életébe és teljesen felülvizsgálja azt. Az én
reumám rosszabbodott, és én visszaemlékeztem a doktor feleségének tolószékére;
tudtam, nemsokára én is olyan leszek. A csuklóimban levő kálciumlerakódások
nagyon fájdalmasak voltak, és egyedül forró borogatások és melegítőpárna
szereztek enyhülést.
1957. augusztusában volt, áldott nap a mi számunkra ma még
inkább, mint ahogy akkor felismertük. Úton voltunk Youngstown felé, mikor
George azt kérdezte: Hogy történik tulajdonképpen? Miről beszélsz?
Hogyan gyógyulnak meg az emberek? Nem tudom – mondtam. Azt
hiszem, Isten kegyelme és szeretete munkálja.
Háromnegyed 11-kor érkeztünk meg, s az auditórium már
zsúfolva volt. Csak a balkon alatt találtunk állóhelyet, jól hátul. Miss
Kuhlman imádkozott a betegekért és hallottuk, hogy azt mondja: Valaki
gyógyulást nyert a gerincében. Meg is ismételte. Majd lejött az emelvényről és
a középső rész felé mutatott: A Szellem tanúbizonyságot tesz, hogy a gyógyulás
a vállak között van.
Odafordultam Georgehoz és azt suttogtam: Ó, bár én
gyógyulnék meg!
Ő megfordult és így szólt: Akkor miért nem kéred ezt az
Úrtól?
Nem tudtam hinni: George szellemi tanácsot ad nekem! Persze
– dadogtam. Mi is az én bajom? Felemeltem a kezemet és csendesen azt mondtam:
Uram, én akarom elfogadni ezt a gyógyulást.
Behunyt szememmel láttam Isten Szellemét, mint tiszta fehér
rudat, mely lassan, magasan a terem felett az emelvénytől a balkon felé vonul.
Mi a balkon alatt álltunk és én láttam, amint eltűnik felettünk. Tovább álltam
kinyújtott karokkal, készen elfogadni, amit Isten adni akar nekem. Aztán, mikor
pontosan felettem volt, hirtelen nagy, túláradó öröm töltött el, ami a szívemet
valósággal égette. Kiáltani akartam. Énekelni akartam. Pillanatok alatt azonnal
tudatában voltam, hogy meggyógyultam, a gerincem többé nem görbe, és nincs
ízületi gyulladásom. Dicsőség Istennek! – folyton ezt ismételgettem. George
szorosan átölelt. Történt valami csodálatos veled? – Carol?
Az úton hazafelé konstatáltam, hogy be tudom csukni az
ujjaimat az öklömbe, amit már évek óta nem tudtam megtenni. A hátam és vállaim
nem fájtak. Ez tagadhatatlanul az Úr munkája volt, az Úr erejéből.
Két hét múlva újra el tudtunk menni Youngstownba. Mikor miss
Kuhlman hívta azokat, akik el akarják fogadni Krisztust, Georgera néztem. Az
arca eltorzult a kíntól, ahogy az ellenálló erők küzdöttek a győzelemért
Meghajtottam a fejemet imára: Ó, Theoma, add, hogy győzzön! – Mikor felemeltem
a fejem, nem volt a helyén. Később megláttam. Ott volt az emelvényen, alázatos
bűnbánattal térdelve, elfogadva Krisztust Megváltójának. Ez nem hiábavaló
Ígéret volt, nem bújócskázott Istennel, nem volt képmutatás. Egyszerűen átadott
mindent Jézus Krisztusnak. George hazajött.
