Kathrin Khulman: részlet
„Isten mot is megteheti” c. könyvéből
De a vég egészen más volt,
mint amit az orvosok jósoltak. December 15-én egy evangélikus barátunk beszélt
Naurine-nak egy új könyvről:
„Hiszek a csodákban” (I believe in Miracles). Elhozta, hogy olvassuk el.
Együtt olvastuk. A Szellem
által való gyógyulás eddig nem volt az én hitem szerint. Tény az, hogy még
sohase voltunk életünkben egy
„csodaszolgálaton” sem. Igaz, hogy mint hívő baptista, hittem abban, hogy
Isten meg tudja gyógyítani az
ember testét. De az volt a különbség, hogy sohase hittem abban, hogy Isten ma
is megteszi ezt. Ma a
doktorok gyógyítanak és kórházak, így gondoltam. Nekünk nem tanították, hogy a
Szent Szellemnek van gyógyító
szolgálata. De most hirtelen szembekerültem azzal a lehetőséggel, hogy Isten
még mindig tesz csodákat.
Szabályos értelemben, napjainkban is, és Ő
maga munkálja a gyógyulást.
Igaz
lehet ez? – csodálkoztunk.
Nemsokára megtudtuk. Karácsony után, amelyről mindketten tudtuk, hogy
Naurine számára az utolsó
lesz, evangélikus barátunk újra eljött. Miss Kuhlman a Shrine Auditóriumban fog
beszélni január 23-án. Kérte,
Naurine jöjjön el vele.
Én ágybanfekvő voltam egy komisz
influenzával, de elhatároztam, hogy mindkettőnknek el kell mennie. Hát
átkocsiztunk a városon, hogy
résztvegyünk a csodaszolgálaton. Magunkkal vittük lutheránus barátunkat és
még két másik hölgyet.
Figyelmeztettek, hogy korán
menjünk, és jó, hogy így is tettünk. A kapukat ezen a vasárnapon 1 óra előtt
nem nyitották ki, és mi már
fél 11-kor ott voltunk. Akkor már legalább ezren voltak ott az auditórium
kapuja
előtt. Olyan közel férkőztünk
a kapuhoz, amennyire csak lehetett.
Lutheránus barátunk, aki
ismerte a helyzetet, azt ajánlotta, hogy vigyünk Naurine számára egy tábori
széket.
Miután leült, mi négyen kis
kört formáltunk körülötte, kézfogva, hogy visszatartsuk a tömeget fájó testének
összenyomásától.
1 órakor megnyíltak a kapuk
és minket besodort a hatalmas embertömeg. Végül is helyet találtunk a
földszinten mintegy félúton
az auditórium közepén. Naurinera néztem. Arca sápadt volt a szenvedéstől.
81
Teste remegett, mint máskor,
az állandó mozgástól. Állandóan hol keresztberakta, hol kiegyenesítette a
lábait, mozgatta karjait és
ujjait. Hogy vagy? — kérdeztem. Csak mosolygott és intett a fejével.
Az igazat megvallva,
szkeptikusok voltunk. Mikor az összejövetel folyamatban volt és láttuk, hogy emberek
jönnek az emelvényre és
elmondták, hogy meggyógyultak különféle betegségekből, kételkedésem még csak
fokozódott, míg egy különös
dolog történt, amiben nem lehetett kételkedni. Mellettem egy idegen kinézésű
nő ült. Csúnyán zihált, mert
láthatólag asztmás volt. Korábban megkért, hogy segítsek neki kimenni, ha a
zihálása túlságosan erős
lenne. Körülbelül a szolgálat felénél a nő hirtelen reszketni kezdett, felállt
és a
torkához kapott. Azt
gondoltam, rohama van és fel akartam állni, hogy segítsek neki, mikor
észrevettem,
hogy sir. Meggyógyultam –
mondta, és rám nézett. Tudok lélegzeni. Többé nem zihálok. Valami történt a
mellemben.
A hangja mind izgatottabb
lett, amint ismételgette: Meggyógyultam, meggyógyultam!
Az egyik munkás lesietett az
oldalhajón, és a nőt az emelvényre vitte, hogy bizonyságot tegyen. Alig tudtam
elhinni, és úgy éreztem,
mintha a szemeim csészenagyságúra nőttek volna. Visszahanyatlottam a székemre
kábultan, csendben.
Mi történik itt? – kérdeztem
Naurinet. Láttad ezt? Imádkozni kezdtem: Édes Istenem, ha lehetséges, hogy
maemberek gyógyuljanak meg, kérlek, gyógyítsd meg Naurinet. Érintsd meg a
testét és gyógyítsd meg! Bizony,
ez elég gyenge imádság volt,
de többet nem tudtam kinyögni. De bizony nem történt semmi! Végül az
órámra néztem. Majdnem öt óra
volt délután. Hat és fél órát voltunk ott. Tudtam, hogy a szolgálat a végéhez
közeledik. Azt hiszem,
tulajdonképpen semmi se fog történni – mondtam magamban.
Éppen akkor miss Kuhlman
elhagyta azoknak a sorát, akik előrementek, hogy bizonyságot tegyenek
gyógyulásukról és visszament
a középső
mikrofonhoz. Így szólt: A
Szent Szellem jelenléte itt az
auditóriumban oly nagy ebben
a pillanatban, hogy akárki megkaphatja az Úrtól, amit kér, ha most megérinti
és elfogadja azt Tőle.
Énekeljetek velem! – mondta, és a kórus és a gyülekezet énekbe kezdett ezekkel
a
szavakkal és a dallammal:
„Megérintett engem!” Megfordultam és Naurienera néztem. Arcát felfelé emelte
az ég felé, és mindkét kezét
feje fölé emelte, tenyerével felfelé, mintha azt várná, hogy magától Istentől
kapjon valamit.
És kapott. Arcának tartása
megváltozott, mintha égi fény ömlene el feje és válla körül. Szemei megteltek
könnyel és csaknem angyali
mosoly fakadt az arcán. Teste remegni kezdett. A feje búbján kezdődött, amit
később leirt, egy nagyon
nagy, de fájdalom nélküli elektromos hullám. Egész teste rázkódott, és a feje
hirtelen előreesett a
térdéig, amiről azt hittem, hogy óriási görcs.
Hallottam, amint miss Kuhlman
hangja túlkiabálja az éneklést: Valaki a középső szakaszon, mindjárt itt
jobbra, meggyógyult egy ritka
bőrbajból! Ki az? És hol van? Éreztem, hogy Naurine megpróbál felállni, de
még erősen reszket. Egész
izom- és idegrendszere látszólag egész más körből kapja a vezénylést, mint az
agyából. Megpróbált felállni,
de nem tudott. Miss Kuhlman négyszer ismételte a felhívást, hogy előrejöjjön,
míg végre Naurine lábra
tudott állni. Ó volt az egyedüli. Meggyógyult. Drágám, elájultál? – kérdeztem.
Tágranyílt szemekkel nézett
rám, míg az előtte levő szék támláját fogta. Verejték csorgott róla és féltem,
hogy elesik. Nem tudom, mi
történt velem – mondta. De már nem fáj... elmúlt a fájdalom. Walter! Már nem
fáj! – mondta örömmel és hitetlenkedve.
Többé nem fáj semmi! Visszahanyatlott az ülésére és most már
tudom, hogy ez Isten ereje
volt. Egy ajtónálló, aki a mi területünkön őrködött, egy férfi, akiről később
felfedeztük, hogy egy
presbiteriánus elöljáró, közeledett hozzánk és kért, hogy lépjünk ki az
oldalhajóba.
Mi ketten felsegítettük
Naurinet és az emelvényhez vezettük. Magánál volt, de tántorgott és úgy
botladozott,
mintha ittas lenne. Teljesen
meggyógyult.
Ezután sok minden történt.
Naurine abbahagyta az orvosság szedését. Elmaradt mind az 53 pirula és az
injekció. Csekély orvosi
tudásom szerint tudtam, hogy ha a cortisont hirtelen megvonják, a beteg kómába
esik. Naurine ragaszkodott
ahhoz meggyőződéséhez, hogy Isten kitisztította a szervezetét a betegségnek és
az orvosságoknak minden
nyomától, és nem akart több orvosságot bevenni. Azóta sohase vett be többé
pirulát.
Az ezután következő három nap
alatt egyikünk se aludt. Olyan volt, mintha álomvilágban élnénk.
Mindketten olyan izgatottak
voltunk a történtek miatt, hogy ha eljött az éj, mindent kivilágítottunk és
fennmaradtunk, beszélgettünk
és rádiót hallgattunk és dicsértük Istent.
82
Nagyon különös dolog történt.
Ez alatt a három nap alatt Naurine teste különösen meleg volt, csaknem forró.
Nem volt éppen láza, de az
egész testén olyan forró volt a bőre, hogy alig lehetett megérinteni. A három
nap
után elmúlt, és úgy érezte,
hogy a teste visszanyeri rendes hőmérsékletét. Ezen az éjjelen mindketten
kimerülten estünk ágyba és
órákig aludtunk.
Egy héten belül elhívtuk az
orvost, hogy megvizsgálja. Az arra kérte, hogy menjen el a klinikára, hogy ott
a
laboratóriumban vizsgálják
meg. Február 22-én az orvos felhívott és kért, hogy menjünk el hozzá. Miután
megvizsgálta Naurinet,
visszaült a székére és így szólt: Jól van, Mrs. Bennett, most mondja el, mi
történt!
Mit gondol?
Tudja, mire gondolok.
Valaminek történnie kellett. Mikor megvizsgáltam, semmi nyomát nem találtam a
sclerodermá-nak, és különben
– mondta, felnyitva a mappáját – ezek a legutolsó leletek a laboratóriumból
mind negatívak. Most mondja
el, mi történt.
Naurine ezt kérdezte: Hisz ön
a csodákban? Igen. Nagyon sokat láttam, amit nem lehet a tudomány szerint
megmagyarázni, ha nem hisz
valaki Istenben. Akkor Naurine elmondta, mi történt.
Az orvos csak ült ott és
hallgatta. Mikor Naurine befejezte, így szólt: Mi van az orvosságokkal?
Abbahagytam. A cortisont is?
Négy héttel ezelőtt. A
gyógyulásom napján – mondta Naurine mosolyogva.
Látom – mondta az orvos
elgondolkodva. Ha felöltözött, kérem, várjon a várószobában. Mindjárt jövök.
Kiment a rendelőből és bejött
hozzám a várószobába, ahol vártam, és behívott a rendelőjébe: Walter, éppen
most fejeztem be a
vizsgálatot a feleségén. Talán ön meg tudja mondani, mi történt vele – mondta.
Nem
tudtam, hogy Naurine éppen
most mondta el az egész históriát. Elkezdtem én is mondani elölről, és
elmondtam mindent a
csodaszolgálatról. Mikor befejeztem, egy percig csendesen ült az asztala
mögött.
No, és mi van az
orvosságokkal? Szedi még a cortisont? Ö, nem – feleltem – abbahagyta a többivel
négy
héttel ezelőtt. Aznap, mikor
meggyógyult.
Erre ő kijelentette, hogy
Naurine gyógyulását csak egy szóval lehet illetni: csoda. Csoda történt.
Hozzátette
még: Meg se próbálják
magyarázni. Csak el kell fogadni és normális életet élni tovább.
Ettől fogva el nem
mulasztottunk egy Kathrin Kuhlman szolgálatot sem a Shrienben. Baptisták
vagyunk és
azok is maradunk talán, de
nem gondolnám, hogy valaki minket ezután tipikusnak mondana.