Márk evangélium 5. fejezet: Az Úr Jézus egy elveszettnek is utána megy.(Revideált)

Márk. 5,1 És menének a tenger túlsó partjára, a Gadarenusok földére a Gadarenusok vidékére.

Márk. 5,2 És amint a hajóból kiméne, azonnal futott feléjem és elébe méne egy ember a sírboltokból, akiben tisztátalan, gonosz szellem volt.

[Más fordítás: Amikor kiszállt a hajóból, egyszer csak szembejött vele a sírboltok közül egy tisztátalan szellemtől megszállott ember],

Márk. 5,3 Akinek lakása a sírboltokban vala; és már láncokkal sem bírta őt senki sem lekötni, megkötözni, fogva tartani, és ártalmatlanná tenni.

Márk. 5,4 Mert sokszor megkötözték őt béklyókkal, illetve bilincsekkel, és láncokkal, és láncra is verték, de ő a láncokat szétszaggatta, és a béklyókat, illetve bilincseket összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni.

Márk. 5,5 És éjjel és nappal mindig a hegyeken és a sírboltokban volt, a sírok közt és a hegyeken kóborolt, kiáltozva és magát kövekkel vagdosva, kövekkel ütötte-verte magát, és szabdalta önmagát.

Márk. 5,6 Mikor pedig Jézust távolról, vagyis messziről észrevette, és meglátta, oda futamodék, odaszaladt hozzá, a földre vetette magát előtte, és elébe borult,

Márk. 5,7 És fennhangon, és hangosan kiáltva monda: Mi közöm, és mi dolgom vagyon nékem Teveled? Mit akarsz tőlem, mi bajod velem Jézus, a magasságos, a Felséges Istennek Fia? Az Istenre esküvéssel kényszerítelek, ne kínozz, és ne gyötörj engem.

Márk. 5,8 Mert ezt mondja, ezt parancsolja vala néki: Eredj, takarodj ki, tisztátalan, gonosz szellem, ez emberből.

Márk. 5,9 És kérdezé tőle: Mi a neved? És felele, mondván: Légió* a nevem, mert sokan vagyunk.

Márk. 5,10 És igen nagyon kéré Őt, és rimánkodott neki, hogy ne küldje, és ne űzze el őket arról a vidékről**

*Légió: Kb. 6000 főből álló katonai egység.

**Azért figyelmezteti a Szent Szellem az embert, mert a démonok - az emberekkel ellentétben - tudták, hogy ki parancsolt nekik: „Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek” (Jak. 2,19).

Hiszen meg van írva: „És minden versengés nélkül, közismerten, elismerten, bevallottan nagy a kegyességnek, az istenfélelemnek eme titka. Isten megjelent, nyilvánvalóvá / ismertté vált, megmutatkozott, megmutatta magát hústestben. Megigazíttatott, igaznak / igazságosnak bizonyult szellemben. Megjelent az angyaloknak, és megláttatott az angyaloktól, hirdettetett a pogányok közt, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségbe” (Tim. 3,16)

Az emberek pedig azért nem értették, hogy mi történt, mert: „Érzéki, vagyis az olyan ember, akinek életét emberi / természeti / elgondolásai, szempontjai, azaz a saját emberi értelme, akarata, érzelmei irányítják, nem foghatja meg, mert nem fogja fel, ezért nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait: mert bolondságok néki. Balgaságnak tartja, oktalanság, ostobaság, azaz képtelenség az számára. Meg sem értheti, és nem is képes megérteni, és megismerni, mivelhogy szellemileg ítéltetnek meg, vagyis szellemileg kellene megvizsgálni” (1 Kor. 2,14).

 A hústesti ember azért nem értheti Isten dolgait: „Mert a hústest szerint valók a hústest dolgaira gondolnak; a Szellem szerint valók pedig a Szellem dolgaira... Minthogy a hústest törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni” (Róm. 8,5.7).

Az Úr Jézus kijelenti, hogy mi az oka ennek: „...Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába. Ami hústesttől született, hústest az; és ami Szellemtől született, szellem az” (Ján. 3,5-6).

Azok a hústesti emberek: „...akikben nincsen Szent Szellem” (Júd. 1,19).

És azok a szellemi emberek, akikben: „...az Isten Szelleme lakik. Akiben pedig nincs a Krisztus Szelleme, az nem az Övé” (Róm. 8,9).

Márk. 5,11 Vala pedig ott a hegynél egy nagy disznónyáj, egy nagy disznócsürhe, disznókonda, amely legel vala, és ott turkál.

Márk. 5,12 És az ördögök, azaz a tisztátalan, gonosz szellemek kérik vala őt, és így könyörögtek, rimánkodtak Jézusnak mindnyájan, mondván: Küldj minket a disznókba, hogy azokba menjünk be, és hadd szálljuk meg azokat.

Márk. 5,13 És Jézus azonnal beleegyezett, és megengedé nékik. A tisztátalan, azaz a gonosz szellemek pedig kijövén, bemenének a disznókba, vagyis a disznókba költöztek, és megszállták a disznókat; és a nyáj, a csürhe a meredekről a tengerbe rohant. Valának pedig mintegy kétezren; és belefúltak a tengerbe.

Márk. 5,14 Akik pedig legeltetik, és őrzik vala a disznókat, vagyis a kondások, elfutnak, és hírt vivének a városba és a falvakba, és a környező településekre, és a tanyákra. És kimenének, kitódultak az emberek, hogy lássák, mi az, ami történt.  

Márk. 5,15 És menének Jézushoz, és amikor Jézus közelébe értek, és láták, hogy az ördöngős, vagyis a megszállott, akiben a gonosz szellemek voltak, akit a démonok légiója megszállva tartott, hogy az a démonizált ember ott ül, fel van öltözködve és eszénél van, az, akiben a légió volt, megfélemlének, és megijedtek, megdöbbentek, és félni kezdtek.

Márk. 5,16 Akik pedig látták vagyis a szemtanúk, elbeszélék nékik, hogy mi történt vala, és hogy hogyan történt a dolog az ördöngőssel, a démoni megszállottal, hogy mi történt a démonizálttal, és a disznókkal.

Márk. 5,17 És kezdék kérni Őt, kezdtek könyörögni Neki, hogy távozzék el az ő határukból, és menjen el a vidékükről.

Márk. 5,18 Mikor pedig a hajóba beszállott vala, a volt ördöngős, aki az imént még démoni megszállott, azaz démonizált ember volt; akiben korábban a gonosz szellemek voltak kéré őt, hogy vele lehessen, és hogy mellette maradhasson.

Márk. 5,19 De Jézus nem engedi meg néki, hanem monda néki: Eredj haza a tiéidhez, a saját népedhez, és vidd hírül, jelentsd meg, és mondd el nékik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr, és mint könyörült rajtad.

Márk. 5,20 El is méne, és kezdé hirdetni, és elhíresztelni a Tízvárosban, hogy mely nagy és hatalmas dolgot, és hogy milyen nagy jót cselekedett vele Jézus; és mindnyájan elcsodálkoznak*

*Így teljesedett be a Dávid által mondott prófécia: „Uram! Én bizonyára a te szolgád vagyok; szolgád vagyok én, a te szolgáló leányodnak fia, te oldoztad ki az én köteleimet, Te vetted le rólam a bilincset” (Zsolt. 116,16).

Az igehirdetésnek - amely az Úr Jézus csodálatos szabadításáról szólt - ilyen eredménye lett: „És nagy sokaság, nagy tömeg szegődött az Úr Jézus nyomába, és követé őt, és nagy tömeg csatlakozott hozzá, és csapatostul kísérték Galileából és a Tízvárosból, vagyis Dekapoliszból és Jeruzsálemből és Júdeából és a Jordánon túlról való tartományokból” (Mát. 4,25).

Márk. 5,21 És mikor ismét általment, vagyis átkelt Jézus a hajón a túlsó partra, nagy sokaság gyűlt Őhozzá, nagy tömeg gyűlt köré, de ő a tenger partján maradt*

*Lukács így ír erről: „És lőn, hogy mikor Jézus visszatért, a nép, a tömeg örömmel fogadá őt; mert mindnyájan várják vala őt” (Luk. 8,40).

Márk. 5,22 És ímé, eljöve a zsinagógafők egyike, az egyik zsinagógai elöljáró, a helyi zsinagóga egyik vezetője, név szerint Jairus és meglátván Őt, lábaihoz esék, a lába elé borult,

Márk. 5,23 És igen kéré és így könyörgött neki, és esedezve kérte őt, mondván: Az én leánykám halálán van, a végét járja; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon és életben maradjon, hogy éljen.

Márk. 5,24 Jézus ekkor elindult, és el is méne vele, és követé Őt nagy sokaság, és tolongott körülötte nagy tömeg is, és összeszorítják, úgy hogy minden oldalról szorították vala Őt.

Márk. 5,25 És egy asszony, aki tizenkét év óta vérfolyásos vala,

Márk. 5,26 És sok orvostól sokat szenvedett, és sok orvos részéről mindenfélét elviselt már, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, és semmi hasznát sem látta, sőt inkább még rosszabbul lett, még inkább rosszabbra fordult az állapota,

Márk. 5,27 Mikor Jézus felől hallott vala, vagyis amikor meghallotta, amit Jézusról beszéltek, eljött, és a sokaságban hátulról kerülve hozzáment, és a tömegen át mögé került, és háta mögé furakodva illeté, és megérintette annak ruháját, a köntösét.

Márk. 5,28 Mert így gondolkodott, és ezt mondja vala magában: Ha csak ruháit illethetem és megérintem is, meggyógyulok.

Márk. 5,29 És vérének forrása azonnal kiszáradt, elapadt, és elállt, és megérzi testében a (szómájában), egész személyében, hogy kigyógyult bajából.

[Más fordítás: S észrevette testén, hogy az őt verő betegség ostorától, az ő kínzó bajából meggyógyult, és hogy megszabadult fájdalmaitól].

Márk. 5,30 Jézus pedig azonnal észrevevén magán, hogy isteni erő áradott vala ki belőle, és azonnal felismerte magán, hogy hatalmas erő távozott el tőle, megfordult a sokaságban, a tömegben, és monda: Kicsoda illeté, ki érintette, és fogta meg az én ruhámat?

Márk. 5,31 És mondának néki az ő tanítványai: Látod hogyan tolong körülötted a sokaság, és hogy a sokaság szorít és nyom össze téged, és azt kérdezed: Kicsoda illetett, ki érintett, ki fogott meg engem?

Márk. 5,32 És ő mégis körülnézett, hogy lássa azt, aki ezt cselekedte.

[Más fordítás: Jézus azonban körbenézett, hogy meglássa azt, aki megérintette őt].

Márk. 5,33 Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve és ijedten, rémülten, és remegve megy vala oda és elébe, a lábához borult, és elmonda néki mindent igazán. Megmondta neki a teljes igazságot.

Márk. 5,34 Ő pedig monda néki: Leányom, a te hited meggyógyított téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.

[Más fordítás: És megszabadulva a te kínzó bajodtól, a téged verő ostortól, maradj egészséges; Nem kell többé szenvedned]*

*Lukács így írja le a történteket: „És ekkor egy asszony, ki vérfolyásban volt tizenkét esztendőtől fogva, és bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani, Hátulról hozzá járulván, hozzáférkőzve, illeté és megérintette az ő ruhájának peremétm a ruhájának szegélyét; és azonnal elálla vérének folyása. És monda Jézus: Ki az, aki engem illete, ki érintett engem? És mikor mindnyájan tagadták, monda Péter, és akik ővele valának: Mester, a sokaság tolong körülötted, és nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illete? Jézus pedig monda: Illete, vagyis megérintett engem valaki; mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem, hogy erő áradt ki belőlem. Mikor pedig látta az asszony; hogy nem maradt titokban, és nem maradhat észrevétlen, reszketve előjöve és előtte leesvén eléje borult, és megjelenté néki az egész sokaság, az egész nép előtt, miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult. És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited meggyógyított téged; eredj el békességgel!” (Luk. 8,43-48).

 A törvény magyarázza meg, hogy miért csak titokban, hátulról férkőzött az asszony az Úr Jézushoz. Hiszen a törvény kimondja, hogy: „Mikor asszony lesz magfolyóssá és véressé lesz az ő magfolyása a testén, vagyis vérfolyása a testében, hét napig legyen az ő havi bajában, vagyis hét napig számít havi tisztulásban levőnek, és valaki, és mindenki, aki illeti és érinti őt, tisztátalan legyen estvéig. Mindaz is, amin fekszik az ő havi bajában, a havi tisztulása idején, tisztátalan legyen és mindaz is, amin ül, tisztátalan legyen. És hogyha sok napig tart az asszonynak az ő vérfolyása a havi bajának idején kívül is, vagy ha a folyás a havi bajon túl, a havi tisztulás idejénél tovább tart: valameddig az ő tisztátalanságának folyása tart, úgy legyen, mint havi bajának idején, mert tisztátalan az. Vagyis akkor tisztátalan legyen folyásának egész idején illetve éppoly tisztátalan, mint havi tisztulásának idején. És mindaz is, aki illeti azokat, és bárki ér hozzá azokhoz, tisztátalan lesz, mossa meg, és mossa ki azért a ruháit, és mosódjék meg vízben, és tisztátalan legyen estvéig” (3 Móz. 15,19-20.25.27)

Az asszony azért hitte, hogy már az Úr Jézus ruhájának érintésétől meggyógyul, mert hallotta - ahogy ezt a Márk írása szerinti Evangélium kijelenti - hogy: „És ahová bemegy vala az Úr Jézus a falvakba vagy városokba, vagy majorokba, vagy településekre, a betegeket letevék a tereken, és a piacokon, és kérik vala őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék, és megérinthessék. És valahányan csak illeték, és megérintették meggyógyulnak” (Márk. 6,56).  

És: „… sokakat, sok embert meggyógyított, úgy hogy akiknek valami bajuk volt, reá rohanának, hogy illethessék, és megérinthessék Őt” (Márk. 3,10) 

És bárhová megy az Úr, az Ő híre már megelőzi, egyben kijelentést nyer, hogy az ő gyógyulásuk oka az volt -  és ma is az - hogy „felismerték” Őt: „És általkelvén a túlsó partra, eljutnak Genezáret földére. És mikor megismerték, és felismerték) őt annak a helynek lakosai, szétküldnek abba az egész környékbe, és minden beteget hozzá hoznak; És kérik vala őt, hogy csak az ő ruhájának peremét, az ő ruhájának szegélyét illethessék, és megérinthessék. És akik illeték, és megérintették vala, mindnyájan meggyógyulnak” (Mát. 14,34-36)

„És alámenvén ővelük, megálla a síkságon, vagyis egy sík helyen, és vele együtt az ő tanítványainak serege és a népnek nagy sokasága, nagy néptömeg egész Júdeából és Jeruzsálemből és Tírusnak és Sidonnak tengermelléki határából, akik azért jöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyíttassanak betegségeikből. És akik tisztátalan szellemektől gyötrettek, meggyógyulnak. És az egész sokaság igyekezik vala őt illetni, és megérinteni: mert erő származék, erő áradt ki belőle, és mindeneket, vagyis mindenkit meggyógyíta” (Luk. 6,17-19)

Ezzel az erővel ruházta fel az Úr az övéit is: „Úgyannyira, hogy az utcákra hozták ki a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arra menő Péternek legalább csak árnyéka vetődjék rájuk, és érje valamelyiket közülük. És a szomszéd városok sokasága, a szomszéd városok népe is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan szellemektől gyötretteket: kik mind meggyógyulnak” (Csel. 5,15-16).

Az Úr már kijelentette, hogy ha az ellenség - vagyis a sátán betegséggel - megtámad, kihez kell menni gyógyulásért: „… én, az ÚR, vagyok a te gyógyítód” (2 Móz. 15,26).

Ezt ismerve így imádkozik Dávid. „Adj szabadulást nékünk az ellenségtől, mert hiábavaló az emberi segítség!

(Más fordítás: Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér!)” (Zsolt. 108,13).

Egy történeten keresztül mutatja be az Ige, hogy ha előbb nem az Urat keresi az Ő népe, annak mi az eredménye: „És megbetegedék Asa, királyságának harminckilencedik esztendejében lábaira annyira, hogy igen súlyos volt az ő betegsége, és egyre súlyosbodott; mindazáltal betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat, nem az Úrhoz folyamodott, hanem az orvosokhoz. És elaluvék Asa az ő atyáival, és meghala az ő királyságának negyvenegyedik esztendejében” (2 Krón. 16,12-13).

Márk. 5,35 Mikor még beszél vala, odajövének a zsinagóga fejétől, vagyis a zsinagógai elöljáró házától, mondván: Leányod meghalt; mit fárasztod tovább a Mestert? És miért zaklatod még tovább a Tanítót?

Márk. 5,36 Jézus pedig, amint hallá a beszédet, amit mondanak vala, azonnal monda a zsinagóga fejének.

[Más fordítás: Jézus pedig rá sem hederítve e beszédre, és elengedve a füle mellett a hírt, így bátorította a zsinagógai elöljárót]: Ne félj, csak higgy.

Márk. 5,37 És senkinek sem engedi, hogy vele menjen, csak Péternek és Jakabnak és Jánosnak, a Jakab testvérének.

Márk. 5,38 És méne a zsinagóga fejének, vagyis a zsinagóga vezetőjének házához. Amikor megérkeztek, és látá a zűrzavart, a sok siránkozót, a sok siratót és jajgatót.

[Más fordítás: Mikor bementek a zsinagógafő házába, zajongó tömeget pillantott meg, mely sírt, jajveszékelt és igen kiáltozott].

Márk. 5,39 És bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok. Miért csináltok ilyen zűrzavart; Mit lármáztok itt és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem csak szunnyad, alszik.

Márk. 5,40 És nevetik megvetően, gúnyosan, lenézően vala Őt. Ő pedig kiküldvén, kiutasítva valamennyit, maga mellé vevé a gyermeknek atyját és anyját és a vele levőket, és beméne oda, ahol a gyermek fekszik vala.

Márk. 5,41 És megfogván a gyermeknek kezét, monda néki: Talitha, kúmi; ami megmagyarázva azt teszi: Leányka, néked mondom, ébredj, és kelj föl.

Márk. 5,42 És a leányka azonnal fölkele és elkezdett járkálni. Mert tizenkét esztendős vala. És nagy csodálkozással csodálkoznak, és a jelenlevők szinte magukon kívül, vagyis önkívületben, elragadtatásban, extázisban voltak a nagy csodálkozástól.

Márk. 5,43 Ő pedig szigorúan meghagyta, és erősen megparancsolá nékik, hogy ezt senki meg ne tudja. Senkinek ne beszéljenek erről; hogy senki ne tudjon a dologról. És mondá, hogy adjanak annak enni*

*Máté bizonyságtétele így hangzik: „És Jézus a főember házához érvén bement az elöljáró házába, és, látván a sípolókat és fuvolásokat, és a tolongó, zajongó, jajgató sokaságot, tömeget. És a temetési zenét játszó embereket, azonnal rájuk szólt és monda nékik: Menjetek el innen, mert a leányzó nem halt meg, hanem csak szunnyad, aluszik. És kinevették, és kigúnyolták őt. Mikor pedig a sokaság eltávolíttaték, és kiterelték onnan az embereket, és kimentek, bemenvén a szobába, megfogá annak a kislánynak a kezét, és a leányzó felébredt, és felkelt és feltámadt. És elterjede ez a hír abban az egész tartományban, az egész vidéken” (Mát. 9,23-26).

Lukács így írja le ezt a csodát: „Mikor még a szó szájában vala, mikor még beszélt, eljöve egy ember a zsinagóga fejének, a zsinagógai elöljáró házától, mondván néki: Meghalt a leányod; ne fáraszd tovább a Mestert! Jézus pedig mikor ezt hallotta, felele néki, mondván: Ne félj; csak higgy, és megtartatik. meggyógyul. Bemenvén pedig a házba, senkit nem bocsáta be, csak Pétert, Jakabot, Jánost és a leányzó atyját és anyját. Sírának pedig mindnyájan, és gyászolják azt a leányt; ő pedig így szólt hozzájuk, és monda: Ne sírjatok; nem halt meg, hanem csak aluszik. És erre kinevették őt, tudván, hogy meghalt. Ő pedig mindenkit kiküldvén, és a leányzó kezét megfogván, kiálta, mondván: Leányzó, ébredj, és kelj fel! És visszatért annak szelleme, és azonnal fölkele; és ő - Jézus pedig – parancsolá, hogy adjanak néki enni. És elálmélkodnak annak szülei, és nem tudtak hová lenni az ámulattól; ő pedig megparancsolá, hogy senkinek ne mondják, ami történt” (Luk. 8,49-56). A kislányt siratók, az izraeli szokásoknak megfelelően cselekedtek, ahogyan erről Isten igéje szól: „Jeremiás is siratá Jósiást, és siralmas énekekkel siratják vala őt az éneklő férfiak és asszonyok mindnyájan mind e mai napig, amelyek szokásossá lettek Izráelben, és el is rendelték ezt, s ímé azok meg vannak írva a Jeremiás siralmaiban” (2 Krón. 35,25).

Jób panasza, egyben kijelentés az ádámi, a hústesti, vagyis a természetes ember sorsáról: „De ha a férfi lehanyatlik, és meghal és elterül; ha az ember - az emberi faj - kimúlik, hol van ő? Hova lesz?  Ahogy elillan, elpárolog a víz, és kiapad a tóból, és a patak elapad, kiszárad: Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, már többé, és nem költetnek föl az ő álmukból” (Jób. 14,10-12)