C. H. Spurgeon: ÍGÉRET SZERINT 7

Íme a mi hitvallásunk:

’Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit, és nem a törvény cselekvése által, mert

a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem’ (Gal 2,16).

És íme a megkülönböztetés világos vonala, ami üdvözülésünk módszerét illeti, és mi azt kívánjuk, hogy világos és nyilvánvaló legyen:

’Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; ha pedig kegyelembõl van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem

akkor már nem volna kegyelem’ (Róm 11,5-6).

Kedves olvasó, érted ezt?

7. Kiknek szólnak az ígéretek?

Az Úr mindig jó teremtményeihez és igazságos velük: ez természetébõl adódik. Viszont sem igazságosságából, sem jóságából nem következik, hogy a kegyelem ígéretét megadja azoknak is, akik fellázadtak ellene. Az ember elveszítette

minden jogát, hogy igényt állítson Teremtõjével szemben, mert megszegte a tiszta és szent törvényt, amit kötelessége lett volna betartani. Az embernek nem jár más, mint büntetés. Ha Isten a szigorú törvényesség alapján kezelné az embert, el kellene ítélnie és meg kellene büntetnie.

Ha kegyelmébe fogad egy bûnös teremtményt, az irgalmából és szuverén jóságából ered, számunkra érthetetlen módon fakad a Mindenható jóakaratából és nagylelkûségébõl. A kegyelem ígéretei Isten határtalan szeretetébõl erednek,

és egyedül onnan. Nem eredhettek volna más forrásból.

Az emberiség egyetlen tagjának sincs semmilyen természetes joga az áldás ígéretére, és az egész emberiség sem érdemli meg. Isten önként és jóindulatból tett ígéreteket az embereknek, aminek egyetlen indítéka a benne lakozó szeretet.

Isten azért döntött úgy, hogy ígéreteket tesz, mert ki akart választani olyan személyeket, akik a belé vetett hitbõl nyernek üdvösséget. Akiket Isten kiválasztott, azokat a Szent Szellem arra készteti, hogy Istent és a Jézus Krisztusban való hit által éljenek. A választottakat elvezeti a Jézusban való hithez, és mindazok, akik hisznek benne, kétségkívül arra a következtetésre

jutnak, hogy az ígéretek nekik szólnak. Azok számára, akik hitetlenségben élnek és halnak meg, Istennek nincsenek abszolút és személyes ígéretei: õk nem a kegyelem, hanem a törvény hatálya alá tartoznak, és nekik nem ígéretek,

hanem ítéletek jutnak. Ezek az emberek egy másik módszert részesítenek elõnyben az ígérettel szemben, és végül elpusztulnak ostoba döntésük következtében.

Az Úr választottjai letérnek az önmaguk erejébõl és érdemeik által való üdvözülés útjáról, és rátérnek a hit útjára, nyugalmat lelve szívük számára. Hinni Isten Igéjében és bízni abban, akit Õ küldött, hogy Üdvözítõnk legyen – nem tûnik nagy dolognak, de valójában az: ez a kiválasztottság jele, a megújhodás

bizonysága, az eljövendõ dicsõség záloga. Tehát, ha valaki hiszi, hogy Isten igazat mond, és örök érdekeit az õ ígéreteire alapozza, az olyan szívre vall, amely megbékélt Istennel, olyan szellemre, amelyben jelen van a tökéletes

szentség csírája.

Ha hiszünk Istenben, ahogy magát Jézus Krisztusban kijelentette, akkor minden ígéretében hiszünk. A belé vetett bizalom maga után vonja a bizalmat mindabban, amit mond: ennélfogva elfogadjuk Isten minden ígéretét, mint bizonyos és kétségbevonhatatlan kijelentéseket. Ha bízunk az egyik ígéretben, akkor nem kételkedhetünk egy másikban, tehát mindegyikben bízunk mint igaz ígéretben, és hisszük, hogy igaz számunkra is, hogy tekintettel van állapotunkra

és körülményeinkre. Az általános állításokból konkrét alkalmazásokra következtethetünk.

Õ, aki azt mondta, hogy üdvözíti azokat, akik hisznek benne, engem is üdvözít, hiszen hiszek benne, és minden áldásban, amelyben a hívõket részesíti, engem is részesít, mint hívõt. Ez logikus következtetés, és ezzel igazolhatjuk a hitet, amely szerint élünk, és amelyben megvigasztalódunk.

Nem mintha megérdemelnék bármit, de ha Isten szabad akaratából megígért nekem valamit Jézus Krisztusban, akkor azt meg is adja nekem: ez reménységünk oka és alapja.

Elsõ látásra az ember csodálkozik, hogy miért nem hisz minden ember Istenben. A kiválasztottság jelét mindenkinek magán kellene viselnie, hiszen Isten nem hazudik, és nincs okunk azzal gyanúsítani, hogy megváltozott volna, vagy nem tartja be a szavát. Mégis, az ember szíve oly álnok, hogy kételkedik a Teremtõjében. Gyûlöli Istenét, ezért nem hisz benne. Az ember Istennel szembeni ellenségességének legmeggyõzõbb bizonyítéka, hogy hamisságot merészel tulajdonítani annak, aki maga az igazság.

’Aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi õt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben,

amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról’ (1Jn 5,10).

Igazi, gyakorlati bizalom az élõ Istenben – bármily egyszerûnek tûnik is – olyan erény, amit csak megújult szív gyakorolhat. Isten Fiának dicsõséges engesztelése érdemes az egész emberiség bizalmára. Az ember azt gondolná,

hogy minden bûnös igyekszik megmosakodni e megtisztító forrásban, és bizalmát habozás nélkül az isteni Megváltóba helyezi, de ez távolról sincs így. Az emberek nem mennek Krisztushoz, hogy élhessenek. Hajlandók bármiben hinni, csak Jézus áldozatában nem. Amíg a Szent Szellem nem mûvel csodát valakiben, addig nem bízik a nagy áldozatban, amelyet Isten hozott és fogadott el, cserébe a bûn elfelejtéséért. Ezért van, hogy ez az egyszerû, mindennapi hit

az Úr választottjainak megkülönböztetõ jegye. Ez a legcsalhatatlanabb jel: ’Aki hisz õbenne, annak örök élete van.’

Az érzések és cselekedetek is szolgálhatnak bizonyítékul, de az Isten ígérete iránti érdeklõdés legfontosabb bizonyítéka a benne való hit. ’Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul’: az õsatya jellemében sok más jó vonás is volt, de ez volt a döntõ – hitt Istenben; valójában ez volt a

gyökere minden másnak, ami dicséretes volt benne.

A világi gondolkodású emberek megvetik a hitet, és ellentétbe állítják az erényes cselekvéssel, de ez nem tisztességes: ilyen alapon ellentétbe

állíthatnánk a forrást a belõle eredõ patakkal, vagy a napot a saját melegével. Ha az igaz hit a szentség anyja, akkor az anyát dicsõíteni kell a sarjáért, és nem szabad szembe állítani vele. Az ilyen igazságtalan érvelés rosszindulatból

származik: ha az emberek úgy szeretnék a jó cselekedeteket, mint ahogy színlelik, akkor szeretnék a hitet is, amibõl azok fakadnak.

Isten azért szereti a hitet, mert tiszteli Õt, és engedelmességhez vezet iránta, ami embertársaink szeretetét is magában foglalja. A hitben több van, mint ami szemmel látható. Bizonyos szempontból a legnagyobb jócselekedet, ahogy az Úr Jézus tanítja nekünk. Honfitársai ezt mondták neki (Jn 6,28-29): ’Mit tegyünk, hogy Istennek tetszõ dolgokat cselekedjünk?’ Örömest cselekedtek volna Istennek tetszõ dolgokat. Jézus ezt válaszolta nekik: ’Az az Istennek tetszõ dolog, hogy higgyetek abban, akit õ küldött.’ Vagyis az Istennek leginkább tetszõ cselekedet hinni a Messiásban. Az Úr Jézusba vetett bizalom a legnagyobb erény. Büszke emberek gúnyolódhatnak, de ez az állítás akkor is igaz.

’Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten elõtt’ (Zsid 11,6); de ’aki hisz Õbenne, az nem jut ítéletre’ (Jn 3,18). Az ígéret annak szól, aki hisz az ígéretben, és számára be is teljesül. Aki magához öleli ez ígéretet, azt magához öleli az ígéret. Aki elfogadja Krisztust, az elfogadtatik Krisztusban. Aki igazán hisz, az bizonyosan üdvözül.

Kedves Olvasó, te hiszel Istenedben?