"Gondol ránk az Úr, meg
fog áldani" (Zsolt 115,12).
A mondat első részének
igazsáságát én megpecsételhetem. És te? Az Úr valóban gondolt ránk,
gondoskodott rólunk, megvigasztalt, megszabadított és vezetett. Gondviselése
minden lépésünkben törődött velünk, még a legkisebb ügyünk sem volt
jelentéktelen a számára. Egész életünk során gondolt ránk, szünet nélkül.
Voltak persze alkalmak, amikor különösképpen megtapasztaltuk gondoskodását, és
ezekre különösen nagy hálával gondolunk vissza. Igen, valóban "gondol ránk
az Úr".
A mondat második része
értelemszerű következménye az elsőnek. Mivel Isten nem változik, a múlthoz
hasonlóan a jövőben is mindig gondol ránk. És ha Ő gondol ránk, abból áldás
származik. De itt nemcsak ésszerű következtetéssel, hanem ihletett
kijelentéssel van dolgunk: Isten Szent Szellemének ereje is kijelenette ezt
nekünk. "Meg fog állni" (Csel 3,26). Ez nagy és kifürkészhetetlen
dolgokat jelent. Mivel ez az ígéret nincs időhöz kötve: a végtelenbe nyúlik.
Megáld minket a maga isteni módján, öröktől fogva mindörökké. Ezért mondjunk
Istennek együtt hálát: "Áldjad, lelkem, az Urat!" (Zsolt 103,1).
C. H. Spurgeon "Isten
ígéreteinek tárháza" c. könyvéből
http://keresztenydalok.hu/ahitatok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.